(Bécs, 1876. április 22. – Uppsala, 1936. április 8.) magyar származású Nobel-díjas osztrák orvos, egyetemi tanár.
Várpalotai zsidó családból származott. Édesapja, Bárány Ignác még fia születése előtt vándorolt ki Bécsbe. Bárány Róbert már Bécsben született, s bár a sors sok helyre sodorta, a magyar tudományos élettel soha nem volt intézményes kapcsolatban. Orvosi oklevelét szülővárosában szerezte, majd belgyógyászati és pszichiátriai tanulmányokat folytatott. 1905-től a bécsi orvosi egyetem fülészeti klinikáján dolgozott, ahol 1909-től docens volt.
Egy egyszerű klinikai tapasztalat terelte figyelmét a belső fülben rejtőző egyensúlyszervre. Betegeinél sokszor végzett fülöblítést, melynek során a páciensek gyakran elszédültek. Kiderült, hogy szédülésük az öblítő folyadék hőmérsékletével függött össze. Langyos vízzel öblítve nem szédült el a beteg, míg hideg, illetve túl meleg vízzel öblítve szédülés jelentkezett. Ennek magyarázata az, hogy a belső fül ívjárataiban keringő lympha hőmérséklete körülbelül 37 °C. Ez a folyadék hőmérséklet-változásokra áramlani kezd és hideg, illetve meleg hatásra más és más ívjáratokba áramlik, ami szédülést vált ki. Ezzel tulajdonképpen a testhelyzetünkről való tájékozódás szenved zavart, és ezt jelzi a szemgolyók rezgése (nystagmus). A jelenség egy élettani reflexmechanizmusnak felel meg, és Bárány-féle kalorikus reakciónak nevezik. Hiánya kóros jellegű, mivel a fülben zajló beteges (főleg gyulladásos) folyamatok ívjáratokra terjedését jelzi. Az élettani folyamat összefügg a tengeri betegség jelenségével is. Nobel-díjat is a füllel és az egyensúlyérzékeléssel kapcsolatos munkásságáért kapott 1914-ben: az elismerést a " vesztibuláris apparátus (egyensúlyszerv) fiziológiájával és kórtanával kapcsolatos munkáiért" ítélték oda.
Az I. világháborúban hadikórházi osztályvezető orvos, a fül-orr-gégészet vezetője, 1915-ben hadifogolyként orvosi szakmai felügyelő volt. Orosz fogságba került, ahol súlyos betegség döntötte le lábáról. Gyakorlatilag Nobel-díjának köszönheti életét, ugyanis 1916-ban a svéd kormány közbenjárására szabadult ki.
Visszatért szülővárosába, ahol azonban nem maradhatott: kollégái még tudós voltát is kétségbe vonták, nem engedték professzori székhez jutni és etikai vétségben is elmarasztalták. Svédországba távozott, ahol 1926-tól haláláig az uppsalai egyetem fül-orr-gégészeti tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára volt. Világháborús tapasztalatai alapján kidolgozta a friss lövési sérülések sebészeti ellátási módszereit, valamint műtéti eljárást javasolt az idült homloküreg-gyulladás gyógyítására.
A Nobel-díj-on túl munkásságát több magas szakmai kitüntetéssel is elismerték, így Politzer-díjjal (Boston, 1912), Guyot-díjjal (Groningen, 1914), a svéd Orvostársaság Jubileumi Érmével (1925).
Bárány egész munkássága tulajdonképpen a fülészet és az ideggyógyászat határterületén zajlott. Leszármazottai közül számos orvos került ki. Egyik unokája, Anders Bárány a fizikusi pályát választotta, és a fizikai Nobel-díj bizottságának titkáraként számos kitüntetés odaítélési folyamatának lehetett részese.
Magyarországon a közvélemény előtt kevéssé ismert személye, nevét nem őrzik közterületek, intézmények sem. Leginkább Kertész Imre Nobel-díja terelte a figyelmet a korábbi, magyar, vagy magyar származású díjazottra. Svédországban azonban már 1960-ban megalakult a Bárány Társulat, mely szümpozionjait öt évenként tartja.
