Ligeti György


Ligeti György

Ligeti György Sándor (Dicsőszentmárton, 1923. május 28. – Bécs, 2006. június 12.) Kossuth-díjas magyar zeneszerző.

 

A 20. századi instrumentális zene egyik mestereként tartják számon.

 

Ligeti György zsidó szemorvos (ophtalmologus) anya és bankár-közgazdász apa fiaként látta meg a napvilágot. Zongorázni (és egy kicsit orgonálni) tanult magánúton. Az érettségi után a zsidótörvények miatt nem mehetett egyetemre, így került a kolozsvári konzervatóriumba, ahol zeneszerzést tanult Farkas Ferencnél; ekkor döntötte el végleg, hogy zeneszerző lesz. Tanulmányai 1943-ban megszakadtak: munkaszolgálatra hívták be. Apját 1944-ben a Bergen-Belsen-i, Gábor öccsét a mauthauseni koncentrációs táborban ölték meg, anyja túlélte az Auschwitz-Birkenau-i (ma: Oświęcim ill. Brzezinka, Lengyelország) koncentrációs táborbeli fogságot.

 

A világháborút követően Ligeti visszatért tanulmányaihoz: fölvették a budapesti Zeneakadémiára, ahol Kadosa Pálnál, Farkas Ferencnél, Kodály Zoltánnál és Veress Sándornál tanult 1949-ig. Ezután román népzenével foglalkozott (gyűjtött, ill. mások fölvételeit jegyezte le), de egy év után visszatért a Zeneakadémiára, ahol összhangzattant, ellenpontot és zenei analízist tanított. Ligeti titokban hallgatta a tiltott nyugati rádióadásokat, hogy figyelemmel kövesse a vasfüggönyön túli zenei életet. 1956 decemberében, a forradalom és a szovjet megszállás után egy hónappal Bécsbe menekült.

 

1957-ben Kölnbe ment és ösztöndíjasként az ottani stúdióban dolgozott. Két évig csak elektronikus zenével foglalkozott, ami zeneszerzői hozzáállását radikálisan megváltoztatta. 1959-ben visszatért a hagyományos hangszerekhez, együttesekhez; első műve, az 1960-as donaueschingeni fesztiválon bemutatott Apparitions egy csapásra elismert avantgárd zeneszerzővé tette.

 

1961-től a Stockholmi Zeneművészeti Főiskola tanára, 1972-ben composer in residence ('házi zeneszerző') a kaliforniai Stanford egyetemen, 1969-1973 között Berlinben élt.

 

1967-ben osztrák állampolgárságot kapott. Haláláig Ausztriában élt.

 

 

A világháború után műveinek egy része népdalfeldolgozásokból állt, másik részét az "asztalfióknak" írta. A "Pápainét" annak ellenére betiltották, hogy népdalfeldolgozás, feltehetően azért, mivel gyilkosságot illusztrált és ezért "disszonáns"nak tartották). Az első művei Bartók hatását mutatják. A korszak legfontosabb művei (Musica ricercata, 1. vonósnégyes, Éjszaka-Reggel) útkeresésként is felfoghatók saját nyelv kialakítására, saját eszközök kifejlesztésére.

 

Az elektronikus zenével végzett kísérleteinek eredményeképp szakít azzal a fölfogással, hogy a zenét diszkrét hangokból összerakott dallamokból-akkordokból állítsa össze, ehelyett egy képlékeny hangmassza mozgatására koncentrál. Ebben az összefüggésben persze értelmüket vesztik az olyan fogalmak, mint dallam, ritmus, metrum, harmónia; helyettük azt kell figyelni, hogy mozog a massza a hangmagasság, hangerő, hangszín terében: homogén vagy heterogén módon, tágul vagy szűkül, ritkul vagy sűrűsödik, esetleg dinamikus egyensúlyban van (miközben a belső mozgás nagyon is élénk) stb. Egy hangszerre írott mű esetén (Volumina) a kottakép is tükrözi ezt a nézőpontváltást: a nagyzenekari művek lejegyzése a precíz kivitelezhetőség végett hagyományos, de az ütemvonalak nem metrikai rendet szolgálnak, csak az előadók szinkronizációját, az egyes szólamok dallamai nem önállóak, csak a nagy egész részeként léteznek. Ligeti saját elnevezése erre a szerkesztésmódra a mikropolifónia. Ennek a stílusnak a paródiáját írta meg a Fragmentben.

 

Ez a teoretikus szigor később oldódik; a Requiem zárótételétől kezdve egyre nagyobb szerepet kap az önálló dallam; a Lux aeternában formaépítő szerepet kapnak bizonyos akkordok (a masszát mintegy keresztülfűzi ezeken); az orgonaetűdök és a Continuum lassú akkordváltásokkal operál (azért ezek elég összetett akkordok, fölfoghatók darabos masszának is).

 

A 70-es évek közepén, a kétzongorás daraboktól kezdve hirtelen fontos szerepet kap Ligeti zenéjében a metrika (általában bonyolult polimetrika; fontos inspirációt jelentett Nancarrow zenéje és bizonyos afrikai népzenék). A 80-as évektől pedig megjelennek a harmóniák: hagyományos tercépítkezésű hármas- és négyeshangzatok, nem tonális akkordfűzéssel. Legtisztább példa erre a King's Singersnek írott Nonszensz madrigálok.

 

Díjai

  • Grawemeyer Award Zene komponálásért (Etüdök zongorára) (1986)
  • Balzan-díj (1991)
  • Schock Prize Zenei Művészetéért (1995)
  • Wolf-díj (1996)
  • Kyoto-díj (2001)
  • Kossuth-díj (2003)
  • Polar Music Prize (2004)

Szerkesztés dátuma: hétfő, 2010. február 8. Szerkesztette: Kabai Zoltán
Nézettség: 1,159 Kategória: Zeneszerzők
Előző cikk: Lendvay Kamilló Következő cikk: Liszt Ferenc


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: