(Bálványosváralja, 1821 – Budapest, 1899. február 9. – zenetanár, zenetörténész, népdalgyűjtő.
Kolozsvárott tanult jogot, bölcsészetet és teológiát és egyidejűleg az ottani konzervatórium növendéke is lett. 1843-tól a zsibói Wesselényi-házban zenei nevelő volt, 1846-tól zongoratanításból élt Kolozsváron. 1851-ben történt Pestre költözése után néhány évig koncertezett, majd 1852-ben Gönczy Pál nevelőintézetének tanára lett. 1858-tól publikált. A Zenészeti Lapok szerkesztőbizottságának tagja (1860-1863), írásait később a Budapesti Szemle és a Koszorú közölte. 1867-ben a Kisfaludy Társaság felvette tagjai sorába. 1875-től a Magyar Tudományos Akadémia tagja.
A magyar zenetörténeti kutatás egyik megindítója volt, s munkássága alapvető a magyar zenetudomány történetében. Mint népdalgyűjtő és kutató korának legjelesebb úttörője. Számos zenetörténeti, zenepadagógiai művet írt, és zenetörténeti forráskutatásokat is végzett. Nevezetes a népdalgyűjteménye, bár Bartók Béla és Kodály Zoltán szerint nem tett különbséget a népzene és a népies műzene között.
- Magyar népdalok egyetemes gyűjteménye (I–VII., Bp., 1873–1896);
- 101 magyar népdal (Pest, 1861);
- Gyermek dalhon (Pest, 1862);
- Thököly, Bercsényi nótái, Rákóczi induló képletei (Pest, 1873);
- A magyar palotás zene és a népdalok (Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben, Magyarország I., Bp., 1887).
