Galánthai Esterházy Pál (Kismarton, 1635. szeptember 17. – Kismarton, 1713. március 26.) magyar gróf és birodalmi herceg, Magyarország nádora. Egyben költő és zeneszerző is volt. Tevékenyen részt vett a török elleni harcokban, különösen az 1663-64-es török háborúban, majd a török kiűzésénél.

A fiatal Pál Grazban és Nagyszombaton tanult, ottani jezsuita intézetekben. 1652-ben azonban meghalt bátyja, László és őt jelölték ki a vármegye főispánjának, ami miatt korán nagykorúsították. Három esztendő múlva megházasodott, feleségül vette István bátyja lányát, Esterházy Orsolyát, aki 18 gyermeket szült neki, és még ugyanebben az évben Pápa kapitányává, s királyi tanácsossá tették. Két év múlva, 1657-ben már udvari tanácsos volt.

1661-ben főudvarmester lett, mely tisztséget nádorrá választásáig (1681) viselte.

1663-ban kitört a törökkel egy újabb háború, amelyhez ő maga is csatlakozott. A horvát bán Zrínyi Miklós alatt a következő évben magyar csapatok élén vett részt az ún. téli hadjáratban, amely során egészen Pécsig törtek előre a Rajnai Szövetség erőivel. Pécs alatt Zrínyivel egy 5000 fős lovasság élén tovább vonultak Eszéknek, ahol a törökök utánpótlását biztosító és az általuk uralt Horvát- és Magyarországot a Dráván át összekötő eszéki híd volt. Az építményt két nap alatt felgyújtották és a hadjárat teljes keresztény győzelemmel végződött.

Nemsokkal később a főparancsnoki posztról eltávolították Zrínyit, azzal az ürüggyel, hogy kudarcot vallott Kanizsánál. Ezután az osztrák főparancsnokánál Raimondo Montecuccolinál szolgált Esterházy. A körmendi csatában (július 26-27.) a magyar csapatokat vezényelte és a szentgotthárdi csata (augusztus 1-5.) utóharcaiban vett részt.

1668-ban kinevezték bányavidéki és dunáninneni főkapitánnyá, egy évvel később Csobánc kapitánya lett. Végig a Habsburg uralkodó hűségén maradt és nem csatlakozott a Wesselényi-féle összeesküvéshez, sőt a felvidéki prostestáns urak várait 1670-ben erővel foglalta el és segítette a további mozgolódások elfojtását.

Tettei mögött azonban tiszta nemzeti érzület húzódik, mert meg volt róla győződve, hogy országa érdekeit szolgálja ezzel, ha megtartja a Habsburg Birodalom mellett, mert máskülönben enélkül az ország erőtlen lenne a törökkel szemben. Bécsben ugyanakkor mindig szem előtt tartotta az ország érdekeit.

A Thököly-felkelés során eredménytelen tárgyalásokat folytatott Thököly Imrével 1680-ban. Egy évvel ezelőtt már megválasztották titkos tanácsossá és az 1681-es soproni országgyűlésen nádorrá, s Pest-Pilis-Solt vármegye főispánjává tették, valamint az Aranygyapjas rend tagja lett.

1682-ben meghalt felesége, de hamarosan újra megnősült és Thököly Évát vette el feleségül, akitől 7 gyermeke született. A házassághoz az udvar beleegyezése kellett, mivel a hölgy Thököly Imre testvére volt.

A politikai mellett azonban szakított időt emelkedettebb dolgokra, mint a költészetre és a zenére. A magyarországi barokk költészet egyik kiemelkedő alakja, s történeti szempontból latin nyelvű emlékiratai is jelentősek. Példaképének Zrínyit tartotta. Buzgó katolikus volt, s ennek jegyében szerzett kantátákat (1711-ben Harmonia caelestis címmel gyűjteményes formában meg is jelentek), melyek a korai magyar zenetörténet értékes emlékei, emellett írt teológiai tárgyú írásokat és imádságokat is. Neves műpártoló és műgyűjtő is volt egyben.

Az 1683-ban kirobbant török háborúk során családját osztrák területekre menekítette, ő maga Bécs védelmében harcolt. Bécs felmentése után változatlan erővel vetette bele magát a török elleni harcokba, s igyekezett minél több magyar katonát hadba állítani. Neki köszönhetően a felszabadító háborúban vagy 20 ezer fős magyar haderő is részt, mely jelentős mértékben hozzájárult a győzelemhez.

1684-ben jelen volt Buda első sikertelen ostrománál, s két évvel később visszafoglalásánál is. 1687-ben rávette a rendeket, hogy mondjanak le az Aranybulla ún. „ellenállási” záradékáról és a szabad királyválasztásról. Szolgálataiért még ugyanebben az évben birodalmi hercegi rangra emelte a császár.

Kitüntette magát a török elleni harcban Szalánkeménnél (1691) és Zentánál (1697).

1694-ben sókereskedelmi monopóliumot kapott bérbe az udvartól és birtokait 1695-ben elsők között alakította át hitbizománnyá.

A Rákóczi-szabadságharc idején végig kitartott a Habsburgok mellett. 1711-től Moson vármegye főispánja is volt. Szülőhelyén, Kismartonban halt meg.