Rábaköz tánchagyományára a korai polgárosodás és az osztrák-német hatás erősen rányomta bélyegét. A régi táncrétegbe behatoló idegen táncok nem elszegényítették, hanem gazdagították annak motívumkészletét, s így a helyi tánckultúra sajátos belső fejlődésen ment keresztül.
A Jász-Nagykun-Kiskunságban a verbuválással történő hadszedés korán megindult és itt maradt fenn a legtovább. A nádor tulajdonában lévő Nádorhuszár ezredbe mindig a jászkunsági toborzó kerületből verbuváltak. A táncos toborzásról legkésőbbi adatunk Kiskunhalasról származik: 1864-ben Miksa császárnak Mexikóba, 1866-ban a porosz háborúra állt fel a verbunk.
Borsod megyében az újstílusú verbunkot a gömöri verbunkhoz hasonlóan "vasvári" néven ismerik. Az elnevezéshez két magyarázat is fűződik: az egyik szerint a tánc az 1848-as szabadságharc idején a környéken verbuváló Vasvári Pálról kapta nevét, míg a másik a népi emlékezetben a táncot a környékbeli Vasvár pusztához kapcsolja.
A Gömörben a verbunkot "vasvári verbunk" néven ismerik. A vasvári verbunk kötetlen szerkezetű, bemutató jellegű férfitánc, járhatják mind szólóban, mind csoportosan. A tánc a csoportos előadás esetén is megtartja egyéni, rögtönzött jellegét. A férfiak körben állva a nap járásával ellenkező irányba haladnak, és amelyik táncos a zenekar elé kerül, látványos szólót táncolhat.
A Nagykunságban a történeti verbunk és a verbuválás emlékanyaga igen élénk, a verbuválás gyakorlatáról szóló egyik legutolsó, 1919-ből származó túrkevei adat is ehhez a vidékhez kapcsolódik. Győrffy István "Tánciskola dűlőúton" c.
Az új stílusú verbunk divatja Sárközben a 20. század első felében elhalványult, már csak szórványosan fordult elő. Tánckezdő szerepét a lassú csárdással való műfaji keveredése mutatja, de – a somogyi táncdialektussal ellentétben – az ugrós e vidéken soha nem vette át a verbunk nevet. Sárközben a verbunk a csárdásdivattal szoros összefüggésben honosodott meg.
A tiszai táncdialektus területén is feltűnnek a szabályozott, csoportos verbunk nyomai, bár itt a férfitáncok fő megjelenési formája a szabályozatlan, egyéni vagy csoportos előadás. Bodrogközben a verbunk mindkét fő változatát is táncolták, előadhatták rögtönzött szóló vagy csoportos formában, és kötött szerkezetűen is.
A férfi szóló verbunk leggazdagabb motívumkészletű változatai "magyar verbunk", "magyar szóló", "csárdás egyedül" és "csapásoló" néven az Ecsedi–láp környéki falvakban éltek a 20. század elején. Az egész magyar nyelvterület táncos szokásaival összevetve feltehetőleg ezen vidéken volt a legáltalánosabb a verbunk régi párostánc-kezdő szerepe.
A botoló szóló formájának cigány változataiban a képzelt ellenféllel való viaskodás dominál, aminek alapján e változatokat a „valódi” botolók közé sorolhatjuk. Ezt erősíti e táncok zenekísérete és mozgáskészlete is. Emellett előfordul a bot virtuóz forgatására és az ügyességi mozzanatok kihangsúlyozására való törekvés is, de ez nem változtatja meg teljesen a tánc lényeget.
A botolóknak a szóló és párbajszerű formáján kívül létezik páros (férfi és nő által járt), valamint férfiak által járt kettes, hármas változata is. Az előbbiben a tánc agresszív udvarló jellege, a cselvetések, a nő teste körüli botforgatás a jellemző mozzanat. Az utóbbi forma lényege a két (vagy három) férfi egymással való vetélkedése, ügyességük fitogtatása.
