Somogy, Zala és Baranya megyében az ugrós tulajdonképpen a kanásztánc eszköz nélküli változata. Általában a táncmulatság elején a tánckezdő férfiszóló szerepét töltötte be, valamint lakodalmi szokáskörnyezetben adták elő. Bemutató szerepkörben gyakran üveggel is táncolták.
Az ugrósok legrégiesebb formái Somogyban maradtak fenn, amelyeket a mozgásanyag hasonlósága miatt a kanásztánc eszköz nélküli változatainak tekinthetünk. E táncfajta kialakulását a 19. század közepére tehetjük, amikor a pásztortársadalom felbomlásával a parasztság átveszi, illetve ízléséhez idomítja a szilaj pásztorok táncait.
A leggyakrabban lakodalmak alkalmával táncolt hosszúhetényi ugrós a dél-dunántúli ugrós sajátos táji változata. Páros, négyes és nagycsoportos változatai ismertek. A páros - egy férfi és egy nő által járt - változatnál vagy összefogódzás nélkül, vagy keresztkézfogással táncolnak.
A többalakú ugrós sokféle elnevezéssel él a Duna mentén. Hívhatják ugrósnak, ugrálósnak, verbunknak, mulatónak, kanásztáncnak, kanászverbunknak, cönögének, és bérestáncnak is. E megjelölések általában a mozgás jellegére, a táncmulatságban betöltött szerepére, vagy a kísérőzene szövegének egy-egy mozzanatára utalnak.
A kartali ugróst ma már csak a lakodalmi vőfélyek kettes tánca őrizte meg, s bizonyos mértékig a lakodalmi menettánc önállósult formájának kell értelmeznünk. Esetünkben a nyolcados alaplüktetésű zenére tulajdonképpen negyedes ritmusú motívumokat járnak, így tulajdonképpen a verbunk és az ugrós keveredéséről kell beszélnünk.
A Fejér megyei parasztok és uradalmi cselédek leggyakoribb régies stílusú tánca a párosan járt ugrós, amit nevezhetnek "verbunknak", "ugrálónak" és "bérestáncnak" is. A mezőföldi ugrós mozgáskincse és ritmikája tulajdonképpen a kanásztánc eszköz nélküli változatának felel meg. A vidéken úgy tartották: "Amikor a bottáncot járja, mintha ugróst járna.
A nyugat-tolnai Sárközben, a Fejér megyei Mezőföldön és bácskai Duna mentén "ugrós", "háromugrós", "bérestánc", "cinege" néven ismerték e táncfajtát. E tánc - Dél-Dunántúl más területeihez képest - kevésbé őrizte meg a kanásztánccal való közvetlen kapcsolatát, tánckísérő zenéjében pedig már idegen eredetű (polkaszerű, cigányos, délszláv) dallamokat is felfedezhetünk.
Az ugrósok helyi típusait, zenéjét, motívumkincsét gyakran alkalmazták marsként, azaz lakodalmi menettáncként is, és a két táncforma, az ugrós és a mars párhuzamosan marad fenn. Néhány helyen (Kalocsa-vidékén, Solt- és Tápió-vidékén) azonban a mars teljesen kiszorította az ugrós más formáit és önálló típussá vált.
A marsot ezen a vidéken "ugrálásnak", "kísérőnek", "trappnak", "marhatrappnak", "druzsba" (kisvőfély)-, vagy "pajtástánc" hívták, és leginkább a mulatságok elején, majd végén járták. Öt–hat legény összekapaszkodva, táncolva kísérte a zenészeket a tánchelyre, így adva tudtul a falu lakosságának a mulatság kezdetét.
A hosszúhetényi mars a dél-dunántúli menettáncokhoz hasonlóan a lakodalmi szokáskörön belül fordult elő a leggyakrabban. A tánc kíséreteként általában német eredetű indulózenét, de elvétve régiesebb dallamokat is játszottak. A táncot kis és nagy körökben, vonalban és párosan is járták. A nagyobb alakzatok alkalmilag kisebb, páros és szóló formákká is átalakulhattak.
