A régies tánchagyományú Szék egyik legreprezentatívabb férfitánca a sűrű tempó. Régebben az egyik félpár elején táncolták a legények a ritka tempóval összekapcsolva. Később már csak külön rendelésre járták a zenekar előtt kört alkotva. A sűrű tempót a faluban minden férfi tudta, de kevés kimagasló előadó egyéniséget tartottak számon.
A vegyes lakosságú Bonchidán a magyarok táncciklusát két összetartozó férfitánccal, un. táncpárral kezdték, a lassú és sűrű magyarral. A 20. század közepétől már csak bemutató funkcióban fordult elő. A sűrű magyar típusú táncot a románok is ismerték, sőt gazdagabb motívumkészlettel járták, mint a magyarok.
A sűrű legényest Györgyfalván "csűrdöngőlőnek", "pontozásnak", vagy a legutóbbi időkben "legényesnek" hívták. A 20. század utolsó évtizedeiben néhány férfi ismerte még a verbunkot, de a verbunk sohasem alkotott táncpárt a sűrű legényessel, illetve nem is épült be a táncciklusba. A legényest egyéni, valamint nagycsoportos formában táncolták.
A Maros-Küküllő-vidéki pontozó a közép-erdélyi legényes közepes fejlettségű altípusa. A tánc etnikus, magyar jellegét hangsúlyozza, hogy a helyi románság inkább "haidău" vagy "de ponturia" lenevezésű lassú legényeseket adta elő.
A pontozó általában a helyi táncciklus kezdő tánca volt, a 20. század második felétől már csak táncszünetekben fordult elő.
A táncpélda Karsai Zsigmond táncát mutatja be, aki a Maros-Küküllő vidéki táncdialektus nyugati részének egyik legkiválóbb táncos egyénisége. Kivételes megőrző egyénisége, és a gyűjtés szerencsés körülményei együttesen eredményezték ismeretanyagának teljes feltárást, amely nem csak magyar, hanem európai viszonylatban is szinte páratlan gazdagságról tanúskodik.
A visszaemlékezések szerint a pontozó a két világháború közötti időszakra eső táncciklusok elején mindig szerepelt. A II. világháború után már mindinkább csak alkalmilag, a táncszünetekben került sor előadására, de még ekkor sem múlt el hagyományos táncmulatság – főleg lakodalom – a pontozó legalább egyszeri eltáncolása nélkül, hiszen az akkori középnemzedék javarésze még ismerte.
A magyarózdi pontozó előadásmódját a gyors, szűk, apró, dinamikus mozdulatok szilaj darabossága olykor szinte túlzott szaggatottsága jellemzi. Mindezt a szinkópált ritmus és a törzs feszesen egyenes, katonás tartása még inkább fokozza.
A kalotaszegi Felszeg, Alszeg és Nádas mente magyarságának legrégiesebb és legreprezentatívabb tánctípusa a legényes (névváltozatai: figurás, verbunk, csűrdöngölő, nyolcas, ropogós).
Bogártelke színes népviseletével, változatos, motívumgazdag páros és férfitánc kultúrájával emelkedik ki a környék falvai közül. A falu fontos zenészközpont is volt, számos zenekar elégítette ki a környék zenei igényeit. A falu táncéletében kiemelkedő jelentőségű volt a Fekete család, vagy ahogy ragadványnevükön ismerik őket, a "Poncsák" tevékenysége.
Inaktelke 20. századi táncélete bizonyos mértékig elütött a környező Nádas menti falvakétól. A községben az 1940-es években gyöngyösbokrétás tánccsoport alakult meg, mely működése során több erdélyi és magyarországi nagyvárosban megfordult.
