A magyar lakosság pásztor és uradalmi cseléd rétegének régies tánctípusa az ugrós, azaz helyi megjelöléssel "oláhos". Elnevezését egyrészt kísérőzenéje szövegének első sorából (Az oláhok, az oláhok facipőbe járnak...), másrészt az Erdély felől érkező pásztorok archaikusabb tánckultúrájának átvételéből eredeztették. Az oláh elnevezést gyakran az erdélyivel azonosították.
A kanásztánc-ugrós táncaink Erdélyben tovább fejlődött típusának a legényes táncokat tekintjük. A két tánctípus rokonságát az azonos tempó és táncritmika, az érintkező dallamkincs és a szerkezeti-motivikai párhuzamok támasztják alá.
A bukovinai székelyek körében táncolt "silladri" az ugrósra jellemzően férfiszóló és páros formában is előfordult. A silladri formakészlete még viszonylag egyszerű, az alföldi oláhoshoz hasonlítható. A keleti székely (csíki, gyimesi) népcsoportok "féloláhos" nevű táncának neve származásának bizonytalanságára utal.
A bukovinai székelyeknél a "silladri" táncnév nem egyetlen tánctípust jelölt. Jelenthette a férfiak által előadott, a páros táncot bevezető szólótáncot, férfiak és nők által járt páros táncot, de vegyes körtáncot is értettek alatta. A tánc neve valószínűleg román eredetű (si la tri = három a tánc).
A csíki székelyek és a gyimesi csángók féloláhosának származását a népi tudat kevert eredetűként tartja számon. "Oláhos", "féloláhos" elnevezéssel az alföldi ugrósnál találkozhatunk, de a marosszéki és mezőségi "korcsos" elnevezés is hasonló bizonytalan eredetre utal.
A közép-erdélyi nyolcadoló alapritmusú gyors legényes legegyszerűbb, régies típusa a mezőségi sűrű legényes, melynek fejlettebb rokonai a Maros-Küküllő-vidéki pontozó és a kalotaszegi legényes.
A régies tánchagyományú Szék egyik legreprezentatívabb férfitánca a sűrű tempó. Régebben az egyik félpár elején táncolták a legények a ritka tempóval összekapcsolva. Később már csak külön rendelésre járták a zenekar előtt kört alkotva. A sűrű tempót a faluban minden férfi tudta, de kevés kimagasló előadó egyéniséget tartottak számon.
A vegyes lakosságú Bonchidán a magyarok táncciklusát két összetartozó férfitánccal, un. táncpárral kezdték, a lassú és sűrű magyarral. A 20. század közepétől már csak bemutató funkcióban fordult elő. A sűrű magyar típusú táncot a románok is ismerték, sőt gazdagabb motívumkészlettel járták, mint a magyarok.
A sűrű legényest Györgyfalván "csűrdöngőlőnek", "pontozásnak", vagy a legutóbbi időkben "legényesnek" hívták. A 20. század utolsó évtizedeiben néhány férfi ismerte még a verbunkot, de a verbunk sohasem alkotott táncpárt a sűrű legényessel, illetve nem is épült be a táncciklusba. A legényest egyéni, valamint nagycsoportos formában táncolták.
A Maros-Küküllő-vidéki pontozó a közép-erdélyi legényes közepes fejlettségű altípusa. A tánc etnikus, magyar jellegét hangsúlyozza, hogy a helyi románság inkább "haidău" vagy "de ponturia" lenevezésű lassú legényeseket adta elő.
A pontozó általában a helyi táncciklus kezdő tánca volt, a 20. század második felétől már csak táncszünetekben fordult elő.
