A táncpélda Karsai Zsigmond táncát mutatja be, aki a Maros-Küküllő vidéki táncdialektus nyugati részének egyik legkiválóbb táncos egyénisége. Kivételes megőrző egyénisége, és a gyűjtés szerencsés körülményei együttesen eredményezték ismeretanyagának teljes feltárást, amely nem csak magyar, hanem európai viszonylatban is szinte páratlan gazdagságról tanúskodik.
A visszaemlékezések szerint a pontozó a két világháború közötti időszakra eső táncciklusok elején mindig szerepelt. A II. világháború után már mindinkább csak alkalmilag, a táncszünetekben került sor előadására, de még ekkor sem múlt el hagyományos táncmulatság – főleg lakodalom – a pontozó legalább egyszeri eltáncolása nélkül, hiszen az akkori középnemzedék javarésze még ismerte.
A magyarózdi pontozó előadásmódját a gyors, szűk, apró, dinamikus mozdulatok szilaj darabossága olykor szinte túlzott szaggatottsága jellemzi. Mindezt a szinkópált ritmus és a törzs feszesen egyenes, katonás tartása még inkább fokozza.
A kalotaszegi Felszeg, Alszeg és Nádas mente magyarságának legrégiesebb és legreprezentatívabb tánctípusa a legényes (névváltozatai: figurás, verbunk, csűrdöngölő, nyolcas, ropogós).
Bogártelke színes népviseletével, változatos, motívumgazdag páros és férfitánc kultúrájával emelkedik ki a környék falvai közül. A falu fontos zenészközpont is volt, számos zenekar elégítette ki a környék zenei igényeit. A falu táncéletében kiemelkedő jelentőségű volt a Fekete család, vagy ahogy ragadványnevükön ismerik őket, a "Poncsák" tevékenysége.
Inaktelke 20. századi táncélete bizonyos mértékig elütött a környező Nádas menti falvakétól. A községben az 1940-es években gyöngyösbokrétás tánccsoport alakult meg, mely működése során több erdélyi és magyarországi nagyvárosban megfordult.
A legényes korábban szokásos közösségi, csoportos előadásmódja a 20. század elején megváltozott, s ettől kezdve már csak bemutató jelleggel táncolták. Egy-egy kiváló táncos a táncmulatság szüneteiben külön megkérte a zenészeket, hogy legényest muzsikáljanak, s ilyenkor csak a legkiválóbbak álltak föl bemutatni tudásukat.
Régi táncrétegünk közül az erdélyi lassú legényesek regionális változatai jelentik azt a láncszemet, melyek ismerete nélkül a verbunk kialakulását nem érthetjük meg. Az ugrós-legényes táncokból kialakuló lassú legényesek különböző fejlődési fázisban megtalálható altípusai az új stílusú férfitánc csiráját már magukban hordozzák.
Az egész Erdély-szerte, Bukovinában, Gyimesben, Székelyfölddön és Közép-Erdélyben ismert verbunkok különböznek a magyarországitól. A korai verbunk zene stílusjegyeit magán hordozó hangszeres zenéjének 4/4-es ütemű, lassú dűvő kíséretű, több részes dallamai között gyakoriak az idegen, vagy műzenei eredetűek.
A ritka legényest, az erdélyi Mezőség nyugati felén, a Borsa és a Kis-Szamos völgyében a magyar lakosság hagyományos férfitáncát "ritka legényes", "ritka tempó", "ritka fogásolás" vagy "ritka magyar" néven emlegetik. Gyakran a gyors tempójú legényessel együtt adják elő, Széken például a sűrű és a ritka tempó kapcsolódik táncpárba, Ördöngösfüzesen pedig a sűrű és ritka fogásolás.
