A Nagykunságban a történeti verbunk és a verbuválás emlékanyaga igen élénk, a verbuválás gyakorlatáról szóló egyik legutolsó, 1919-ből származó túrkevei adat is ehhez a vidékhez kapcsolódik. Győrffy István "Tánciskola dűlőúton" c.
Az új stílusú verbunk divatja Sárközben a 20. század első felében elhalványult, már csak szórványosan fordult elő. Tánckezdő szerepét a lassú csárdással való műfaji keveredése mutatja, de – a somogyi táncdialektussal ellentétben – az ugrós e vidéken soha nem vette át a verbunk nevet. Sárközben a verbunk a csárdásdivattal szoros összefüggésben honosodott meg.
A tiszai táncdialektus területén is feltűnnek a szabályozott, csoportos verbunk nyomai, bár itt a férfitáncok fő megjelenési formája a szabályozatlan, egyéni vagy csoportos előadás. Bodrogközben a verbunk mindkét fő változatát is táncolták, előadhatták rögtönzött szóló vagy csoportos formában, és kötött szerkezetűen is.
A férfi szóló verbunk leggazdagabb motívumkészletű változatai "magyar verbunk", "magyar szóló", "csárdás egyedül" és "csapásoló" néven az Ecsedi–láp környéki falvakban éltek a 20. század elején. Az egész magyar nyelvterület táncos szokásaival összevetve feltehetőleg ezen vidéken volt a legáltalánosabb a verbunk régi párostánc-kezdő szerepe.
A botoló szóló formájának cigány változataiban a képzelt ellenféllel való viaskodás dominál, aminek alapján e változatokat a „valódi” botolók közé sorolhatjuk. Ezt erősíti e táncok zenekísérete és mozgáskészlete is. Emellett előfordul a bot virtuóz forgatására és az ügyességi mozzanatok kihangsúlyozására való törekvés is, de ez nem változtatja meg teljesen a tánc lényeget.
A botolóknak a szóló és párbajszerű formáján kívül létezik páros (férfi és nő által járt), valamint férfiak által járt kettes, hármas változata is. Az előbbiben a tánc agresszív udvarló jellege, a cselvetések, a nő teste körüli botforgatás a jellemző mozzanat. Az utóbbi forma lényege a két (vagy három) férfi egymással való vetélkedése, ügyességük fitogtatása.
A botok fölött járt kanásztánc az eszközös táncok ügyességi változatainak külön csoportját alkotja, amelynek legjellemzőbb mozzanatai a földön keresztbe tett botok előtt, majd a botok által alkotott térközökben való tánc. A két mozzanat a tánc folyamán sorozatosan ismétlődik. Vannak változatok, amelyekben az egyik, s vannak, amelyekben a másik dominál.
A pákozdi kanásztánc változat szerint a földön kereszt alakban letett üvegek fölött járnak, minden sajátosságában megegyezik a másféle eszközökkel (bottal, vízhordó rúddal, szalmaszálakkal, stb.) táncolt ügyességi táncfajtákkal. A bot helyett az üveg használata hangulati többletet ad a tánchoz, az alkalom szabadabb légkörét, féktelenséget jelzi.
A magyar néptánckutatás összefoglaló típusnéven „seprűtánc”-nak nevezi a kézben tartott eszközzel járt táncokat, függetlenül attól, hogy kendővel, sapkával, bottal vagy más eszközzel járják. Ilyen értelemben a seprűtáncok az eszközzel járt ügyességi táncok egyik formai csoportját alkotják, melyeknek fő sajátossága az eszköz láb alatti átdugdosása.
A söprűtánchoz hasonlóan a kendőstánc sem alkot egységes csoportot. Két formája létezik. Az első az ügyességi táncok egyik formai csoportját alkotja a seprűvel, bottal, sapkával járt változatokkal együtt. Főleg a Dunántúlon ismerik, de szórványosan az egész magyar nyelvterületen előfordul. Fő mozzanata a kendő láb alatti átkapkodása.
