Régi stílusú páros táncaink a 19. századi csárdást megelőzően jöttek létre. Az európai középkorban uralkodó lánc-körtáncok mellett Nyugat- és Közép-Európában már a 11. századtól feltűntek az első páros tánc említések, melyek a feljegyzések szerint eleinte a lánctáncok kiegészítő tételeként, majd egyre inkább önállósulva, műfajilag különfejlődve váltak lassú, sétáló-vonuló tánccá "basse danse" vagy "pavane" néven, közepes tempójú ugróssá, amelyet a hivatkozások "gaillarde"-ként említenek, és gyors forgó páros táncokká, mint a "tourdion" vagy a "volta". E táncok eleinte táncpárokat alkottak, azaz proporciós zenei gyakorlatnak megfelelően két tánc szorosan összekapcsolódik, egy nagyobb formai egységet hozott létre, mint például a basse danse és a tourdion, vagy a pavane és a gaillarde. A reneszánsz idején kialakult proporciós zenei gyakorlat az eltérő tempójú és metrikai szerkezetű dallamokat összekapcsolta. Később, a barokk idején e táncpárok kibővültek és több részből álló ciklust hoztak létre, azaz egész táncszvitek alakultak ki. Térségünkben a nyugati reneszánsz páros táncokat egy ideig saját nevükkel és zenéjükkel tartották számon, de később a közép-európai tánchagyományban már csak asszimilálódott változataik bukkantak fel. A protestáns prédikátorok tilalmai és gyakori feddő intései is bizonyítják, hogy e páros táncformák a 16-17. századra Magyarországon is elterjedt, mindenki által ismert és elfogadott táncok lehettek.
Magyarországon az európai reneszánsz jellegzetes páros tánc formáinak egy része a korábbi helyi típusokkal keveredett és fejlődő, rögtönzött páros tánc kultúrát hozott létre. A tánctörténeti források szerint területünkön fennmaradt a páros táncok archaikusabb rétege is. Pesovár Ernő szerint ezért forgós-forgatós táncaink mellett régi páros táncaink közé tartoznak a férfi és nő által járt küzdő karakterű botolók, a cigánytáncok, valamint a csalogatós jellegű ugrós táncok páros változatait is. A régi páros táncok típusának kialakításakor Martin György inkább ezen táncok zenei-formai tulajdonságait domborította ki, melyek alapján két alaptípust különböztet meg: a lassú, oszlopban vonuló páros táncokat és a gyors, zárt összefogódzású forgós-forgatósokat.
A történeti feljegyzések szerint a lassú tempójú vonulós páros táncok először pompás ünnepélyek fáklyás nyitótáncaként szerepeltek. Ebből alakult ki a néphagyományban a menyasszonyfektető gyertyástánc, melyet eleinte lengyel táncnak neveztek. A 17-18. századi magyar-lengyel kulturális kapcsolatok következtében a Kárpát-medencében a lengyel táncok igen népszerűek voltak. Például a "tót tánc" és a "zsidó tánc" elnevezésű gyors páros táncok e formák északi jövevény jellegét sejteti. A magyar táncok közül a széki "lassút", a mezőségi "lassú cigánytáncot", a lozsádi "lint" és a gyimesiek "lassú magyarosát" kell megemlíteni, melyek magukon viselték a lengyel táncdivat hatását. Az erdélyi románoknál a "de-a lungu"-t és a "purtata"-t sorolhatjuk a vonulós páros táncok közé. A lassú-sétáló páros táncokhoz már a reneszánsz idejében a gyorsabb ugró, vagy zárt forgó páros tánc is kapcsolódott.
A zárt összefogódzású forgással kibővült páros táncok önálló típusokká váltak. E típusokat tempójuk szerint választjuk szét közepes és gyors forgó páros táncokra. E közösségi jellegű forgós táncok egy részében, mint például a közepes tempójú gyimesi kettősben vagy a gyors széki forgósnál a rögtönzés még alig jelenik meg. Fejlettebb változataikban, a gyimesi sebes magyarosnál vagy a marosszéki forgatós esetében az individuális táncszerkesztés már erőteljesebben jelentkezik. A páros táncok rögtönzött jellege legteljesebben az új stílusú friss csárdásban bontakozott ki, ahol a felgyorsult, heteropódikus dallamok a táncépítkezés fellazításához és az egyéni formakincs kibővítéséhez vezetett.
