A lánc- és körtáncok kötetlen szerkezetű páros táncokká való átalakulásáról a legkorábbi nyugat-európai tánctörténeti források a reneszánsz idejéből szólnak. A lassú vonulós táncok, mint például a "basse-danse" vagy a "pavane" először az udvari mulatságok nyitó táncaként jelentek meg, amit a pompa kedvéért - a kor szükséglete és divatja szerint – fáklyavivők is kísértek. Közép-Kelet-Európában a fáklyás menettánc a lakodalmi szokáskörnyezetben maradt fenn. Eleinte a lánc- és páros táncforma nem vált el határozottan egymástól, hanem a két táncfajta párhuzamosan élt együtt.
A 17. és 18. századi szórványos nyugat-európai ( francia, német) és keleti (orosz, ukrán) tánctörténeti forrásokban a "lengyel tánc" néven említett, csaknem mindig 3/4-es ütemű táncok, a "polonica", a "saltus polonici", "polonoise" nagyon népszerűek voltak, kisugárzásukat Európa-szerte megfigyelhetjük. Legerőteljesebb hatását Skandinávia tánckultúrájára gyakorolta, olyannyira, hogy a svédek és a finnek legnépszerűbb tánca ma napig is a 3/4-es vonuló "polska". A lengyel táncok dél felé terjedését a 16-18. századi lengyel-magyar politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatok intenzitása magyarázza, mely elsősorban Észak-Magyarországot és az erdélyi fejedelemséget érintette. A 18. sz. második felére a lengyel elnevezés eltűnt, ekkor már teljesen magyarnak tartották e tánctípust, sőt a 19. sz. elején nemesi palotás táncként emlegetve felélesztését szorgalmazták. Nyomait elsősorban a 3/4-es felvidéki menyasszonyfektető gyertyás táncok és a közép- és dél erdélyi román táncciklusok bevezető táncai, az ünnepélyes lassú, gyakran hármas ütemű vagy aszimmetrikus zenéjű vonulós páros táncok mutatják A közép-erdélyi változatokra, például a "de-a-lungu"-ra, vagy a "purtata"-ra az előre-hátra haladó, lassú, aszimmetrikus lépések jellemzőek. E táncokat a Mezőség nyugati felén már gazdagabban, kötetlenebb formában járták.
