A verbunk szólóban és csoportosan járt újstílusú férfitáncunk. Előtörténetét és kialakulását a tánctörténeti forrásokon túl a 18. század tánczenei emlékeiben is nyomon követhetjük: a múlt hagyományait őrző egyes ungaresca típusú dallamok már a verbunkot ígérő korai stílusjegyeket mutatják. E fejlődési folyamat alapján arra lehet következtetni, hogy a magyar néptánchagyományban a verbunk a korábbi ugrós-legényes táncokból alakult ki, de a verbunk egységes stílusjegyein belül az egyes területi változatokban is tovább élt a korábbi történeti réteg eltérő karaktere.
Verbunk táncunk nevét a 18. század közepétől ismert táncos katonatoborzás német kifejezése (werben = toborozni, csalogatni) után kapta. A hadfogadás és hadkiegészítés gyakorlata nemcsak nevet adott új stílusú férfitáncunknak, hanem jelentős szerepet játszott annak elterjesztésében, meghatározta további életét is. A felvilágosodás idején megjelenő új táncstílus kialakulása egybeesett a nemzeti öntudatosodás, a nemzetei kultúra kialakítására irányuló szellemi mozgalom áramlatával. A 18. század végi nemesi magyarságtudat táncban is a történeti múlt emlékeiből és hagyományaiból merítve egy idealisztikus táncot szeretett volna kialakítani önmaga kifejezésére. A nemesi nemzet-tudat táncos megjelenítésére a verbuválások által a közfigyelem előterébe került, a magyar katonatáncokkal azonosított férfitáncot, a verbunkot tartották legalkalmasabbnak. Ekkor alakult ki a lovas katona nemzet mítosza, melyhez leginkább a méltóságteljes, hősi pátoszt kifejező lassú, - Csokonai szerint - "ázsiai gravitást" (komolyságot, méltóságot) magában hordozó férfitánc illet. A korábbi tánchagyományt képviselő gyors figurázó férfitáncokat, a sajátos mozgásokat tartalmazó pásztortáncokat és a "rendetlen" ugró-forgó páros táncokat oláh, tót, cigány származásúnak tartván, elutasították, a magyar karakterrel ellentétesnek nyilvánították. Törekedtek az új nemzeti férfitánc német eredetű nevének magyarosítására is, de a különböző javaslatokat, mint "hadrász", "toborzó", "táborozó", a paraszti köztudat nem fogadta el, hanem évszázadokon keresztül megtartotta a "verbunk" elnevezést.
A verbunk kialakulásának és történetének sokrétű összetevőit őrzi és érzékelteti a tánc névadási gyakorlata is. A "nyíri verbunk", "kónyi verbunk", "kapuvári verbunk", "székely verbunk", "kun verbunk" elnevezések a területi, etnikai változatokra utalnak, a "csapásolás", "sarkantyúzás", "hatoztatás", "karéj" nevek pedig a tánc jellemző mozgásaira és térformáira. De találunk olyan elnevezéseket, amelyekben a tánc történeti eredete fedezhető fel, mint a "huszárverbunk", "kóbor huszároké" vagy a "vasvári verbunk" elnevezések, a "magyar szóló", "Ritka búza..." nevek esetében pedig a névadás tükrözheti a reformkori műtáncok hatását. A "magyar verbunk" és "selyemcsárdás" nevek a táncot kísérő hangszeres zene elnevezései szerint azonosítja táncot. A verbunk páros tánccal való keveredését a "csárdás egyedül" és a "palotás" elnevezés mutatja.
A szóló verbunk néhány, a táncdivat áramlatoktól elzártabb területet (Mezőség, Somogy) kivéve mindenütt megtalálható volt, s stílusjegyeit nem csak a magyar, hanem a környező szlovák, morva és román táncfolklór is hordozta. A körverbunk klasszikus területe a Kisalföld, de szórványosan az egész Kárpát-medencében (Kiskunság, Felső-Tisza vidéke, Székelyföld) előfordul. Nem elhanyagolható az északkelet-felvidéki szlovák verbunkokkal való rokonsága, illetve erős hasonlósága az osztrák Schuhplatter-hez. A körverbunkok fennmaradásában, fejlődésében jelentős szerepet játszottak a legénycéh szervezetek. E társaságok tanították meg a fiataloknak a körverbunkot, illetve ők adták elő a közösség nevezetes ünnepein. A 20. század elején még gyakorolt rábaközi körverbunkok és a történeti forrásokból megismert körverbunkok között feltűnően nagy hasonlóság fedezhető fel.
