A férfi szóló verbunk leggazdagabb motívumkészletű változatai "magyar verbunk", "magyar szóló", "csárdás egyedül" és "csapásoló" néven az Ecsedi–láp környéki falvakban éltek a 20. század elején. Az egész magyar nyelvterület táncos szokásaival összevetve feltehetőleg ezen vidéken volt a legáltalánosabb a verbunk régi párostánc-kezdő szerepe. Később már csak egy–egy mulatság kiemelt eseményeként emlegették, ha valaki eljárta a tánctudás felsőfokaként emlegetett verbunkot.
A Felső-Tisza-vidéki verbunk kötetlen szerkezetű szóló férfitánc, de előadhatták csoportosan, vagy párosan, nővel járt formában is. A páros verbunkot összefogódzás nélkül vagy nyílt fogással táncolták. A tánchoz „hozzá kellett tanítani a leányt”, és amelyik legjobban tudta a verbunkot táncolni, azt kérték fel. Az összeszokott táncosok jelzésekkel is irányíthatták táncukat: ha a férfi megszorította párja kezét, azt jelentett, hogy forduljon meg, ha „megvágta” (megcsapta) a csizmáját, hogy engedje el a fogást. A lassú verbunkot gyakran a friss csárdás követte.
A verbunk dallamai többnyire megegyeznek a lassú csárdás dallamaival. Kizárólag verbunkot kísérő dallamként számon tartott tánczene csak néhány akad az Ecsedi–láp környékén. Ilyen például az ún. "nyíri verbunk", a „ritka búza”, vagy a „magyar szóló” dallama. A magyar verbunkot a zenész „rézhúron”, azaz a legmélyebb húron kezdte. A helyi magyaráz szerint ilyenkor hallatszik a legjobban a bevezető bokázóhoz járuló sarkantyú pengése.
A jó táncosokat a falu közössége megbecsülte, szerették nézni produkciójukat. A verbunkot egymástól lesték el a legények, otthon kigyakorolták, és a legközelebbi táncmulatságon már elő is adhatták - de a verbunkot nem mindenki tudta elsajátítani. A táncot általában bokázva kezdték, és a folytatásban is ügyeltek arra, hogy a bokázók később is kiemelt szerephez jussanak. A csapásolást rendszerint a harmadik dallamsorra kezdték, amikor a zenészek az összes húrra „átvágnak”. "Úgy szép a tánc" – tartja a helyi mondás –, "ha a kéz is ki tudja verni", más szóval, ha tánc közben tapssal, csapással díszítik, ritmikailag változatosabbá teszik a lábfigurákat.
A verbunkot az Ecsedi–láp környéki falvakban ma már csak az idősebbek ismerik. Motívumkincse a csárdáséhoz hasonlít, talán csak a fejlettebb szerkezetű csapásoló figurák száma nagyobb a verbunkban. A lábmotívumok közül a hátravágást és a hegyezőt kell kiemelnünk mint a nép által különösképpen számon tartott, virtuóz figurákat. A bokázó motívumok, valamint a kétlépéses és cifra változatok mellett a verbunkban a népies műtáncok, a "magyar szóló", "magyar kettős" motívumkincse, mint a lengető, négyes csillag, vágó, kopogó, kisharang is helyet kap. A tánc kötetlen formája, a sok helyütt hiányzó "verbunk" táncnév, továbbá a népi tudatban a két tánc, a verbunk és a csárdás keveredése alapján következtethetünk arra, hogy a Felső-Tisza-vidéki verbunk még a történeti verbunk kialakulása előtti fejlődésfokot képviseli.
