A botoló szóló formájának cigány változataiban a képzelt ellenféllel való viaskodás dominál, aminek alapján e változatokat a „valódi” botolók közé sorolhatjuk. Ezt erősíti e táncok zenekísérete és mozgáskészlete is. Emellett előfordul a bot virtuóz forgatására és az ügyességi mozzanatok kihangsúlyozására való törekvés is, de ez nem változtatja meg teljesen a tánc lényeget. A magyar változatokban, amint az Ura faluból való táncpélda mutatja, inkább a virtuóz botforgatás és a lábfigurázás a jellemző. Ha a tánc zenekíséretét és motívumkészletét is tekintetbe vesszük, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy e tánc a botoló táncoknak abba a csoportjába tartozik, amelyben a régies vonások erősen keverednek az újakkal. A táncos a szatmári pásztortáncok, verbunkok és csárdások formakészletéből merített, s ezáltal a botoló életképesebbé, elfogadhatóbbá vált egyre változó környezetében. A táncot Rózsa Miklós, egy régi pásztordinasztia 20. század első felében élt tehetséges tagja táncolta.
