Az üveges táncokban az ügyességi táncok különféle formái együtt fordulhatnak elő. Legjellemzőbb mozzanatai a földön kereszt alakban elhelyezett üvegek között és fölött táncolás, amelyre a "Tánc földre helyezett eszközzel" című foglakozásunkon mutattunk be példát. Más jellegű, de szintén komoly ügyességet kíván a fejtetőre helyezett üveggel való tánc.
A sapkatánc fő mozzanata a sapka láb alatti átkapkodása. Emiatt gyakran “takácstánc”-nak is nevezik a szövés mozdulatait idéző alapeleme szerint. A magyar nyelvterületen szórványosan mindenütt előfordul, egyik változatát dunántúli táncpéldánk mutatja be. Általában férfiak táncoljak, de páros (férfi-női) változata is előfordul. Az utóbbi forma emlékei a 17.
A kisszéktánc vagy más elnevezéssel “gyalogszéktánc”, “fejőszéktánc” fő mozzanat a kisszékkel való ritmikus játék. A táncos a széken lovagló ülésben ül, s azt elöl–hátul megfogva, kézváltásokkal megemelgeti és a zene által adott ritmust követve a földhöz ütögeti. A játék történhet helyben vagy jelentősen nagyobb ügyességet kívánva, körben előre haladva.
A leánykarikázók déli csoportját főként a Somogy, Tolna, Baranya megyéből, Fejér megye déli részéről és a Dráván túli Szlavóniából származó táncváltozatok alkotják. Ide tartoznak még a Bács-Kiskun megye nyugati sávjának körtáncai egészen a Kalocsa vidékig. E területen az énekes körtánc még a 20.
A sárközi karikázó a magyar nyelvterület egyik leggazdagabb, legszínesebb énekes körtánc típusa. Gazdagsága a táncrészek nagyobb számának, az egyes részek egymástól elütő metrikai, ritmikai, tempó- és dallambeli, valamint a mozgáskészlet eltéréseinek köszönhető.
Formai és zenei sajátosságaik alapján a dél-dunántúli körtánctípushoz soroljuk a baranyai, a somogyi, valamint a Tolna megye nyugati és Fejér megye déli részéről származó karikázókat. A dél-dunántúli karikázókat hagyományosan legtöbbször a böjti időszakban táncolták, amikor szinte az egyetlen szórakozása volt a táncolni szerető fiataloknak.
A Kalocsa–vidéki karikázók a déli leánykörtáncok legészakibb, legfiatalabb s egyben legélőbb változatait képviselik. A tánctípus, helyi nevén a „férc”, „fércelés” az 1920-as, 1930-as években élte utolsó virágkorát. Az akkor kialakult új mars–divat (a marsról az Ugrós táncok c. témában szólunk részletesebben) az énekes leánykörtánccal együtt e vidék táncbeli jellegzetességévé vált.
A magyar néviselet alatt a tudományos és a köznyelv is a paraszti társadalom öltözködési szokásait érti. A nemesi, majd polgári viselet ettől határozottan eltér, egyrészt a felhasznált anyagok minőségében, masrészt a díszítésben, kiegészítőkben. Ugyanakkor a paraszti viselet mindenkor igyekezett közeledni ezen társadalmi rétegek öltözködéséhez, és ez a folyamat felerősödött a XIX.
A díszmagyar, a magyar kultúra alkotása, egy 19. században kialakult nemzeti díszöltözék. Ez a fajta ruházat, kinézete ellenére nem népviselet, sokkal inkább a nemzeti öntudatot volt hivatott képviselni.
A magyar szabású díszruha fénykorát 1830-ban, V.
