Őseink öltözéke

Őseink ruházatukban az ázsiai ruhadarabokat hordták és azokat fejlesztették tovább, így Európában egyedülálló viselettel jelentek meg. Ruhadarabjaink ősi formában Magyaroszágon megérték a mát. A művelt Európa -, majd a többi földrészek - nem a rómaiak és a bizánciak tógáit vagy a germánok szőr- és állatbőr öltözékét, hanem a magyarok viseletét vették át. A kazakból lett az zakó, a kazakból és a nadrágból lett az öltöny, a háromnegyedes cipőinkből lett a mokaszin, a kaftánból lett a kabát, a kepenegből lett a télikabát és a kalpagból alakult ki a kalap. Erről - mint sok minden másról - a világ megfeledkezett.

A magyarok jólöltözöttsége messze földön híres volt. Gardézi írta 920 táján, hogy a magyarok ruhája brokát, fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és gyöngyökkel berakottak. A jólöltözöttség őseinknél annál is inkább volt feltűnő, mert a jólöltözöttség nemcsak az előkelőkre, hanem a szabad harcosokra és a köznépre is érvényes volt. Nem véletlen, hogy a Dzsajháni-hagyomány több szövege írja, hogy a magyarok nagyon gazdag emberek, illetve vagyonosak és szembetűnően gazdagok. Bölcs Leó császár kiemeli, hogy a magyarok a perzsa-arab divatot utánozzák; ezt erősíti meg Ibn Ruszta, aki szerint a türkök ruházata hasonló a mohamedán ruházathoz. II. Szilveszter pápa (+1003) jegyezte meg, hogy egy nép van Európában, amely nem európai: a magyar. Az ősmagyarok viseletére jellemző volt, hogy a férfi- és a női viselet között alig volt különbség; legfeljebb a nők ruhái finomabb anyagból készültek.

A ruhaanyagok egy része arab-perzsa és bizánci kézen jutott el a magyarokhoz, a brokát elnevezés a perzsáktól került a törökökhöz, így hozzánk is. Török eredetű szó a bársony is; ruhaanyagként való használata őseinknél általános volt. Ibn Ruszta leírja, hogy a magyarok selyembrokátot, szőtteseket és más bizánci iparcikkeket vásárolnak a bizánciaktól. Gardézi a köznép kendervászonból, lenvászonból, bőrből, prémből és nemezből készült ruháit említi meg. A vászon szó perzsa eredetű; példázza a lovas népek szerepét a ruházatok kialakulásánál. Kender szavunk egyaránt jelentett kendert és lent, az arab katan szó viszont lent, lenvásznat jelent; nyelvészeink szerint lehetséges, hogy kötény szavunk innen származik. Nem említették az auktorok a természetes gyapjúból készült ruhaanyagokat, hiszen ez Európában ismert volt. Őseink a szláv eredetű ruha szó helyett régebben öltő és gúnya néven nevezték viseletüket. Az említett anyagokon kívül természetesen hidegben állati bőröket is hordtak. Őseink hétköznapi viseletükhöz a vászon, a bőr, a nemez stb. ruhaanyagokat és a ruhákat maguk állították elő.

A férfi-viselet

• A férfiak (és nők) felsőtestét felálló nyakú rövid finom kender- vagy lenvászonból készült dísztelen ing fedte, melynek fodrozódó ujját csuklójuknál, amint a nadrágot a bokánál leszorították. Ilyen leszorító ezüstpántok a zempléni sírból is kerültek elő. Az ing nyaka mereven felállt, akárcsak a mai orosz ingeké, de volt olyan honfoglaláskori ing is, amely középen gombolódott. Voltak változatok, ahol az ing szinte a térdig ért és amelyet derékon széles bőrövvel szorítottak le. Ezen bevarrott ujjú ing mellett gyakori volt a mellévarrott szabású ing, amelynek ujjait közvetlenül a nyak mellé varrták és korcban futó madzaggal húzták össze és a könnyebb felhúzás céljából kis négyszögletes hónaljfolttal, ún. pálhával láttak el. A ruhák összekötésére gombokat, pitykéket, szalagot és kötőt használtak. Az egyszerű varrásból alakult ki az inghímzés divatja. A férfiak és a nők - mint minden belső-ázsiai lovas nép - altestükön is hordtak hosszú alsóruhát, amely szintén lenből vagy kenderből készült. Hideg idő esetén több alsóruhát is magukra öltöttek. A felsőruha alatt teljes alsóruházatot is viseltek; és az alsóruha viseletének divatját a magyarok hozták be a kultúrált Európába. Ezt az alsóneműt a szkíta kabáttal együtt a bizánci források is megemlítik. A férfiak szűk alsónadrágját korcba fűzött zsineggel húzták össze és kötötték meg derékon. A férfiak mokaszinba vagy csizmába befogott bő nadrágot viseltek, amilyent a hunok kecskebőrből készítettek. (Itt meg kell jegyezni, hogy a vászonból készült bő gatya a szlávok alsóruhának hordott ruhadarabja volt, amely a XIX. században bővült és rojtosodott meg fitogtatva a paraszti gazdagságot; semmi köze őseink viseletéhez). A székely-harisnyához hasonló szűk posztónadrág sem volt őseink viselete, az csak a XII. században idegen hatásra jött divatba.

• A férfiak felsőruhája ujjas, derékban övvel átkötött, textilből vagy bőranyagból készült derékon alul - combközépig - és háromnegyedes nemesfém veretekkel vagy felvarrott érmékkel ékesített ujjas kabát, a kaftán volt. E kabát vagy gombra nyílott, vagy a két szárnyat övvel szorították a testhez. E kaftán jobbkezeseknél balról jobbra nyílott, hogy a nyilazásnál ne legyen akadály. A lovaglás miatt a kaftán nemcsak hátul, de kétoldalt is fel volt vágva. Ezt a kabátot a bizánci történetírók szkíta kabátnak nevezték. A dolmány csak a török időkben került hazánkba, a zeke vagy kankó is kései származék. A nemezből készült kepeneg (köpönyeg) neve ótörök eredetű és ősi belső-ázsiai viselet. Ez eredetileg nemeztakaró lehetett, melyet rossz időjáráskor vettek fel. A szőrős bőrből készült ködmönnek, mint ujjas szőrmeviseletnek van rövid és hosszabb változata; ősi eurázsiai türk viselet. Régebben bekecsnek, kozsoknak, dakunak és kuzsnak is nevezték. A régebbi fajták egyenes szabásúak voltak, az újabbak derékban toldottak.

• Szokmány szó vastag, általában durva gyapjúból készült hosszú, bő felöltőt jelent. A kisbunda subához hasonló lepelszerű, ujjatlan felsőruha. Őseink igen kedves felsőruhája a panyókára vetett szűr volt; neve nemcsak a ruhadarabot, hanem az anyagot is jelentette. Pásztorok díszesen hímzett darabjait a legutóbbi ideig viselték. Az ősi subát (gubát) -, amely galléros, csuklyás viselet - téglalap alakú darabokból szabták. A subát többnyire a pásztorok maguk készítették; mintegy 10-12 juh bőréből készült, díszesebb darabjai népviseletünk legszebb alkotásai közé tartoznak. A suba szó, amint a viselet is arab eredetű, de a török népek igen rég átvették. A hátibőr szabás-varrás nélkül készült; e szó nem jelentett mást, mint lenyúzott prémes bőrt, amelyet nyakukba vetve viseltek. Őseink kacagánya is afféle hátibőr lehetett, bár - az újabb kutatások szerint - a kacagány mai formájának semmi köze sincs honfoglaló őseinkhez; ez a ruhadarab német közvetítéssel a XVII. században került hozzánk. A hátibőr ellentéte az előbőr, amelyet a mellre kötöztek. Az elöl gombolódó lajbi ősiségét nem tudjuk igazolni.

• A kucsma hegyes bőr- vagy nemezsüveg, amelynek csúcsát szépen díszített fémből készített előkúppal látták el. Őseink fejükre kerek vászonsapkát, télen karimátlan báránybőr süveget vagy prémszegélyű kalapot húztak. Belső-ázsiai analógiák alapján feltételezhető, hogy a honfoglalók sapkájának a füle lehajtható volt. A karimás, középen gúla-alakú fejfedő süvegszerű felsőrésze csapattestenként más és más színű volt; így csatában - akárcsak a belső-ázsiai hunoknál - a mozgásukat jól meg lehetett figyelni. A magyarok kucsmájára utaló adat a X. századból származik, amikor is a belga püspökök magyar kucsmát viseltek. Sisakot őseink csak ritka esetben hordtak; Beregszászból származik egy sisak-lelet.

• Őseink rövid szárú, puha talpú és puha anyagú mokaszin-szerű csizmát hordtak. E fölött a nadrág alsó végét összekötötték. A földművességgel foglalkozók a puha csizmát munkájuk igénye miatt kemény csizmákkal váltották fel. Bod Péter (1712-1769) írja, hogy a tsizma a töröktől jött a magyarok közé. Kezdetben a hadakozó, lóháton járók viselték. Később az úri csizmát - mivel az sokba került - csak ünnepnapokon viselték, hétköznapokra viseltesebbeket hordtak. A legrégibb magyar csizma a fordított csizma, ahol a kifordított teljes szárrészhez a sarokrész kihagyásával szurkos fonállal a sarkát összevarrták, ezután vízben áztatták, amikor aztán megpuhult, visszafordították. A sarkánál cseresznye- vagy fűzfaháncs kéreggel látták el és itt hozzávarrták, majd vizesen kaptafára húzták, ahol a formának megfelelően kiszáradt. Semmi adatunk nincs arra, hogy őseink valaha is bocskorban vagy sarúban jártak volna, bár ez a mongóliai és a szkíta sírokban előfordul.

• A ruha-kiegészítők. A magyarok nemzetségeinek vezető családjai és katonai kíséretük előkelői hatalmukkal, származásukkal, de egész megjelenésükkel igyekeztek méltóságukat kihangsúlyozni. E rangos réteg igényei sajátos művészetet hívtak életre. A ránk maradt emlékek legnagyobb része a viselet tartozéka; ékszerek, a ruházat ékítményei, felszerelési tárgyak és fegyverek. A pompa legnagyobb része - a ruha - ma már nem áll rendelkezésünkre, csak a fémből készült tartozékokkal gazdálkodhatunk.

  A veretes öv a szabad ember jelképéül szolgált; a társadalomban elfoglalt helyét határozta meg, bár a rangjelzés őseinknél - a láthatóság miatt - a lószerszámon volt. A török nyelvben az öv, kur szó a rangot, a társadalmi helyet fejezte ki. Az 1069-ben ír ótörök Ktagdu biligben olvassuk: a kis övűeket a nagyokkal ne engedd keveredni. Az ótörök nyelvben a kudas szó övtársat, azaz azonos társadalmi réteghez tartozót jelentett. Ahogyan az Ószövetségi Szentírásban a férfiakat és a nőket egymástól falravizelőknek és földrevizelőkként különböztetik meg, úgy a belső-ázsiai török népek a férfiakat a nőktől öveseknek és öv nélkülieknek nevezték. Honfoglalóink általában dúsan kivert arany, aranyozott, ezüst vagy ezüst díszekkel kivert ékes öveket hordtak. A közrendűeknél ez dísztelen, vascsattal összefogott volt. Az övről páratlan számú szíjon - néha egészen térdig - veretes szíjvég lógott le. A felnőtt sorba kerülő ifjakat szertartás közepette felövezéssel avatták férfivé¸ erről már Kashgári is tudósít 1074-ben.

   

  Az övről csüngött le a szablya, a tegez, az íj, a tarsoly és a kés. Ennek indoka az volt, hogy a lovas népeknél a törzs fölötti résznek szabadon kellett mozognia, hogy a harcos íját mindig szabadon tudja használni. A tarsoly a szíjon csüngött le, szíját is és fedelét is nemes veretekkel díszítették. A tarsolyban kovát, taplót és csiholóacélt tartottak. A tarsolyok fedőlapját rátéttel, bőrözéssel, intarziával vagy poncolt fémlemezekkel díszítették. Díszítésüket általában növényi motívumok, végtelen hálóba szőtt palmetták, életfa-ábrázolások, néha ősi mitológiánkhoz tartozó állatalakok alkották. A tűzszerszámok a tűzgyújtás szerszámainak emlékét őrzik. Honfoglalóink kései mereven ízesültek nyelükbe. A kések egyélűek voltak, evésnél a húsok feldarabolásánál használták. A gazdagabb férfisírokban gyakran találtak ivócsészét (ivópoharat), amely szintén az övről függött le. Az ivókürt fejedelmi jelvény volt. Őseink a X. században az ezüstpénzeket nem a kereskedelemben használták, hanem azokat - akár 30-40 darabot is - ruháikra, lószerszámaikra vagy csizmáikra díszként varrták fel. Az előkelő férfiak ruháikat igen díszes veretekkel díszítették, amelyeken megtaláljuk a palmetta-mintákat és az életfás motívumkincset.

  A hajviselet. Az ázsiai török népeknél a hajnak a homloknál való levágása volt a divat, hátul a vállig érő hajukat a férfiak üstökbe, tincsekbe fogták és azt karikákkal rögzítették. A varkocsba font hajat arany-, ezüst- vagy bronzkarikákkal fűzték össze. A hajviseletnek őseinknél rangjelző szerepe is volt; az előkelők ritkábban nyírták hajukat és azt gyöngyökkel ékesítve hordták. Amíg őseink hajukat elöl nyírták, addig a keresztény Európa már hosszú hajat viselt. E kettősség az európaiak nemtetszését váltotta ki. Amikor 1279-ben a kunok megkeresztelkedtek, ezt csak úgy vállalták, ha hajuk megnyírását tovább is engedélyezték.

  
  

  Őseink női viselete

   

  A belső-ázsiai népekre jellemző, hogy a nők férfiak módjára ruházkodtak; ez az európaiak szemében visszataszítónak tűnt.

   

  A női felső-viselet középen gombolódó és kétoldalt valamint hátul derékig kivágott ujjaskabát, az un. kazak volt, ami fölé kaftánszerű köpönyeg került. A női kazak háromnegyedes hosszúságú volt, amelyet, hogy a lóra fel lehessen szállni nemcsak hátul, hanem kétoldalt is felvágtak. A megmaradt veretek alapján tudjuk, hogy ezek a kazakok derékban svájfoltak voltak, széleit prémekkel vagy fémveretekkel díszítették. A női kaftán vagy elöl nyitott volt és gombsor tartotta össze, vagy szárnyát két oldalra csapták. Ez a felsőruha a térdet is takarta; szegélyét gyöngy- és fémdíszekkel ékesítették. A derékon pártaövvel csatolták össze. A felsőtestet borító ruhák ujjai mind derékből szabottak voltak. A kazakot bő és csizmába szorított nadrág fölött viselték. A női felsőruha egyforma volt akár egy fejedelemasszony, akár egy szegényebb népréteghez tartozó viselte. A különbség mindössze a díszítményben mutatkozott. A szegényebbeknél nem találkozhatunk fényűző anyagokkal; ők házilag készült vastagabb vászonból, gyapjúból vagy posztóból készült ruhákat hordtak.

  

  A női ruhák fontos alsóruha-darabja a pendely, olyan vászonlepel volt, amelyet oldalt összevarrtak és a derékon megkötöttek. Valószínűleg akkor vált önálló ruhadarabbá, amikor a hosszú-ing megrövidült. Az idők folyamán - a XIII. században - az ősi pendely alsószoknyává alakult és szoknyát, majd kötényt kötöttek föléje. A közbülső szakaszt a csángók félig kötény, félig lepelszoknyája, a katrinca vagy a kalotaszegi nők elől nyitott, feltűrt muszuj-szoknyája képviselte. A nők viselete többrétegű volt; az ingre több rétegben borult a felsőruházat (kazak vagy kaftán). A finom lenvászonból- vagy kendervászonból készült bal vállon egy gombbal kapcsolódó ing nyaka merev, álló nyak volt, fémveretekkel. Az ing magas nyakát gyakran csüngők vagy gyöngyök díszítették.

   

  A honfoglalás kori sírokban csüngős és korongos párta-maradványokat találtak. A párta nem egyszer mezőkre tagolt széles pántokból állt, amelyről csüngősor függött a homlokra. A lányok párta jellegű fejdíszének teteje nyitott lehetett, ahogyan erre hajadon szavunkból és különböző népi szólásokból (bekötik a fejét) következtethetünk. Hajfonataikba a nők gyöngyöket, fémkarikákat, kagylókorongokat és átfúrt pénzeket fűztek; igen szépek a páros korongos varkocsdíszek, amelyeket többnyire aranylemezekből készítettek és növényi motívumok mellett különféle csodás állatok is díszítettek. A női sírokban talált leletek alapján tudjuk hogy a nők is övvel rögzítették felsőruhájukat. Őseink viseletét legtovább a torockóiak és a kalotaszegiek őrízték meg.

  

  A honfoglalás kori nők éppoly alacsony szárú veretes csizmákat hordtak, mint a férfiak; alatta vastag harisnyát viseltek. Honfoglaló asszonyaink csizmája oldalt varrottak és puha talpúak voltak, orruk felfelé hajlott. Lehetséges, hogy már a honfoglalás korában ismerték a sarkos csizmát; a sarok a kengyel hátracsúszását akadályozta meg. A csizmák általában bőrből készültek, de hordtak nemezcsizmát is. A női csizmánál a színnek is jelentőséget tulajdonítottak; ezt népi szólásaink is őrzik: Piros csizma táncba való, sárga csizma sárba való.

   

  A női ruha kiegészítői. A honfoglaló magyar nők viselete a férfiakénál is pompásabb volt. Gyöngyvarrottas vagy pitykékkel díszített ingjük fölött négyzetes veretekkel vagy préselt rozettákkal szegélyezett kaftánt viseltek, amelyet a derekukon ugyancsak fémdíszes, olykor csüngős veretekkel kivert öv fogott össze. Brokátból, selyemből készült köntösük fémdíszeihez hasonló ékítmények szegélyezték a leányok pártáját és az asszonyok süvegét. Díszes fejű szögecsekkel volt kiverve csizmájuk is. Ékszereik is gazdagabbak a férfiakénál, bár a magyar nők nem hordtak túl sok ékszert; ennek szerepét őseinknél a ruházat vette át. Kialakultak a ruhaékszerek, amelyek saját funkcióikon túl a ruházatot is segítették abban, hogy a gyakorlati igényeken túl ékesítő, jelölő vagy hiedelem eredetű célokat is szolgáljon. Az ékszerek ősi funkciója a népi rétegeknél maradt meg csont, szarú és lószőr formában. Viseltek fülbevalókat, karpereceket és gyűrűket. Az asszonyok lovának szerszámjai is ékesebbek. A nők számára készültek az ezüstlemezekből kivert vagy csontfaragásos berakással díszített kápájú nyergek is. Sokfelől ismert a ma is élő keleti - főleg belső-ázsiai - szokás, hogy a nők hajfonatukba különböző ékességeket, gyöngyöket, átfúrt pénzeket fűznek. Hasonló díszeket találunk a honfoglaláskori női sírokban is. Varkocsukba egyszerű fémkarikákat fűztek, csiszolt kagylókorongokat függesztettek. A nők legfeltűnőbb ékességei a nagy változatosságban készített páros korongos varkocsdíszek voltak. Ruháikon a gombok általában veretesek voltak.

  Bár a nők ékszereit ugyanazok az ötvösök készítették, mint a férfiakét, mégis nagy a különbség köztük; a nagyszentmiklósi férfi aranykészlet meglepően egyszerű, míg a női készleten pompás állatok nyüzsögnek természetelvű és mitologikus elemekkel keverten. Az állatábrázolások főleg női holmikon jelennek meg. Érdekes megfigyelés, hogy őseink útjaik, majd a kalandozások során megszerzett ékszereket sohasem használták, hanem azok beolvasztva alapanyagul szolgáltak. Idegen ékszerek magyar sírokból nem kerültek elő. Honfoglaló magyarjaink csak saját ötvöseik által készített, saját jelképrendszerükkel díszített tárgyakat viseltek.

   

  A női ékszerek közül a legjelentősebbek a párosan előforduló hajfonatdíszek, amelyeket a sírban talált helyzetük miatt mellkorongoknak neveznek. Ezek művészi kivitelük miatt párhuzamba állíthatók a férfiak tarsolylemezeivel. A mellkorongok varkocsba fűzve vagy szíjon csüngtek le és a mellet takarták. Néha gyöngysor is függött rajtuk. E korongokon többnyire az életfa-palmetta fája magaslik, de sas-, turul-ábrázolást is ismerünk. A függesztett, aranyozott hátterű csüngős korongok járás közben átvették a mozgás ritmusát és menet közben csilingelő hangot adtak. A korongok vagy öntéssel vagy vékony ezüstlemez kidolgozásával készültek.

   

  A bogyósoros fülbevaló keleti örökségünk, viszont a granulált darabok már európai készítésűeknek tűnnek. Árpád magyarjainak ötvösei a domborításnak - a poncolásnak - kitűnő mesterei voltak. A X. század közepe után megjelennek a nemcsak a magyarokra, hanem más lovas népekre is jellemző S-végű karikák, amelyeket a hajfonatba, kendőre vagy szíjra fűzve hordtak. Belső-ázsiai szokás, hogy a nők hajfonatukba különböző ékességeket, gyöngyöket és átfúrt pénzeket tesznek.

   

  A nyakperecek sodrott huzalokból készültek és végeiken összekapcsolásukra hurok és akasztó szolgált. A nyakperecekkel egyidőben terjedtek el a félholdas csüngők.

   

  A honfoglaló magyar nők sírjaiból gyöngyök is kerültek elő. Őseink ezt nem gyöngysorban hordták, hanem egyenként varrták fel ruháikra, fejüket takaró kendőikre vagy pártáikra.

   

  A karperecek ugyanúgy csavart eljárással készültek, mint a nyakperecek; van köztük vastag aranyszálakból sodrottak, amelyeknek a végére tátott szájú szörnyek fejét húzták rá; ezeket nevezik kígyófejes karpereceknek. Némelyik karperecben igazi drágakő is van és találunk köztük olyanokat, amelyek ősi hitvilágunk jelképeit ábrázolják.

   

  Őseink gyűrűi egyszerűek voltak. Bennük elhelyezett kövek színe és fajtája védett a rontás ellen. III. Béla és Kálmán királyunk feliratos gránátköves gyűrűi a köszvénytől óvtak.

   

  Sírokból gyakran kerültek elő ing- és nadrág szárait összefogó kar- és láb fémszalagok.