Húsvétvasárnaphoz ugyancsak sokszínű hagyományok kapcsolódtak. Akárcsak más nagy ünnepen, ilyenkor nem főztek, a trágyát nem hordták ki az istállóból, nem söpörtek, varrni sem volt szabad.
A seprési tilalomnak a Tápió mentén azt a magyarázatot adták, hogy így elsepernék a locsolókat.
Nem hajtott ki sem a csorda, sem a csürhe, és nem fogtak be állatot sem. Húsvétvasárnap is fontos szerepe volt a víznek. Különféle magyarázatokat fűztek hozzá: Bukovinában úgy tartották, aki hamarabb merít vizet, az lesz a szerencsés. Moldvában a napfelkelte előtt keresztútra öntött vizet hasznosnak tartották a jégeső és veszedelem ellen. Szokás volt ilyenkor piros tojást tenni a mosdóvízbe, és arról mosakodni, hogy az egész család egészséges legyen. Moldvai magyaroknál ezt a piros tojást mindenkinek a másik homlokához kellett ütni, hogy ne fájjék a feje.
Húsvétvasárnap jellegzetes ételeket ettek és esznek ma is országszerte. A húsvéti sonkát, kalácsot, tojást, sőt még a bort is, amit a katolikus hívők szentelni visznek a templomba. Sonkát és kalácsot szenteltettek, amit a gazdaasszony vitt el kosárban, kendővel letakarva. A szentelés emléke azonban él, ma maguk szentelik. A Tápió mentén sonkát, tojást, kalácsot szenteltek. A húsvéti étrend: sonka, kocsonya, kalács, amihez bort és pálinkát ittak. Pándon töltött káposztát készítettek, újabban rántott húst esznek. A karácsonyi almához hasonlóan a palócoknál szokás volt, hogy egy-egy szentelt tojást ettek meg, vagy ahány családtag volt, annyi részre vágták, hogyha eltévednének, jusson eszükbe, kivel ették a húsvéti tojást.
Sokfelé az volt a szokás, hogy a szentelésről futottak hazafelé, különféle magyarázattal, például Vásárosdombón az a család lesz első az aratásban, amelyik elsőnek ér haza, Lucskán az a lány, aki elsőnek ér haza, a munkában is első lesz (Bálint S. 1976: 297-298).
A szentelt ételek maradékát legfeljebb tűzbe vethették. Többnyire azonban - akárcsak a karácsonyi morzsát - sokféle módon felhasználták. A bukovinai magyarok a hamujával szapultak. Az elégetett morzsának Lukácsházán (Vas m.) a következő magyarázatot adták: „Egyebek, akik a túlvilágon vannak, hogy azoknak is legyen egy kis morzsa belüle” (Tátrai Zs. gy. 1966). Volt, ahol a szentelt sonka csontját a gyümölcsfára akasztották, hogy sokat teremjen. A zempléni falvakban a szentelt kalács morzsáját a tyúkoknak adták, hogy sokat tojjanak. A szentelt sonka csontját pedig nagy viharban a tűzre vetették, hogy a villám ne csapjon a házba. A hajdúdorogi görög katolikusok a szentelt ételek maradékát elégették, vagy elásták a ház tövébe abban a hitben, hogy megvédi a házat a bajtól, villámcsapástól. „Van olyan hiedelem, amely szerint, ha pászkamorzsát elássák, vagy ha az véletlenül kerül a földbe, hét év múlva kikel, virág lesz belőle, tovább terjed és minden évben virágzik. Ez a pászkamorzsavirág” (Mezősi 1987: 360).
158A tavasz behozatalát szimbolizáló húsvéti zöldágjárásra a Dunántúlról vannak példák. A Veszprém megyei Gyulakeszin szalagokkal feldíszített koronavirággal a lányok a templom elől indultak. Az első két lány kaput tartott a többinek, hogy átbújhassanak. Az éneket addig ismételték, míg a falun végigértek:
(Gyulakeszi, Veszprém m.; Békefi 1977: 72)
A zöld ág húsvétkor a májusfához hasonló szerepet kapott a székelyföldi falvakban. Múlt századi leírásban olvashatjuk, hogy az udvarló legény „tudniillik már húsvét hetében fenyőágat szokott szerezni, azt színes szalagokkal, czifra papírosokkal, piros tojással feldíszíteni s választottjainak kaputetejére felhelyezni. Amely leánynak húsvét reggelén nincs virága vagy azt jelenti, hogy rossz magaviseletű, vagy hogy szeretője nincs, mi egyaránt lealázza. Ünnep másodnapján korán a virágtevő legények szeretőiket meglátogatják, leöntik, s váltság fejében piros tojást és más emléket kapnak, mit harmadnap a leányok viszonoznak, s váltságul szintúgy piros tojást és szerelmi zálogot vesznek” (Réső Ensel 1867: 166).
Húsvétvasárnapra virradóra történt a határjárás. E szokásnak egyházi külsőségei voltak, de célja a tavaszi vetések mágikus védelme volt és az, hogy a közösség fiatalabb tagjait megismertessék a határjelekkel.
A múlt századi szokásgyűjtemény a húsvéti határjárás két változatát írja le, a zalaegerszegit és a pontosabb helyhez nem kötött székelyföldit. A zalaegerszegihez mondai hagyomány is fűződött. A nagykanizsai török basa csapatának megfutamítása emlékére tartották. Nagyszombat éjjel egyházi külsőségek között ment végbe a határjárás. „Útjuk ének s ima közt halad. Itt a határjáró ujonczok szigorú vizsgálat alá vétetnek, s ha kisül, hogy most először léptek e határvédelmi századba, a határdombra nyújtóztatva 6-12 pálczaütéssel illettetnek” (Réső Ensel 1867: 162). Mint a további leírásból megtudjuk, a határjárást puskalövések, dobpergés, sípszó kísérte. A gonoszűző zajcsapás természetes velejárója ennek az ősi szokásnak is. A határjárók a tavasz zsenge hajtásaival, főleg puspángággal borítva érkeztek vissza. Ebben a mozzanatban a tavasz jelképes behozatalát láthatjuk. A székelyföldi leírás szerint indulás előtt tisztségviselőket választottak. Itt 159pálcaütéssel büntetik a megújított határhalmokon a rendetlenkedőket, későn érkezőket. Az útjukba eső mezei forrásokat kitakarítják. Hajnalig tartott a határjárás.
A határjárók imádsága jól mutatja, hogy milyen célja is volt ennek a szokásnak. Többek között a következőket mondták: „távoztass el mezeinkről jégesőt, sáskát, árvízeket, falunktól a tüzet, idegeneket; adj bő termő esztendőt s békességet!” (Réső Ensel 1867: 164).
A Maros-Torda megyei Szentgericén, akik részt vettek a határjárásban, ismét összegyűlnek a húsvéti didergésre. Ez megszégyenítő, figyelmeztető szokás volt. Megesett lánynak bölcsőt, tolvajnak börtönt, hanyag papnak keresztelnivalót, részeges kántornak pálinkát ajánlottak. A házaktól tojást gyűjtöttek.
Forrás:
