Szüretre hívlak! fogd fel a csuport,fogd fel a mustot, mely a kádba forr!
Szüreti versrészlet Babits Mihálytól
- Babits Mihály: Õsz, Kripta, Ciprus, Szüret, Tánc, Kobold
- Gárdonyi Géza: A bor legendája
- Kányádi Sándor: Eljött a szüret (részlet)
- Petőfi Sándor : Furfangos borivó
- Petőfi Sándor : Bordal
- Gyulai Pál: Szüreti lakomán
- Gyulai Pál: Szüreten
- Veres Csilla: Őszi susogó
- Tarbay Ede: Ősz- anyó
- Sarkadi Sándor: Édes ősz
- Takács Gyula: Szüreti vers
- Raggamby András: Tavasztól tavaszig
- Weöres Sándor: Szüret után
- Csanádi Imre: Szüret után
- Tompa Mihály: Víg szüret
- Mondókák
Babits Mihály: Õsz, Kripta, Ciprus, Szüret, Tánc, Kobold
A szürke ég ma roppant kriptabolt
s a remény zöldje: síron cipruság -
ki vagy, te titkos, suttogó kobold,
kinek a lába tört vállamra hág?
ki vagy te láthatatlan uj kobold,
kinek a lába vállamon tipor?
a gondok lába gyakran ott tiport,
de te könnyü vagy, mint a könnyü bor.
Bár életed - így suttogsz ó kobold -
rossz álom s benne láz az ifjuság
s a szürke ég egy roppant kriptabolt
s a remény zöldje: síron cipruság;
s mint álmos ólom ez a kriptabolt,
oly ólmos álom élted és a kor:
felejtve mindent - semmi! - idd a bort
a lelki bort, amely számodra forr.
Van szüret minden õszben! Idd a bort,
sajtold a szõlõ véradó husát
és táncos lábbal könnyedén tipord,
mert minden lázban van még ifjuság.
Szüretre hívlak! fogd fel a csuport,
fogd fel a mustot, mely a kádba forr!
Igy súgsz és táncolsz bennem ó kobold,
oly könnyü lábbal, mint a könnyü bor.
Gárdonyi Géza: A bor legendája
Szólt az Isten: “Kedves fiam, Nóé:
Itt a szőlő, kóstold meg, hogy jó-é?”
Felelt Nóé: “No, megöregedtem,
de ilyen jó bogyót még nem ettem.”
Szól az Isten: “Kedves fiam, Nóé:
A csípős must, hadd lássuk, hogy jó-é?”
Felelt Noé: “Ihaj, csuhaj! Sári!
Három Istent kezdek immár látni!”
Szólt az Isten: “Kedves fiam, Nóé:
Hát az ó-bor, hadd lássuk, hogy jó-é?”
Felelt Nóé: “Iszom reggel óta:
Gyere pajtás, van még a hordóba !”
Kányádi Sándor: Eljött a szüret (részlet)
Eljött a szüret.
Itt van.
Jó pohár mustot
ittam.
Lepényt is ettem,
édest,
igazi túrós
bélest…
Petőfi Sándor: Furfangos borivó
Megiszom én a bort, mert szeretem,
De néha megy belém nagy nehezen;
Azonban rajtam nem fog ki soha,
Minden dolognak van oka-foka.
"A kancsó zsarnokszív" - azt gondolom -
"Ki kell belőle a vért ontanom!"
S e gondolatra kancsóm kiürűl,
Készítették bár feneketlenűl.
Petőfi Sándor : Bordal
Egyik kezemben a fegyverem,
A másikat sem hevertetem,
Jobbkezemben tartom kardomat,
Balkezembe veszek poharat.
Aki mostan nem tart énvelem,
Verje meg azt az én istenem,
Vigyék el a körmös angyalok…
A hazáért iszom, igyatok!
Igyunk jóbarátim, mostanság,
Bor a megtestesült bátorság,
Pedig nekünk ez kell, nem egyéb,
Öntsük hát magunkba hevenyén.
Ki tudja, hogy mit hoz a holnap?
Mire virad, tán már dobolnak,
Akkor aztán ki a csatára
Édes magyar hazánk javára!
Koszorús a haza homloka,
Szabadságból fontuk azt oda,
Ott is marad örök-mindétig,
Azt ugyan le róla nem tépik.
Egyszer volt csak rabnép a magyar,
Többé lenni nem fog, nem akar,
Most már meg van vetve a lába,
S az úristen sem hajt igába.
Szabadságunk, aki hozzád nyúl,
Elbucsúzhatik a világtul,
Szivében vér s élet nem marad,
Kiürítjük, mint e poharat!
Pest, 1848. március
Gyulai Pál: Szüreti lakomán
Hegyen a köd fehér-kéken
Napsugár csókjába vész,
Diófán, a hegy tövében,
Víg madárka fütyörész.
Csak visszhang a víg madárdal,
Nincs virág, a lomb lehull;
De bár minden hervad, elhal,
Szüret zajlik, kedv virul.
Vajha őszén napjainknak,
Midőn talló, száraz ág,
Mit legtöbbször hátra hagynak,
Szerelem és ifjuság:
Hangzanék egy-egy víg ének,
Sütne nyájas napsugár,
S termésén a kedv tövének
Megcsendűlne a pohár!
Gyulai Pál: Szüreten
Szüret-e ez vagy talán tor?
Hallgatunk, pedig fogy a bor,
És sohajtunk, mint körültünk
A süvöltő őszi szél;
Jól illik, hogy ide űltünk,
Hull reánk a falevél.
Hajdanában nem így volt ez,
Hűn megmondja, bárkit kérdezz:
Pezsgett a szív, szólott a hegy,
Milyen vígan, mily nagyot!
A hegy hallgat, a szív szenved,
A lőpor meg elfogyott.
Komoran űl a vén gazda,
Nincs már többé vidám napja.
Rajta még a régi mente,
Régi kedve nincs sehol,
Ajkán egy-egy teremtette,
De sem tréfa, sem mosoly.
Rá-ráhuzzák a cigányok,
De a tánchoz senki sem fog,
Elindulnak, tovább lépnek,
Elhal a hang szomoran;
Ifjusága a vidéknek -
Hol és hol nem - oda van.
Fa alatt, a dombok alján,
Ül, mereng egy fiatal lyány.
Szeméből könnyet törűl ki,
Már rég menyasszony szegény,
De sirját sem tudja senki,
Hol nyugszik a vőlegény.
Az unalom egymáshoz űz,
Leülünk, hol lobog a tűz,
És beszélünk a multakról,
A szó gyakran megreked...
Lelkünk hosszan el-elgondol
És felszítjuk a tüzet.
Köd a völgyben, éj a bércen,
Már a tűz is alvófélben.
Halvány hold és sötét árnyak
A felhők közt oda fenn...
A halottak fel-feljárnak,
Sok a sír a völgyeken.
Veres Csilla: Őszi susogó
Érett szilva mind lepotyog,
kondérokban lekvár rotyog,
Gyengül a nap sárga fénye,
elszárad a levél széle.
Kiégett sok rigó-torok,
csordulnak az őszi borok,
lehullik a mogyoró,
szól az őszi susogó.
Tarbay Ede: Ősz- anyó
Kontyos-kendős Ősz- anyó
söpröget a kertben,
vörös-arany falevél
ripeg-ropog, zörren.
Reggel-este ruhát mos,
csupa gőz az erdő,
mosókonyha a világ,
a völgy mosóteknő.
Ence- Bence, kiskemence,
kis medence a Velence.
Ne búsuljunk semmit Vince,
tele van az icce- pince.
/magyar népköltés/
Sarkadi Sándor: Édes ősz
Édes ősz jött,
Hull a körte,
hamvas szilva
hull a földre.
Itt az alma,
Kasba rakd.
Ott a szőlő,
Hamm, bekapd!
Bokor alatt dió búvik
- ott ne hagyd!
Takács Gyula: Szüreti vers
Szüretelnek, énekelnek,
láttál-e már ennél szebbet?
Dió, rigó, mogyoró,
musttal teli kiskancsó,
Sose láttam szebbet.
Az öregnek aszú bor jár,
gyerekeknek must csordogál.
Dió, rigó, mogyoró,
Szüretelni, jaj de jó!
Igyunk erre egyet!
Raggamby András: Tavasztól tavaszig
/őszi részlet/
Elmúlt a nyár,
itt az ősz,
Kampósbottal
jár a csősz.
A présházban must csorog,
Forrnak már az új borok.
A kék szílva
Rád nevet,
Alma, körte
Integet.
Hamvas szőlő
Jaj, de jó,
Hozzá kenyér,
friss dió.
Ott hántják a tengerit,
Krumplit szednek
Nézd, emitt.
S ez a lárma
Micsoda?
Kirándult az
Óvoda.
Sárgulnak a levelek,
lassan mind-mind
lepereg.
Elnémul a
sok madár,
fecske, gólya
Messze jár.
Weöres Sándor: Szüret után
Legények:
Kürtös pogácsa, füstölt szalonna
Itt van rakásra, díszlik halomba.
Lányok:
Minden kopasznak jut hajnövesztő,
Minden ravasznak egy nyírfavessző.
Legények:
Minden leánynak füstös kemence,
Minden legénynek tág-öblű pince.
Lányok:
Minden leánynak szép rózsa, szegfű,
Minden legénynek hátára seprű.
Csanádi Imre: Szüret után
Pihen a prés.
Mustszag bódít.
Zenél a csönd,
hallgatom.
Szőlőszem és
részeg darázs
hempereg az
udvaron.
Jónás deák a kék kabátban
Derék ember volt általában;
Csak egy betegsége vala
Jónás deáknak: a poétaság,
Ami pedig nagy nyavalya!
De hát ki menjen sorsa ellen?!
Ő írt, - írt mindig mérgesebben,
Sokat, sokfélét, - de kivált
Két tárgy feküdte meg gyomrát nagyon:
Szerelmi és bordalt csinált.
S e megszakító munka tárgya:
A szomszéd csinos Dorka lánya,
S Jónás tulajdon szőleje;
Ah! ő sem kedvesét, sem szőlejét
Nem látta már esztendeje!
Mert küszöbét sem lépte által;
Mi köze a hitvány világgal?
Ő szellemekkel társalog...
Igaz, ha négy lovas kocsin mehetsz:
Minek járnál, Jónás, gyalog!?
Szobája özvegyes, diákos,
Reggel setét, délben homályos,
S éjjel felette szomorú;
Itt költ Jónás, itt nő feje felett
Szép zöld penészből koszorú.
S mig elmélyed, nem is pillantva
A gyertya, nagyra nőve hamva,
Mint egy öngyilkos pellikán,
Tüzes orrát lehajtja s vele
Sebet mar önnön oldalán.
S Jónás csak ír... ír... meg kihuzza, -
De mily szörnyen cseng-bong az utca!
Kinéz, - aztán nagyot kiált:
Tyű! hisz szüret van...! s megrak hirtelen
Egy puttonnal egy talyigát.
És avval a hegynek törekszik,
Hol a bordal értelme fekszik;
De nagy bánatra ér oda:
Szőlejében, nem ér - csupán nyakig
A fű, mohar s laboda.
És mintha borz, menyétke, róka
Örök áron megvette volna:
Tanyát üt benne szabadon;
Van ott lyuk és domb, kisebb és nagyobb,
Mint egy verem s egy sírhalom.
Fája sürű, mint a kalitka,
Csakhogy a termés rajta ritka;
Itt-ott egy rosz csilleng fityeg -
De annak aztán egy szem híja sincs,
Nem igen kellett senkinek!
Mert biz az nyúlat lőni jó csak;
Belőle a szeles rigónak
Elég megvágni egy szemet:
Megtörli orrát a karóhoz, - és
Tovább megyen, ha még lehet.
Nem sajtó kell ennek, de kótis,
És sirva vígad még a tót is
A bor mellett, mi itt terem;
Gazdája mégis csak megissza tán?
Nem! ezt ráfogni nem merem!
Jónás néz s hallgat, - mert szavakban
Törjön ki a pallérozatlan!
Őtet ha éri valami,
Elnyeli, és szivének bánatát
Egy súlyos versben adja ki.
S megtérne, amint jött, lakába,
De a szomszéd átráncigálja,
Hol gúnyos tréfát űz vele,
S olyan polyhost taszít markába, hogy
Ha megeszi, elvesz bele.
De hah! Dorkó itt...! mily szerencse!
És mily csapás: mert már menyecske...!
A polyhos búsan földre hull...
S akképen földre hull Jónás deák,
Reménye sóskafáirul.
Ott áll, és áll, mint a feszűlet,
Nem tudva, merre hozzád, tűled?
S ott állna még most is talán,
Ha egy ösmert hang érző kebelét
Meg nem marná, mint a csalán:
Ugy kell! most se szüret, se lakzi!
Nem akart nékem szót fogadni:
A penna tette meg magát!
Ki látta: mindig irni - irni - -
Élni is kell, Jónás deák!
Mondókák:
Október ber, ber, ber,
fázik benne az ember.
Szőlőt csipked a dere,
édes legyen szüretre.
Kemény dió, mogyoró,
kis mókusnak ez való.
Odújába elrakja,
Télen elropogtatja.
Sötétben is fúj a szél,
hosszú lába földig ér.
Eresz alatt kopogtat,
ne hajolj ki, megfoghat!
Esik eső, csepereg,
sárga levél lepereg.
Feri, Teri felszedi,
kosárkába begyűjti.
Piros alma, de kerek,
kóstoljuk meg, gyerekek!
Ugye édes, ugye jó?
Nekünk hozta Ősz-anyó.
Elmúlt a nyár, itt az ősz,
Szőlőt őriz már a csősz.
Kipattant a búza szeme
vajon a babám szeret-e?
Ha nem szeret megbánja,
leszek a más babája.
Lipem-lopom a szőlőt,
Elaludt az öreg csősz,
Vaskalap a fejében,
Furkósbot a kezében.
Szelet fúvó szeptember,
Szüretelő október
Telelő november.