A sertés


A sertés

Amikor Hankó Béla 1939-ben azzal állt elő, hogy a magyarok hoztak magukkal sertést, abban az időben ez újszerűnek hatott azok szemében, akik a monarchikus ideológia szemlélete alapján úgy vélték, hogy a magyarok afféle lovasnomádok voltak. Ezen állítást Hóman Bálint is megerősítette, majd Gunda Béla 1943-ban így írt: "Arra a kérdésre, hogy hoztak-e a magyarok magukkal a Kárpát-medencébe sertést csakis igennel lehet válaszolni", hiszen egyrészt a kelet-európai majacki és dimitrovói telepen a sertés állománya már jelentős volt, másrészt ott szerepel a sertés ábrázolása a Thuróczy Krónikában is. A honfoglalás kori telepásatások állatcsontanyagának 16,6%-át teszi ki a sertéscsont. A belső-ázsiai hunok és török népek tartottak sertést, ezt részben a Kínai Évkönyvek leírásai, részben pedig hun és türk temetők modern feltárásai bizonyítják. A Najma Tolgoj-i magyarok által feltárt hun település volt egyike azon ásatásoknak, amelyből a szarvasmarha-, ló-, birka- és más állatok csontjai mellett ott volt a sertéscsont is bizonyítva ezzel nemcsak a hunok sertéstartását, hanem azt is, hogy a lakosság jelentős része letelepedett életmódot folytatott és csak egy részük távozott el ideiglenesen nagyállataival a hegyi legelőkre. Hogy őseinknek belső-ázsiai tartózkodási helyén milyen sertéseik voltak, arról még nem rendelkezünk megfelelő adatokkal.

 

Szőke mangalica koca
Szőke mangalica koca

 

Hankó Béla szerint az Árpádok korában 8 fajta sertés élt a Kárpát-medencében, amely között ott áll a sajátosan magyarnak mondható kelet-európai szalontai vörös disznó fajta; ez nem egyszer borjú nagyságú, lángvörös vagy téglavörös színű, horpadt homlokú és marakodó természetű állat. Átüt rajta a vaddisznó-tulajdonság, hiszen annak egyeneságú leszármazottja, malacai is csíkosak. A szalontai kondák nehezen tűrik az idegen beavatkozását, általában udvarokban, ólakban vagy akár ridegen is tartható. Ősi parlagi fajta, amelyet elsősorban az Alföld délkeleti részén, főleg Bihar, Szatmár és Békés megyékben tenyésztettek. A Dunántúlon hasonlóan ősi fajta a bakonyi sertés, a Nyugat-Európában igen keresett "baguner", amely ma már nagyrészt kiveszett. Sajnos a szalontai sertés több, mint ezeréves Kárpát-medencében való tartózkodása után kipusztult, talán még a bakonyi sertés "visszakeresztezéséből" újra tartható lesz. Országunkra a következő sertésfajták voltak jellemzőek: a réti disznó, a siska, a túrmezei, az alföldi, és a tüskésszőrű hegyi disznó. Sokáig élt a Kárpát-medencében a mangalica, amely feltehetően a szerbiai sumida disznók és a hazai parlagi fajták kereszteződéséből jöttek létre. Eredetileg több, ma már csak "szőke" színben tenyésztik a magyarság iránt elkötelezett, többnyire megszállott emberek. Zsírjában az összes sertés közül legalacsonyabb a koleszterin-tartalom, igénytelen állat, adaptálódott a hazai körülményekhez, ezért egyre inkább újra terjedőben van.


Szerkesztés dátuma: hétfő, 2011. február 28. Szerkesztette: Garamszegi Vanda Natasa
Nézettség: 1,737 Kategória: Irodalom » Kiszely István: A magyar nép õstörténete
Előző cikk: A juhokról (birkákról) Következő cikk: A baromfiak


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: