Az Árpád-kor homályából a 13. század elején előtűnt Nádasd nemzetség birtokai nagyrészt a Vasi-Hegyháton azonosíthatók be, a birtokok másik kisebb csoportja is határvidékre, a Mura mellékére esik. A nemzetség egyes ágai között ekkorra már az ősfoglalású földek felosztásra kerültek, így az egyes ágak lakóhely szerint is elkülönültek egymástól. Ez az elkülönülés jut kifejezésre a nemzetség négy ismert ágának nevében is, az egyes ágakat már a 13. században akkori lakóhelyükkel azonosították. De az összetartozás tudata – főként birtokügyekben – azonban továbbra is megfigyelhető, még a 16. században is fellelhető az ágak közötti rokonságra való hivatkozás. Ezt az összetartozást fejezik ki az egyes ágak 14. század végétől fennmaradt – kis eltérésektől eltekintve azonosnak tekinthető – heraldikai emlékei is, amelyek egy közös nemzetségi címer használatára utalnak. A kezdetben valószínűleg határvédelmi feladatot ellátó nem főrendű nemzetség későbbi, Nádasdy de Nádasd és Pethő de Gerse oldalágai jelentős befolyással bírtak nem csak a térség, hanem az egész ország történelmére is.

A magyar nemzetségek kétségbevonhatatlan bizonyítékait krónikáink és okleveleink őrizték meg. Ezek a rokon családok szoros szövetségeként értelmezhető nemzetségek, az Árpád-kort követő oklevelekben is tanújelét adják létezésüknek, de a székelyeknél még a 16. század elején is kimutatható a nemzetségek és az azokon belüli ágak továbbélése. A keleti népek törzsszerkezete vérségi kapcsolatok rendszerére épült, a tisztségek és méltóságok örökség útján adódtak tovább és egyes előkelő családok birtokában voltak. Így e népeknél alapvető érdek volt a közös származás gyökereinek és a családok ezen az alapon álló szoros szövetségének megőrzése. A nemzetségek okleveleikben „kijelentik közjussaikat a közös jószágokban; osztoznak egymással ezekben és mag-szakadás esetében az ág (familia) jusait törvényesen keresik a bírák előtt”.

Az államiság korai időszakában a vérségi alapokon szerveződött nemzetségeknél további összetartó erőt jelentett a sérelmekkel szembeni közös fellépés lehetősége. A nemzetségi közös osztatlan birtok, majd az abból eredeztethető, a nemzetségi tagokat megillető elsőbbségi jog a birtok megvételére még hosszú ideig fennállt. Ez a jog még a 14. század elején is oly erős volt, hogy a nemzetségi birtokot a nemzetségbeliek hozzájárulása nélkül, nemzetségen kívüli személyek nem is merték megvásárolni. A férfiágon kihalt családok birtokai a legközelebb eső nemzetségi ágon belül öröklődtek, a szabad végrendelkezésre irányuló engedélyek csak a 13. században kezdenek megjelenni és még a 14. században is nagy ellenállással találkoznak. Az összetartozást fejezték ki és erősítették, a nagy számban építetett „nemzetségi monostorok” is.

A honfoglalás időszakában az államszervezet törzsekből és nemzetségekből, a nemzetségek pedig ágakból és nagycsaládokból álltak. Honfoglaláskori művében Konstantin bizánci császár hét plusz egy törzset, krónikáinkban: Anonymus hét törzset, Kézai Simon hét törzset és száznyolc nemzetséget, a Pozsonyi-krónika – Konstantinnal egyezően – hét plusz egy törzset, Thuróczi János pedig száznyolc nemzetséget említ. A tribus illetve genus szóval jellemezhető honfoglaló nemzetségek számának alátámasztására a korabeli oklevelek átvizsgálása útján történtek próbálkozások. A 14. század közepéig megjelent oklevelek átvizsgálása a nemzetségek számát 180 körülire teszi – kiegészülve a mintegy 27-30 idegen eredetű (indigena) és a későbbi, már a kereszténység korában létrejött új nemzetségekkel. Az oklevelekből levont következtetések ellentmondásosak, a genus kifejezés keveredik a generatio-val, a de genere jelzővel számos esetben nem nemeseket is illetnek. A de genere és a de generationibus jelzők használatát a honfoglaló nemzetségeknél az ősfoglalású földdel való rendelkezés joga alapozta meg. Az ilyen nemzetségek a nemzetség közös telepét, az ország első felosztásakor elfoglalt – ősfoglalású – területét örökös joggal (jure haereditario) bírták. Az ilyen haereditas ellenben a donatio-val csak árulás miatt volt elvehető.

A magyar törzsi és nemzetségi rendszer a hadszervezésben és a közjogi élet többi ágaiban is alapul szolgált. A vármegye-rendszer bevezetésével a nemzetségek politikai érvénye elveszett, megszűntek azok közjogilag is alkotó elemei lenni az országnak. Az ősi jogot, ősi birtokot és ezekkel együtt a nemzetségi nevet és címet egyes ágak, vagy éppen csak egyes személyek örökölték. A nemzetségek megszűntek létezni, helyüket a kiváltságolt családok foglalták el.

A Nádasd nemzetség besorolása  

A honfoglaló törzsek és nemzetségek neveit a településnevek őrizték meg. A törzsneveket és nemzetségneveket tartalmazó településnevek földrajzi helyzetének vizsgálata a honfoglaló törzsek és segédnépeik letelepedéséről, az ország területének a honfoglalást követő felosztásáról ad tájékoztatást. 

A vizsgálatok szerint magyar és kabar törzsneveket tartalmazó települések heterogén csoportokat képeznek, törzsneveink mintegy kétharmada a legalább öt törzsi helynevet tartalmazó csoportokban található. Olyan csoport, amelyikben minden törzsnévhez köthető településnév előfordulna, nem található, a Nyék, Megyer és Keszi csak a kisebb csoportokból maradt ki. A csoportokban egyik törzsnév dominanciája sem mutatható ki, a törzsneveket tartalmazó helységek maximális távolsága 15 km. Ezekben a csoportokban a segédnépekhez köthető helynevek csak egyharmada található, kétharmad részük ezeken a csoportokon kívül helyezkedik el.

A Nádasd nemzetség (Nadasth) neve a nád növénynévből származik. A „Nádas”-on kívül, több növénynévből képzett nemzetségnév illetve helységnév – Almás, Diós, Egres – is kimutatható. Mivel növényekről általában lakatlan területeket – dűlőket, határrészeket – szoktak elnevezni, valószínű, hogy ezen helységeink neve az első megszálláskor lakatlan területekre telepített segédnépekkel van kapcsolatban. Így a növénynevekről elnevezett településeknek a törzsneveinkből képzett települések között kell lenniük.

A történelmi Magyarország területén 35 „Nádas”- nevű település mutatható ki. Az elnevezések nem a nádas helyekre utalnak: „Nádasd pl. épen a Sárréten nincs; ellenben a hegyek között, a hol a nád ritka, gyakran előfordul.” Elhelyezkedésüket tekintve – valószínűleg határvédelmi szerepük miatt – az ország peremkerületén találhatók. Ezen települések egyharmad része (12 település) olyan csoportba esik, amelyben 2-4 törzsi (Nyék, Gyarmat, Kér, Keszi, Jenő, Tarján) helynév is előfordul.

A segéd vagy csatlakozott népek közé sorolt – kíséreti nemzetségek – Nádasd nemzetség vezető rétege a Vasvár környéki Nádasd területén telepedett le. Ezen vas megyei településhez legközelebb eső (15 km) szomszédos törzsnevű település a Gyarmat tözsnévhez tartozik. A nemzetség valamennyi, történeti forrásokból beazonosítható személyének származása ezen vas megyei településre vezethető vissza. A 13. század elejére a nemzetség közös birtoka az ágak között már felosztásra került.

Birtokaik

A 14. század elejéig beazonosítható birtokok: Nádasd, Belmura, Sár, Karka, Mórácz, Himfalva, Dabron, Teskánd, Orbona, Hodász, Dereske, Piriti, Tótfalu, Halogy, Tótlak, Mogyorósd, Teskánd, Ivanócz, Dolina, Bokrács.

Az ág nevezetesebb leszármazottai 

Lukács vasi alispán (1413-1439)

László vasi alispán (1430-1462)

György szentgotthárdi apát (1432-1468)

Jakab zalai és vasi alispán (1437-1457)

Gergely vasi alispán (1566)

István vasi alispán (1601)

Oszkói ág [szerkesztés]

Az oszkói ág alapítója Itemér (1236), utolsóként hivatkozott tagja Klára (1355-1378) volt. Itemér leszármazottait egy 1344 évi oklevél kivonata mondja Nádasd nembelieknek. A nemzetség ezen ága, nevét a Vasvártól délkeletre eső Oszkóról vette. Egy 1355-ben történt testvérgyilkosság miatt az ág birtokai a zágrábi püspökhöz kerültek, az oszkói ág hat generáció után kihalt. Az ágon belüli viszályra a vasvári káptalanra hagyott oszkói jobbágytelkek miatt került sor. Miklós apjának az ág vagyonát érintő – unokaöccse Beke tudta nélkül tett – végrendelete miatt kialakult ellentét során Miklós megölte unokatestvérét Bekét. A birtokok egy részét – Ivanócz, Bokrács, Dolina – a nemzetség ekkor még meglévő három ága csak 1364-ben tudta visszaszerezni.

A 14. század elejéig beazonosítható birtokok: Oszkó, Sár-mellék, Halogy, Tótlak, Mákva, Drugune, Kis-Kócz, Ivanócz, Mihályfölde, Kitevölgy, Nagy-Mákva, Mihalócz, Dolina, Bokrács.

Gersei ág 

Csapó (1260 előtt)

András (1260-1293)

László (1292-1315)

Margit (1316-1372)

András (1292-1297)

Dénes (1292-1315)

Lőrinc (1260-1272)

Márk (1293-1297)

Pethő (1324-1376) 

Andornak (1260-1272)

Péter (1292-1297) 

A nemzetség ezen ága nevét a Vasvár melletti Gerséről (ekkor még:Gelse) vette. A gersei ág alapítójának Csapó (Chapov – lásd oklevélrészlet) tekinthető, akinek egy testvérét, Simont ismerjük – Simon feleségének hitbéréről Csapó fia András 1275-ben gondoskodott. Az ág tagjai közül András – aki 1258-ban V. István mellett a dél-stájerországi Mahrenberg (Marunberg) ostrománál tűnt ki – több adományt is kapott. 1259-ben a Domonkos-rend világi társa (confrater) lett, 1283-ban a királyi fegyvernökök ispánja. Fia László és ennek öccse Dénes családjaikkal együtt 1316-ban hatalmaskodás áldozatai lettek, a vérontásból csak László kiskorú leánya Margit menekült meg.

Gelsei László felesége a későbbi országbíró, Köcski Sándor nővére volt. A település ezen zavaros időszakban a Németújváriak tartományúri befolyása alá tartozott. A vérontásra a tartományúri befolyás alóli nyílt átállás – Köcski Sándor, Gelsei László és Dénes; Köcski Sándor 1318-ban már szentmártoni várnagy – miatt került sor. Annak, hogy a tragikus esemény után a birtokok nem Márk fiára, Pethőre szálltak, egyetlen oka lehet - mégpedig az, hogy Pethő családja ekkor még nem állt a király oldalán. Így pár évvel később az ág birtokait Magyar Pál gimesi várnagy kapta meg királyi adományként. 1324-ben a birtokokba való beiktatáskor Márk fia Pethő ellentmondással élt, de a király elé idézve ellentmondását jobbnak látta visszavonni.

Gelsei Margitot Köcski Sándor neveltette, a királyi udvarba került, ahol Erzsébet királyné egyik kedvelt udvarhölgye lett. 1332-ben Károly Róbert fiúsította – ez tekinthető az első hazai fiúsításnak – és így családja minden javainak örökösévé válhatott. Gelsei Margitot családja birtokainak új tulajdonosa Magyar Pál, a későbbi maior tuarnicorum regis vette feleségül.[9] A későbbi oklevelek Gelsei Margitot általában „nobilis Dominae, consortis Magistri Pauli, dicti Magyar, filiae videlicet Magistri Ladislai, filii Andreae, filii Chapou de Gelse de genere Nadasth in Comitatu Castriferrei”-ként nevezik.

A nemzetség birtokaira vonatkozó igényét Pethő 1340-ben felújította, ettől kezdve Magyar Pál és felesége intézkedéseivel szemben - ősi jogára - hivatkozva folyamatosan ellentmondásokkal és tiltásokkal próbálkozott. 1346-ban a birtokviták részeként I. Lajos király előtt Magyar Pál és fia László, valamint Margit asszony és másfelől Márk fia Pethő megállapították, hogy őseiktől örökölt birtokaikat: Gelse, Makwa, Mezado, Sarfewmezado, Hodaz, Zalateluk, Pah és Derze tőlük az idők folyamán elidegenítették, ezeket azonban Károly király örökjogon Margit asszonynak adományozta. Margit asszony Makwa, Hodaz és Zalateluk birtokokat ekkor feltételesen rokonának Márk fia Pethő-nek adta.

1353 végén Gelsei Margit a budai káptalan előtt betegágyában férje és fia László beleegyezésével végrendeletet tett (Gelse, Olsár, Sarfeumézadou és Derze-t érintően) az óbudai Klarissza apácák javára. Közvetlenül ezt megelőzően, majd 1354. január elején Makuai Márk fia Pethő mester a vasvári káptalan előtt ellentmondást jelentett be ‑ eltiltotta Magyar Pált és feleségét az előzőekben érintett birtokok elidegenítésétől.[13] Margit asszony, fia 1354 évi halálát követően az Erzsébet királyné által alapított óbudai klarissza kolostorban, családi temetkezési helyként oltárt alapított. 1359-ben Pápocon kolostort, majd 1365-ben – férje és lánya halálát követően – prépostságot is alapított. 1357 végén a budai káptalan betegágyához kiküldött kanonokjai előtt az atyjától rá szállott szőlőjét a Gelse villában és a Gelse sessiót a Vasvár civitasban székelő domonkos barátoknak adományozta.

Gelsét érintő igényének Pethő csak Gelsei Margit 1372 évi halálát követően tudott érvényt szerezni, de ezt megelőzően 1371-ben Magyar Pál özvegye Gelsét már eladta a királynak. Pethő a birtokok egy részét 1356-ban Treviso alatt kérte vissza Nagy Lajostól. Felesége Hidvégi András, leánya Margit lett, tőlük származtatható a nemzetség Pethő de Gerse-ként ismert ága, amelynek soraiból többen is bárói rangra emelkedtek. Az ág utólsóként nyilvántartott tagja Zsigmond 1766-ban halt meg. A 14. század elejéig beazonosítható birtokok: Gerse, Sár, Sárfőmézadó, Mézadó, Makva, Hodáz, Mogyorósd, a három Páh, Torvaj, Szindafölde, Pacsa, Derze. 

Az ág nevezetesebb leszármazottai

György barsi alispán ( -1396 Nikápoly )

János vasi ispán ( -1424)

Tamás abaúji alispán ( -1430)

László vasi és zalai ispán (1436,1441; -1456)

Pethő (Péter) vasi ispán (1436,1441)

Miklós pohárnokmester ( -1501)

János ajtónálló ( -1521)

János főpohárnokmester ( -1578)

Zsigmond zempléni ispán, főkapitány ( -1675)

Mihály zempléni ispán ( -1730)

Peteneg ág [szerkesztés]

Peteneg (1229-1233)

Vincló (1234-1246) 

Varaszló (1236-1265) 

László (1236)

István (1365-1291)

Lőrinc (1344-1377)

Tamás (1359-1413)

András zalai alispán (1389-1423) 

A nemzetség ezen ága nevét az elsőként ismert személyéről Petenad-ról kapta. Petenad említése először Csák Demeter országbíró 1233 évi ítéletlevelében szerepel. Az oklevél a Nádasd nemzetségbeliek közötti – Nadast illetve Nadost falu negyedrészét érintő, előzetesen pristaldált – vita ügyében hozott ítéletet tartalmazza. Petenad a későbbiekben már Petened néven szerepel. Petenad – 1233-ban serviens regis – leszármazottai, főként Varaszló és István vásárlásokkal és cserékkel birtokaikat Nádasdra és Petáncra [m 11] igyekezték központosítani. Az először ispáni megbízást kapott András unokájától, László erdélyi alvajdától és feleségétől Sankfalvi Katalintól származtatható a nemzetség Nádasdy de Nádasd-ként ismert ága. Ezen ág a későbbiekben jelentős befolyásra tett szert, kiemelkedő tagjainak élete történelemalakító tényezővé vált. A Nádasdy de Nádasd ágnak valószínűleg még ma is élnek leszármazottai.

A 14. század elejéig beazonosítható birtokok: Almásd, Katafalva, Mocheyfalva, Czirjákosteleke, Petáncz, Belmura, Nádasd, Kraka, Sár, Halogy, Tótlak, Oszkó, Kitevölgye.

Az ág nevezetesebb leszármazottai

Osvát kanizsai várnagy (1443)

László erdélyi alvajda (1435-1482)

Tamás budai várkapitány, horvát bán, országbíró, a királyság katonai főparancsnoka, nádor, vasi ispán (1498-1562)

András vasi alispán (1564-1577)

Tamás vasi alispán (1566)

Ferenc - „fekete bég”; vasi ispán, főlovászmester (1555-1604)

Tamás vasi alispán (1592-1619)

Pál 1625-töl: gróf ; vasi ispán, dunántúli főkapitány, főudvarmester

Balázs vasi alispán (1646)

Ferenc vasi, zalai és somogyi ispán, országbíró, nádor, királyi helytartó (1623-1671)

Boldizsár vasi alispán (1648-1667)

István vasi ispán (1669)

Boldizsár kancellár

Ferenc tábornagy, horvát bán (1708-1783)

Ferenc fejéri ispán (1745-1802)

Mihály komáromi ispán (1746-1826)

Lipót komáromi ispán (1772-1836)

Ferenc kalocsai érsek (1785-1851)

Tamás tábornagy (1792-1860)

Lipót komáromi ispán (1802-1873)

Ferenc komáromi ispán (1842-1907)

Tamás komáromi ispán (1870-1915)

Nemzetségi címerről abban az esetben beszélhetünk, ha ezen egységesnek tekinthető címer a „de genere” jelzővel jellemezhető – 14. század első felével záródó – időszakból maradt fenn. A nemzetségekből származó középnemes családok címerei általában a 14. század után alakultak ki. Ennek fő oka, hogy a köznemességnek nem volt módja saját címeres zászló alatt hadba vonulni, illetve saját pecsét alatt hiteles okmányt kiállítani sem. Ezt a feltételezést mohácsi vész előtti címeradományozások – mintegy kétszáz armális – is alátámasztják.

A 16. századig a Nádasd nemzetség leszármazottai nem viseltek országos tisztségeket. Soraikból főként csak megyei tisztségviselők – alispánok és ispánok – kerültek ki, illetve egy-egy főúr mellett annak familiárisaként lettek ismertek. A nemzetséget érintő első heraldikai emléknek a Szentgotthárdi ciszterci apátság területén feltárt, a darabosi ághoz tartozó Lőrinc (1309-1326) fia János 1380-as sírkövén található címer és sisakdísz ábrázolás tekinthető. Ezen a jobbra dőlő címerpajzsban két nád között egy, a természeteshez hasonló ábrázolású, jobbra fordult vadkacsát látunk. A pajzsra helyezett csöbörsisakon a sisakdíszt a címerkép ismétlődése alkotja.