Az erdélyi kopó régi magyar kutyafajta. Örökségünk része, mint műkincseink, népszokásaink, nemzeti parkjaink. Nem lehet kérdés, hogy meg kell őriznünk minél eredetibb alakjában, ameddig ez még lehetséges.
A kopózás egykori formájában ma már nem létezhet, ahogy az agarászat is csak igen szabályozott keretek között és kizárólag a néphagyományok ápolásának szintjén gyakorolható. Ha azonban egy fajta elveszíti munkáját, azzal az évszázadokon keresztül csiszolódott tulajdonságok és az azokat továbbra is meghatározó szelektáló tényezők vesznek el. Miután egy fajta megmérettetése csupán a küllemre korlátozódik és azt a divat irányzatok változtatják, átalakul jellemében is, elveszíti őseiben kialakult képességeit, eredeti formáját. Az erdélyi kopó alaptulajdonságai, hogy alkatánál fogva képes akár száz kilométert is lefutni, hogy bátor, szenvedélyes vadász, jellegzetes csengő hangon hajtja a vadat, kiváló a szaglása és a tájékozódó-képessége, valamint emberekkel és fajtársaival is jóindulatú, kiegyensúlyozott, sajnos egyre kevesebb kopóban fedezhető fel maradéktalanul.
Mivel ezeket a tulajdonságokat nem igazán tudja kihasználni a legtöbb kopótartó, a fajta láthatóan változik, konformizálódik. Ez viszont olyan nemkívánatos tulajdonságokat alakít ki, amikkel szintén nem könnyű együtt élni, és eredetileg távol állt a fajtától. Ilyenek az indokolatlan agresszió, a félősség, az egyre jobban rögzülő alkati hibák.
A fajtát megóvni csak úgy lehet a megfakulástól, ha a vadászok körében mint elismert, használható vadászkutya népszerűvé válik, és a nem vadászó kopótartók számára is érdekes, elérhető lehetőségek adódnak kutyájuk képességeinek megmérettetésére.
A mai vadászati törvények és egész vadgazdálkodásunk, természeti adottságaink az erdélyi kopó vadászati alkalmazásának a vaddisznóhajtásokat és a sebzett nagyvad utánkeresését teszi lehetővé. Ez elegendő ahhoz, hogy a fajta megőrizhesse mindazokat a képességeket, amik meghatározták kialakulásakor. Az erdélyi kopó nem csak azért érdemli meg a megkülönböztetett figyelmet, mert ősi magyar fajta, melyet az egészséges nemzeti öntudattal bíró ember óvni kíván, hanem mert képességei napjainkban is használhatóak a magyar vadászkultúrában, a hajtóvadászatok elsőszámú és elsőrangú kutyája lehetne.
A kopók és agarak ősi típusú vadászkutyák, valamennyi vadászebfajta elődjei. Nyugat-és Kelet-Európa kopótípusait már az időszámításunk előtti évszázadokból származó leírásokból, illetve óegyiptomi ábrázolásokból ismerhetjük.
A nyugati típust a kelta kopó képviselte, melyet Xenophon mutat be, feltételezett pannóniai elterjedését pedig a rómaiaknak köszönhette. Keleten más hajtóebekkel kereszteződve jöhetett létre a tatár kopó őse, melyből kialakult az a kopó, melyet honfoglaló eleink magukkal hoztak. Az itt talált kelta kopóval való keveredés az évszázadok során elsősorban a használhatóság szigorú szelekciójával kialakított egy olyan kopófajtát, amelynek leszármazottait nemzeti kutyafajtánkként ma erdélyi kopónak hívunk. Ugyanerről a gyökérről erednek természetesen. Közép-Európa más nemzeti kopófajtái is, így Lengyelország, Szlovákia, Horvátország, Szlovénia és a Balkán térség kopói.
A kopó szó első előfordulása az Oklevélszótár szerint 1237-bõl "Vdornici de uilla Borost quorum nomina Itol Copou" formában lelhető fel, 1240-ben "Quorum nomina sunt hec Copo Bene Ceke", később már Kopou, 1788-ban pedig Koppó alakkal is találkozhatunk. A kopó eredeti jelentése elkapó, megfogó, megragadó. A Képes Krónikában a XIV. század végéről származó színes miniatúrákon különböző színű kopókat láthatunk. Egy 1600-as évekből származó vésett erdélyi serlegen két kopót láthatunk lándzsás medvevadászaton segédkezni.
Erdélyi medvevadászaton kopókkal
Várady György XIX. században készült olajfestményén Újfalvi Sándort ábrázolja egy elejtett medvével és kopókkal. 1886-ban a "Magyar Vadászeb Törzskönyv"-ben rovatot nyitottak a magyar kopónak, de egy példányt sem vezettek be. Törzskönyvezése a XX. század elején kezdődött, mely az I. világháborúval meg is szakadt. 1941-ben 27 egyedet írtak össze, de a II. világháború és Erdély elvesztése a kopózásnak sem kedvezett. Egy 1947-ben kelt román törvény az erdélyi kopót dúvadnak mondta ki és elrendelte valamennyi egyed kiírtását. E rendelet jelentősen megtizedelte az amúgy is kis létszámú kopóállományt, azonban így is sok eldugott hegyi falu lakói őrizték e kutyákat minden veszély ellenére, mint hovatartozásuk, nemzetiségük egyik bizonyítékát, nem kevésbé dolgozó vadásztársukat. A székely mentalitás, önérzet, valamint az általa megszerzett haszon mentette meg az erdélyi kopót a teljes kipusztulástól. Az akkoriban megőrzött, továbbtenyésztett egyedek lehetnek a mai magyarországi állomány számára is biztosíték a genetikailag is elég változatos, egészséges állomány megőrzéséhez.
Ez azért is különösen fontos, mivel az 1968-ban "kimenekített" két példányra és az őket követő néhány egyedre alapozott tenyésztés nem jelentett elég nagyszámú tenyész-anyagot, így elkerülhetetlen volt a rokontenyésztés. Mivel az Erdélyben élő állomány sem túl magas, inkább a munkára történő szelektálás miatt kialakult jó minőség indokolja a néhány éve viszonylag nagyszámban behozott kutyák tenyésztésbe vonását. Az erdélyi kopó fajta a létezés értelmében "megmentettnek" tekinthető, a következő feladat, hogy biztos, elismert helyet vívjon ki a kutyás világban és ne veszítse el használati jelentőségét. Mivel a használhatóság a kulcsa a szelekciónak, ez ad irányvonalat az állomány küllemi és jellembéli bírálatához is.
