A hidegvérű ló erősen eltér melegvérű társaitól. Erősebb a csontozata, nagyobb az izomtömege, lassabb a mozgása; egészében hidegebb, hűvösebb a vérmérséklete. Hidegvérű lovak valószínűleg már a honfoglalás korában is éltek a Kárpát-medencében, de nagyobb mértékű elterjedésük az 1880-as évekre tehető, s először a Dunántúlra volt jellemző. Erre a területre a kereskedés révén kerültek a hidegvérűek Ausztriából. Két tájfajta alakult ki, Vas megyében a nagyobb termetű pinkafői, Zala megyében a kitartóbb muraközi terjedt el.
A szervezett tenyésztés csak a 1913-ban elején indult meg, amikor Vas megyében engedélyezték. Belga hidegvérűekkel keresztezték az állományt, így javították a küllemi hibákat. A törzskönyvezés 1922-ben kezdődött. Ekkor már több uradalom is tartott importból származó hidegvérűeket, ám a tenyészetük zárt volt. A kisbirtokosok viszont jobban kedvelték a muraközi típust, amely szinte az egész országban elterjedt, főleg a hegyvidékeken.
A II. világháború után az igásállomány pótlására Belgiumból és Franciaországból hoztak ardenni méneket, amelyeket kereszteztek a legjobb típusú kancákkal. Az első törzstenyészet Szentegáton alakult meg 1952-ben. A fajtakialakító keresztezés nyomán jött létre a magyar hidegvérű, amely 1953-ban államilag elismert fajta lett. Mivel igás hasznosítása mindinkább háttérbe szorult, s a 80-as években a hústermelés lépett előtérbe, az állomány nagy részét keresztezték a percheron fajtával, de ez nem mindig vált a magyar hidegvérű hasznára. Ma a Magyar Hidegvérű Lótenyésztő Országos Egyesület a fajtafenntartó szervezet.
