Hungarikumok

 

Fodros tollú magyar lúd


Fodros tollú magyar lúd

A lúdtartás a Kárpát-medencében általános volt, a helyi, parlagi állományok mindenütt előfordultak. Már a 11. és a 12. században a libák után egyházi tizedet kellett teljesíteni. A parlagi lúdféleségek állományaiból alakult ki idők folyamán a magyar parlagi lúd (az úgynevezett “magyarlúd”), amelynek több színváltozata (elsősorban fehér, szürke és tarka) és tájfajtája is ismertté vált (lévai, makói, kisalföldi, balatoni, szegedi stb.)

Az 1800-as évek első felében feltűnt egy fodros tollú lúdféleség, amelyről pontosan nem tudjuk, hogy a hazai parlagi állományok valamelyikéből mutációként jött létre, vagy kelet, illetve dél-kelet felől jutott el hozzánk. Utóbbi feltevést látszik igazolni annak ténye, hogy a fodros ludat népies közhasználatban török, asztraháni, szevasztopoli lúd néven is ismerték. Kétségtelen, hogy eredeti előfordulása a Duna-völgyére és a Fekete-tenger partvidékére szorítkozik és ezen belül legnagyobb létszámban éppen hazánk területén volt fellelhető.

Hreblay (1907) szerint a fodros tollú lúd “... épp oly különlegessége hazánknak, mint az erdélyi kopasznyakú tyúk. Sehol máshol elő nem fordul, csak nálunk.” Ma már tudjuk, hogy a fenti megállapítás túloz, ugyanakkor mindkét fajtára itt figyeltek föl és itt vonták tenyésztésbe. Hreblay a fodros tollú lúd tenyésztésével kapcsolatban 5–6 tenyésztőről ír, név szerint Fittler Sándorné kemenesi és Szonomár János óbecsei tenyésztőt említi. Ez utóbbi tenyésztő leveléből idéz, mely szerint a fodros ludak Óbecse környékén már 1844-ben ismertek voltak, felnevelésük könnyebb, mint az emdenié, húsuk hófehér, porhanyós, hízás és tömhetőség tekintetében az első helyen állnak, májuk másfélszer nagyobb, mint bármely más lúdé, a toll és a pehely árából pedig az etetési költség fedezhető.

A magyar parlagi ludat és annak változatát a fodros tollú magyar ludat méltán sorolhatjuk őshonos fajtáink közé. Arról, hogy létezik-e magyar lúd és kacsa, Hreblay (1907) a mindenkor kétkedők számára így ír: “Magyar az mindkettő tetőtől talpig s ha egyes családok ereiben folydogál is pár csöpp külföldi idegen vér, mégis magyar az is, mert hát ennek az áldott magyar földnek, fűnek, víznek olyan a hatása, hogy még a legtelivérebb emdeni lúd-apák és pekingi kacsa-mamák dédunokái is szépen észrevétlenül átalakulnak magyarrá, – ha békén hagyjuk őket s nem házasítjuk azokat minduntalan össze importált gavallérokkal.”

A lúd a háziasítás során nem sokat változott. Teste nagyobb lett, felül és alul széles és lapított, nyaka hosszabb, farka pedig rövidebb. A magyar lúd fehér, szürke és tarka tollszínben, valamint fodros tollú változatban fordul elő.

Az egy éves magyar lúd testsúlya 6,00–8,00 kg (gúnár) és 5,00–6,00 kg (tojó). A gúnár feje keskeny, lapos homlokkal, a fej középhosszú tollakkal vastagon fedett. Csőre csőrtőben nagyon erős, közepesen hosszú, narancssárga színű. Szeme nagy, világoskék, nyaka közepesen hosszú, enyhén hajlott. Törzse hosszú, közepes vastagságú, gömbölyded, mellkasa széles, erős és kerek, háta hosszú, széles, enyhén lehajló. A szárny hosszú, szorosan a testhez simuló, zárt, a farok rövid, zárt és vízszintes. A comb erős és vastag. Lábszára függőleges állású, a törzs számára jó támasztékul szolgál, a csőrrel azonos színű. A magyar ludak tollazata testhez simuló, pehelytollazatuk vastag. A tollszín fehér, szürke vagy foltos (tarka) lehet. A tojó testfelépítése megegyezik a gúnáréval. A másodlagos nemi jellegből adódó, apróbb különbségek a rövidebb, vékonyabb és kevésbé hajlott nyak és a kissé mélyebben elhelyezkedő törzs.

A magyar lúd igénytelen, gyorsan növekvő, jól tollasodó, edzett és fáradhatatlanul legelő fajta. A legelővel szemben igénytelen, a takarmányt nagyon jól értékesíti. Húsa kitűnő minőségű és puha, nagy máját a külföldi piacok is nagyra értékelték. Tollhaszna tetemes volt, évente három-négyszer is téphették. Az eredeti magyar lúd éves tojástermelése 20-30 körüli. Értékes, fehér tollú tájfajtái a Balaton vidékén, a Duna és Tisza mellett, Szeged, Makó, Szentes és Dunaszerdahely környékén alakultak ki. Az 1960-as években a magyar lúd alföldi és a dunántúli változata még jól elkülöníthető volt. A magyar lúd és egyes tájfajtái még kis létszámban fellelhetők, megőrzésük lúdtenyésztőink egyik legfontosabb feladata. Különböző színváltozatait magyar őshonos fajtaként, génbankokban tartjuk fönn.

A fodros tollú magyar lúd küllemi leírása megegyezik a magyar lúd leírásával, attól tollszerkezetében különbözik.

Testsúly:

  • Gúnár: 4,00–6,00 kg
  • Tojó: 3,00–4,00 kg

A fodros tollú magyar lúd sajátosságai

A magyar lúd fodros tollú változata a Kárpát-medence egyik különlegessége. Látványos, testtől elálló tollazata miatt előszeretettel tenyésztették hazánk egyes vidékein. Erdélyben ma is elterjedt. Származása, eredete pontosan nem ismert. Csupán tollainak szerkezetével tér el a magyar lúdtól, őrzi annak tulajdonságait. Elsősorban a szárnyfedőtollak, egyes változatoknál a combtollak, kisebb mértékben a faroktollak hosszúak, puhák és – a tollcséve kettéválásával – szalagszerűen, látványosan fodrozódnak. A tollak fodrozottsága egy gén (F = frizzled) által meghatározott, domináns tulajdonság, amely heterozigóta állapotban részleges dominanciát mutat. Ennek megfelelően a heterozigóta egyedek tollazata kevésbé fodros, illetve a fodros toll csak a test egyes részein jelentkezik. A fodros tollú magyar lúdnak – mint a magyar lúdnak általában – különböző (fehér, szürke és tarka) színváltozatai ismeretesek.


Szerkesztés dátuma: vasárnap, 2010. szeptember 12. Szerkesztette: Klapka Emese- Csilla
Nézettség: 3,106 Kategória: Magyar állatfajták » Lúd / Kacsa
Következő cikk: Magyar parlagi kacsa


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: