A pulyka õse a vadpulyka ma is megtalálható Észak- és Közép-Amerikában. Háziasítása idõszámításunk szerint 1000 körül indulhatott meg Amerikában. Európába feltehetõen a spanyol hódítók hozták, 1519-tõl írásos bizonyítékok errõl tanúskodnak. Hazánkban a bronz és réz színû változata tekinthetõ régi magyar fajtának. Edzett, ellenálló, elsõsorban rovarevõ. Táplálékát kora tavasztól késõ õszig természetes legelõkön is megszerzi.
A pulyka (Meleagris gallopavo) eredeti hazája Közép- és Észak-Amerika. Vadon élő őse Észak-Amerika középső területein honos. A vadpulyka jóval kisebb testű, mint háziasított rokona, színe leginkább a fekete és sötétbronz pulykához hasonlítható. Általában csoportosan él és az éjjeleket a fákon tölti. Háziasítását a Mexikó területén élő indián népek végezték i.e. 1000 körül, valószínűleg a vadpulyka mexikói alfajából (Meleagris gallopavo mexicana). Amerika felfedezésekor a pulykát az őslakók a kutyán kívül egyedüli háziállatként tartották. A domesztikáció során a pulyka testformája kissé megváltozott, törzse zártabb, vízszintesebb tartású lett és a lábai hosszabbá váltak.
Az általánosan elfogadott elmélet szerint a pulyka a 16. század elején jelent meg Európában. Bizonyos leletek (a schleswigi dóm 1280 körül készített domborművén talált pulykaábrázolás, Svájcban egy 13. századbeli várrom feltárásakor előkerült pulykacsont-maradványok, a szentesi és a tápéi temetőkből a 10–12. századból származó, valószínűleg pulykát ábrázoló pecsétgyűrűk) azonban arra utalnak, hogy a pulyka már Amerika felfedezése előtt eljuthatott Európába, így hazánk területére is.
Tény az, hogy a középkorban már meghonosodott a pulyka Magyarországon. A parlagi magyar pulyka fekete és fehér színváltozatban létezett, és elsősorban a Duna–Tisza közén terjedt el. Később a fehér változat lassan kiszorította a feketét. A szintén parlagi változatnak tekinthető rézpulyka Boszniában és Dél-Magyarországon volt elterjedt fajta. Különböző parlagi pulyka-színváltozatok elsősorban Erdélyben és a Vajdaságban még ma is előfordulnak.
Az eltelt évszázadok alatt a Kárpát-medencében kialakult kistestű magyar pulykát fokozatosan az Amerikában kitenyésztett bronzpulyka váltotta fel. Ez a folyamat lényegében a 19–20. század fordulóján kezdődött. A bronzpulyka szerepe a második világháború utáni másfél évtizedben volt a legjelentősebb. Az első időszakban fajtatiszta szaporítása mellett a kistestű parlagi állományok javítására használták.
Később mind a magyar pulykát, mind a különböző keresztezésekből származó állományokat teljesen kiszorította a bronzpulyka.
A régi magyar pulykafajták és színváltozatok génmegőrzése a Magyar Kisállatnemesítők Génmegőrző Egyesülete keretében folyik. Jelentős bronz- és rézpulyka elitállománnyal a Debreceni Egyetem Agrártudományi Centruma és az ÁTK gödöllői baromfi génbankja rendelkezik.
A magyar pulyka
Eredetileg a Duna-Tisza közén terjedt el a magyar pulyka, melyet fekete és fehér színben tenyésztettek. Idővel a fekete színváltozatú egyedek száma nagyon lecsökkent és a 19–20. század fordulójára a fehér színváltozat került túlsúlyba. A fehér magyar pulykát később a mexikói fehér pulykával nemesítették a testsúly növelése érdekében. Sajnos, a magyar pulyka eredeti változatai ma már alig lelhetők fel. A fehér magyar pulyka tolla igen értékes árucikknek számított, különösen a hónalj alatti, ún. “marabu-tollak”. Tojáshozama évente 30–40 darab volt. A fekete magyar pulyka tollazata egyöntetű fekete, csőre és lába palaszürke. Húsa szép fehér hús, mely a maga idejében nagyon keresett volt. Testsúlya kisebb, mint a fehér pulykáé. Évi 25–50, fehéres alapszínű, barnásan pettyezett tojást termelt.
A parlagi pulyka kiválóan kotló és nevelő állat. Élelemszerzésben szinte utolérhetetlenül szorgalmas. Húsminősége a külterjes tartásnak köszönhetően a legigényesebb külföldi piacokon is csemegeszámba ment, belőle minden mennyiséget könnyen értékesíthettünk.
A rézpulyka ismertetése
A rézpulyka: Főként Boszniában tenyésztették nagyobb számban, ezért “bosnyák pulykának” is nevezték. Szórványosan Magyarország területén is előfordult. Edzettségére és igénytelenségére jellemző, hogy értékesítésre valaha lábon hajtották magyarországi piacokra. Az alföldi tanyavilágban egy-egy példánya ma is megtalálható. A rézpulykát a betegségekkel szemben ellenálló, igénytelen, bőven tojó, szorgalmasan kotló és nevelő, nagyon jó élelemkereső pulykafajtaként tartották számon. Védett fajta, génbankban őrizzük.
A rézpulykák kifejlett testsúlya 5,00–7,00 kg (kakasok) és 4,00–5,00 kg (tojók), csőrük tőben sötét, a csőr vége felé világos szaruszínű, szemük sötét mogyorószínű, a fej, az arc, a nyaklebeny, a dudorok és az ormány (szarv alakú húsképződmény) élénk vörös, a kakasok izgalmi állapotában vérvörös, kékesfehér, majd sötét ibolyaszínben játszó. Lábuk rózsaszín vagy hússzínű, a körmök világos szaruszínűek vagy fehérek. A kakas tollazatának színe a test elülső részén sötét rézvörös, fehéres szárnyfedő- és faroktollakkal. Alapszínét fakó és fehér harántsávok tarkíthatják. A tojó színe a kakaséhoz hasonló, annál valamivel világosabb.
