Eger már önmagában is megér egy misét, s a táj, aminek kapuja és örzője, legalább annyira figyelemre méltó. Hiszen a Bükk 240 millió éves mészkőormai, páratlan fennsíkja és szurdokszerű völgyei akárhányszor visszavárják a vándort, de Magyarország egyik legismertebb borvidéke is e hegyekkel veszi kezdetét.
Az egri borvidék hírnevét legfõképpen az innen származó vörösbor-házasításnak, az egri bikavérnek köszönheti, amely szekszárdi eredetű. A két bikavér között alapvétõen az a különbség, hogy míg az egri bikavér gerincét a kékfrankos képezi - s csak „házastársként" tűnik fel ízében a cabernet és a merlot-, addig a szekszárdi bikavér alapját a kadarka adja.
Eger hírnevéhez a bikavéren túl másféle borok is hozzájárultak. A világfajták mellett teremnek itt helyiek, vörösek és fehérek, arisztokratikusak és hétköznapokhoz illők egyaránt. Kis túlzással azt szokták mondani, ha Villány a magyar Bordeaux, Eger a magyar Burgundia. A hidegebb éghajlatnak köszönhetõen e borok itt fűszeresebbek, savhangsúlyosabbak. A termõhely egyébként elsõsorban a riolittufán alapszik. Szó szerint is, hiszen a pincék kivájására kifejezetten alkalmas puha kőzet nem csupán a házakhoz szükséges építõanyagot szolgáltatta évszázadokon át, de mállástermékeibõl, s köztük elsõsorban a nyiroknak nevezett vörös agyagból jött létre az uralkodó talajtípus.
Ha valaki már eljutott Egerbe, s megtekintette annak barokk belvárosát, illetve a török túlerötől Dobó István vezérletével megvédett várát, kötelezõ program kilátogatni a várossal összenõtt pincesorhoz, a Szép-asszonyvölgybe is. Kevesen tudják, de a hangulatos, önfeledt dorbézolásra csábító bormérõhely nevében a "papok városa" elölti pogány idõkre utal. Akár a legmagasabban jegyzett, és sokáig ténylegesen is a legmagasabb hazai szõlõtermõ helynek szamitó Eged-hegy - aminek tetején két kis tó, s hozzájuk kapcsolódó áldozóhely volt a honfoglalás idején.
