(az előző részlet folytatása)
Az Atilla-tisztelet rövidesen az egész keresztény világban el fog terjedni. Így értsük: ha megmarad a keresztény világ, akkor rövidesen vállalni fogja az Atilla-kultusz újjáélesztését.
Ebből indulhatnak ki: nem azoknak a királyoknak kell szobrot emelni, akik kifosztották Rómát, hanem azoknak, akik kifoszthatták volna, de megkímélték. Egy király foszthatta volna ki, de megkímélte: Atilla. És Atilla magatartásának az eszménnyé emelése által válhatna járhatóvá az út, amelyen elérhető a biztonságos keresztény jövendő.
Atilla tettének megítélésekor természetesen azt fogják hangsúlyozni, aminek a jövő szempontjából alapvető jelentősége van: azért kímélte meg Rómát Atilla, mert Isten megparancsolta neki, hogy kímélje meg. És itt nincs jelentősége annak, hogy Atilla örömmel vagy kedvetlenül, kényszerűségből hajtotta végre Isten parancsát, itt jelentősége csak annak van, hogy Isten érdemesnek tartotta Atillát arra, hogy közölje vele akaratát.
Gondoljuk, államférfiak fogják eldönteni, hogy Róma közelében állítsák fel a méreteiben az amerikai Szabadság-szoborral vetekedő Atilla-szobrot, de bizonnyal a katolikus egyház sem fog ragaszkodni ahhoz a képtelenséghez, hogy Róma megmentése Leó pápának - a kérelmezőnek - köszönhető, hisz annak idején Rómánál nem Leó pápának állt módjában dönteni, illetve cselekedni, hanem Atillának - ő volt a kérelmezés meghallgatója, jóváhagyója. Az pedig, hogy Atilla Isten akaratát teljesítette és nem önszántából cselekedett, az - főképpen, ha üdvtörténeti kérdésnék tekintjük Róma megmentését - csak arra késztetheti a kora középkori drámai helyzet elfogulatlan tanulmányozóját, hogy Atilla szerepét még nagyobbra értékelje, mégpedig Atilla kiválasztottságát hangsúlyozván.
Az Atilla-kultusz egyéb kérdéseivel részletesen foglalkoztunk (…)
Megismétlünk viszont néhány gondolatot abból, amit Atilla hallatlan tettének (győzelmét ki nem használva visszavonul) mai megítélése kérdéséhez összefoglalásképpen elmondhatunk:
Aki Atilla e tettének a jelentőségét megérti, az Atilla tettét a Krisztus utáni idők legnagyobb tettének tekinti, s gondoljunk most először is arra, hogy Atilla előtt is fordított már vissza győztes hadvezér hadsereget égi parancsra, minden földi kényszer nélkül, de utána már nem. Aki Atillának a parancsot kiadta, az az Élő Égi Igazság, aki Isten Önvédő megnyilatkozása...
Igen, Isten Atilla jelenlétében ismét megnyilatkozott, látható formát öltött - és ez a legnagyobb bizonyossága annak, hogy a legsorsdöntőbb helyzetekben ismét látható alakot vesz föl, testet ölt, megnyilatkozik, érvényesíti akaratát. Mondottuk: ez a mai magyarság és a mai emberiség legnagyobb reménye.
Kifejezzük meggyőződésünket, hogy Európa minden jelentős színházában be kellene most mutatni egy igazi Atilla-drámát. Most, az új ezredfordulón. Miről szólhatnának ezek a drámák? Arról, hogy az emberiség, ha visszafordul a régi, éltető hagyományokhoz, a szakrálishoz, akkor reménykedhet. Akkor nem kell tovább félnie.
