Hungarikumok

 

A jelen idejű én és az Időtlen Én


(Olvasmány I., Kocsis István könyveiből, 1. részlet)

Önmagunk legyőzéséről beszélvén, helyes megkülönböztetnünk a jelen idejű ént és az Időtlen Ént.

A jelenben az én időben és térben létezik, látását, érzékelését az idő és a tér meghatározza, az Időtlen Én világából semmit sem lát, ha a valódi látás képességének megszerzése érdekében nem tesz rendkívüli erőfeszítéseket. A jelen idejű én világa a földi világ és a látható kozmosz.

Aki Időtlen Énjét megtapasztalja (valamilyen valódi beavatás útján), az tulajdonképpen legyőzi megszokott, eleinte legyőzhetetlennek hitt terünket és időnket.

Megrázó erejű élménye mind a szakirodalom, mind a vallomások szerint a beavatást vállalónak, a beavatás útján járónak éppen az, hogy az Én nemcsak hogy nem a kozmosz, hanem az, ami a földi lét korlátai között élő számára láthatatlan. A másik megrázó élménye, hogy Időtlen Énje éppen ott van, ott is van, az Égben. Onnan figyeli a jelen idejű ént.

Itt jegyezzük meg, hogy a régi hindu, kínai stb. szakirodalomra hivatkozó mai tradicionális gondolkodók hitelesen írnak a metafizika ezen talán legbonyolultabb kérdéséről (az én és az Én sokféleképpen kifejezett viszonyáról), méltóképpen őrizkednek a leegyszerűsítéstől, de nem veszik, tekintetbe a kérdés talán legjelentősebb összefüggését: nem számolnak az Időtlen Én kezdeményező, aktív szerepével. Holott igen sok ember megsejti Időtlen Énje létezését.

Azt persze kevesen fogják fel, mi a meghatározó az Időtlen Én s a jelen idejű én viszonyában.

Tulajdonképpen a földi lét értelmét fogja fel, aki felismeri, hogy a cselekvő jelen idejű én földi létének győzelmeivel, illetve vereségeivel az Időtlen Ént gazdagítja vagy szegényíti.

Megrázó élménye lehetne az embernek az is, hogy amit az Evangélium Útnak nevez, az nem a „rendkívüli” út (bár mára azzá vált), hanem (bár eléggé felfoghatatlanul) a leghétköznapibb út.

Semmi sem döbbenetesebb, mint az, hogy e leghétköznapibb utat az emberek nagy többsége már nemcsak hogy nem látja, de sejtelme sincs létezéséről, és ha az Evangéliumban olvas róla, akkor nem érti, mit olvas. Milyen érthetően, de a mai ember számára mégis érthetetlenül beszél erről az Úr Jézus a Hegyi Beszédben!

Alapkérdéssé válik, hogy tulajdonképpen mit jelent önmagunkat legyőzni. És mert nem akarjuk e legfontosabb kérdést leegyszerűsíteni, azt sugalmaztuk fentebb, hogy önmagunk legyőzése az idő és tér legyőzését is jelenti, de azt is, hogy létezésünk középpontját földi létünkben is áthelyezhetjük Időtlen Énünk középpontjába.

(Kabay Lizett ezt másképpen mondja, de ugyanazt mondja:

„A középpont mindig az istenség székhelye. Amikor a fénykultusz híve a Napra néz, napisten fényét tudja a világ közepének. Akinek sikerül megvilágosulnia, őt fogadja magába, vele egyesül, és általa most ő is középponttá válik. Egyre megy, hogy a középpontot hol életfa, hol kacsalábon forgó vár, sarkcsillag vagy kis halom képviseli.”)

És bármilyen irányból közelítjük meg a kérdést, olyan egyszerű megfogalmazása is van önmagunk legyőzésének, mint az, hogy elfogadjuk-e egy garasunkért a milliárdszor milliárd aranyat.

Ámbár - tegyük hozzá - mintha mi sem lenne ennél bonyolultabb és felfoghatatlanabb, hisz megszokottá az vált a mai világban, hogy a milliárdszor milliárd aranyat adják oda az egy garasért. És éppen ezért kell méltóképpen tekintetbe vennünk a következőket: aki önmagát legyőzi, csak az a győztes, és mint győztesnek éppen a látás a jutalma, s mindabból, amit lát, jelen idejű énjére az van hatással, ami pontosan ellenkezője annak, amit „vakságában” látott: látja az időtlenség mellett a jelen idő szánalmasan zsugorodó éveit, az örökkévalóság mellett a percet, és látja azt az önmagát is, aki - akármennyire hihetetlen most már számára - évtizedeken át a percet választotta, illetve az egy garast választotta, és természetesen nemcsak az Utat látja az út mellett, hanem az Életet is az élet mellett, és semmin sem csodálkozik nagyobb csodálkozással, mint azon, hogy oly hosszú ideig nem fogta fel, mit értett azon az Úr Jézus, hogy aki ragaszkodik az élethez, az elveszíti az Életet. Aki a percnek él, az persze hogy megtagadja az Örökkévalóságot! Azaz megtagadja Időtlen Énjét, aki nem cselekvő, csak sugalmazó, de sugalmazása bizony nem gyakran talál meghallgatásra.

Az én és az Én viszonya kifejezi az emberi lét értelmét. Mert az Időtlen Én bizonnyal csak a testet öltött jelen idejű én által mérettethetik meg, azaz általa állhat ki próbát. Magasabb szintre emelkedvén így? Lehetne-e másképp hiszen az Időtlen Én a maga környezetében semmit nem győzhet le: mert környezetében, az Égben nincs ellenállás. A jelen idejű én létének értelme viszont nem lehet más, mint a földi életben állandóan újjászülető ellenállás folyamatos legyőzése.

Eddig mindez spekuláció is lehet. Jobb esetben intuíció.

De mindezt meg lehet tapasztalni:

a) Látva és érzékelve. A régi korok beavatásainak tulajdonképpeni célja e látó illetve érzékelő képesség megszerzése.

b) Az Időtlen Ént felfogva.

Miképpen lehetnénk képesek Időtlen Énünket felfogni?

Nincs ennél nehezebben megválaszolható kérdés.

Próbáljuk meg megválaszolni Platón segítségével. Tegyük fel mi is a kérdést, hogy mit jelent megszabadulni a tekintetünket rögzítő kötelékektől, azaz hamis előítéleteinktől? És mit jelent kijutni a barlangból, először napfényben állani?

Éppen azt jelenti elsősorban, amire fentebb már felhívtuk a figyelmet: aki megszabadult kötelékeitől, az képessé válik arra, hogy létezésének középpontját földi létében is áthelyezze Időtlen Énje középpontjába. Azt is mondottuk fentebb, hogy önmagunk legyőzése tulajdonképpen ezt jelenti. De az új kérdésünk ez: felfogható-e, elviselhető-e az ember számára az új helyzet, amelyben földi létezésének középpontja is Időtlen Énje középpontjában van? Amennyire felfogható a napfény és a napfény megvilágította világ a barlangból életében először kilépő barlanglakó tompa érzékeivel? E kérdésnek legalább a súlyosságát képesek leszünk felfogni, ha megértjük Platón barlanghasonlatát.

„Képzeld el - mondja Platón -, hogy az emberek egy barlangszerű föld alatti lakóhelyen - melynek a világosság felé nyíló s a barlang egész szélességében elhúzódó bejárata van - gyermekkoruktól fogva lábukon és nyakukon meg vannak kötözve, úgyhogy egy helyben kell maradniuk, s csak előrenézhetnek, fejüket a kötelékek miatt nem forgathatják; hátuk mögött felülről és messziről egy tűz fénye világít, a tűz és a lekötözött emberek között pedig fent egy út húzódik, melynek mentén alacsony fal van építve, mint ahogy a bábjátékosok előtt a közönség felé emelvény szokott állni, amely fölött a bábjaikat mutogatják.”

Aztán felteszi a kérdést:

„Hiszed-e, hogy ezek az emberek önmagukból és egymásból valaha is mást láttak, mint azokat az árnyékokat, amelyeket a tűz a barlangnak velük szembe eső falára vetített?"

Válasza:

„Képzeld el most, milyen volna a bilincsekből való felszabadulásuk s az értelmetlenségből való meggyógyulásuk! Ugye természetszerűleg valahogy így történne a dolog: ha valamelyiküket feloldanák, s kényszerítenék, hogy hirtelen álljon fel, forgassa körül a nyakát, járjon, és nézzen fel a tűz felé; s ha mind e mozdulatok közben fájdalmat érezne, s a ragyogó fény miatt nem volna képes ránézni azokra a tárgyakra, amelyeknek árnyékát azelőtt látta: mit gondolsz, mit felelne az ilyen ember, ha valaki azt mondaná neki, hogy előbb csak üres semmiségeket látott, most azonban, mivel a létezőhöz közelebb van, s a nagyobb mértékben létező dolgok felé van fordulva, sokkal helyesebben lát; s ha az úton elhaladó tárgyakra mutatva rákényszerítené, hogy feleljen a kérdésre: mi az? Nem gondolod-e, hogy zavarban lenne, és azt hinné, hogy az előbb látott dolgok sokkal igazabbak voltak, mint amelyeket most mutatnak neki?” De végtére is megtanulna látni, mondja Platón, s ez a mi szempontunkból a legfontosabb, hiszen Platón hasonlatának megértése után ki kell mondanunk azt is, hogy Időtlen Énünk teljes mértékben való felfogása körülbelül annyira lehetséges, mint a kötelékeitől szabadult barlanglakónak a napfény megvilágította világot a maga teljességében felfogni és megszokni.

Fentieket így is összegezhetjük:

A barlanglakó látása, tapasztalata korlátozott - és jelen idejű énjét látja; ha látása, tapasztalása nem lenne korlátozott, akkor Időtlen Énjét látná.

De vajon miképpen magyarázná meg családjának és baráti körének, hogy pontosan mit látott? Milyen szavakat használna, hogy megértsék és ne félreértsék? Bizonnyal új fogalmakat kellene kitalálnia és elfogadtatnia. Vagy körül kellene írnia azokat az új fogalmakat, amelyek megnevezésére nem talál megfelelő szavakat.

Huxley másképpen közelíti meg a Platón felvetette kérdést, és azt mondja, szükségszerű, sőt mi sem természetesebb, mint az, hogy korlátozott a látásunk. Ő tulajdonképpen azt magyarázza meg, miért van az, hogy az ember csak úgy képes létezni, ha keveset lát, ha nem látja a valóságot a maga teljességében, ha nem ismeri fel, illetve nem fogja fel saját Szellemét. Saját Szellemét, azaz Időtlen Énjét?

Huxley magyarázata megdöbbentő, de ugyanakkor egyike a leghitelesebbeknek is. Tapasztalatai alapján kijelenti, hogy egyetért C. D. Broaddal abban, „hogy »jobban tennénk, ha az eddiginél sokkal komolyabban vennénk azt a típusú elméletet, amelyet Bergson terjesztett elő az emlékezettel és az észlelésseI kapcsolatban.«” Ez elmélet szerint „mindegyikünk potenciálisan Szabadjára Engedett Szellem. Mindaddig azonban, amíg állatok vagyunk, feladatunk az, hogy mindenáron életben maradjunk. Ahhoz, hogy a biológiai túlélés lehetővé váljék, a Szabadjára Engedett Szellemnek át kell verekednie magát az agy és az idegrendszer szűrőjén. A végeredmény egyfajta vékony tudaterecske, amely segít bennünket abban, hogy életben maradjunk e különös bolygó felszínén.” Huxley levonja a következtetést, hogy azok „a különböző »más világok«, melyekkel az emberek rendszertelenül kapcsolatot teremtenek, mind a Szabadjára Engedett Szellemhez tartozó tudatosság alkotóelemei.”

Visszatérve a tér és idő legyőzésének általánosabb kérdéseihez, az Időtlen Én és a jelen idejű én viszonyára gondolván, jegyezzük még meg, hogy a jelentősnek elismert filozófusok közül Arthur Schopenhauer létezőnek tekinti az Időtlen Ént, de Akaratnak nevezi.

Megpróbáltuk a maga bonyolultságában kifejteni a szakrális fejedelem kérdéskörei legfelfoghatatlanabbnak látszó kérdéseinek egy részét. Most ennyit fűzzünk még hozzá: ha téren és időn túl nincs semmi, akkor semminek sincs értelme. Akkor tiszavirágok vagyunk. Akkor a tiszavirág-lét és az ember-lét között lényeges különbség nincs.


Szerkesztés dátuma: szombat, 2013. június 29. Szerkesztette: Vetési Zoltán
Nézettség: 1,674 Kategória: Magyar kincsek, egyetemes értékek » Egyetemes értékrend, teremtő Isteni rend
Előző cikk: Az ember életútja a Földön Következő cikk: A küzdelem rejtélye


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: