(az előző részlet folytatása)
Valódi hűség csak szakrális királyságban képzelhető el.
Ki a hűséges? Az, aki felismeri az utasításokban, törvényekben, parancsokban Isten akaratát, aki így engedelmeskedni csak Istennek engedelmeskedik.
E felismerés alapja engedelmességének.
A lényeges kérdés a következő: valóban csak Istent illeti meg a hűség, vagy a királyt is? A királyt is, ha a király Isten akaratát közvetíti, azaz valódi szakrális király. (A hűséget, tehát a szakrális királyságban még nem a félelem határozta meg hanem annak megtapasztalása, hogy a szakrális király valóban Isten akaratát képviseli.)
Fontosnak tartjuk feltenni a kérdést:
Az a korai - szakrálisnak nevezhető? - társadalom, amelynek alapja a hűség, és amelyben a föld tulajdonképpen Isten tulajdona, és a hatalommal (sem a politikusi, sem a birtokosi hatalommal) gyakorlatilag nem is lehetett visszaélni, meddig tartott? Nem azonos időpontban ért véget a különböző földrészeken és egyazon földrész különböző országaiban sem.
Azt mondhatjuk, hogy a hűség (a csak Istent megillető hűség) a szakrális királyságnak az alapja. Magyarországon a késő középkor elejéig tartott volna, ha a Szent Korona tana nem menti át a következő évszázadokra.
A tulajdonhoz való viszony a középkori társadalomban változik meg, mégpedig akkor, amikor a valódi hűség (az Istent megillető) a hűbérúrnak (mint királynak, mint arisztokratának, stb.) járó hűséggé silányul. A hűségesek egy része megmarad ugyan szabadnak, de szabadságát oklevél, illetve szerződés biztosítja, s a nemes ettől kezdve szinonímája ugyan a szabadnak, de már nem szinonímája a hűségesnek.
Mi fog történni a késő középkorban? Milyen félelmetes átalakulással kell majd számolni?
Az átalakulás egyik szembetűnő velejárója, hogy a királyi udvarokba költözik be a „legkártékonyabb” félelem. Ebben persze semmi meglepő nincs, hiszen az uralkodók e korszakban már rendszerint visszaélnek a hatalmukkal. A félelem aztán természetesen elüldözi a hűséget, és maga köré vonzza a szolgaságot.
Hogy az európai keresztény világ uralkodói (királyai, fejedelmei, főpapjai, főhivatalnokai) meddig jutnak a züllés útján, megtudhatjuk Machiavellit olvasva. Az ő fejedelme már nem törődik Isten akaratával, s legfőbb uralkodói célja eléggé szégyenletes, mert nem más, mint a hatalom megtartása. Az újkor királyai már farizeus királyok, hazudják még hogy Isten kegyelméből uralkodnak, Isten kegyelméből birtokolják a földet, amellyel híveiket, szolgáikat megjutalmazzák, de ők tudják legjobban, hogy uralmuknak és gazdagságuknak semmi köze Isten kegyelméhez.
Felhívjuk itt is a figyelmet arra, hogy már Dante megírta az Isteni színjátékban - mégpedig hitelesen és hatásosan -, hogy mi vár az európai keresztény világra.
A Dante vészkiáltására minden öntudatos európai nemzet megpróbál válaszolni.
Megkezdődik a küzdelem a legveszedelmesebb uralkodói törekvéseket ellensúlyozni képes alkotmányért.
De a nagy kihívásra a magyar válasz a legméltóbb. A magyar válasz a Szent Korona tana.
A korabeli magyarság hivatott képviselői képesek voltak méltóképpen válaszolni a nagy kihívásra: a szakrális király felségjogait (teljhatalmát) a Szent Koronára ruházták át. Azt vegyük itt tekintetbe, hogy éppen azáltal, hogy a Szent Korona a szakrális fejedelem jogutódja, a Szent Korona tana tulajdonképpen átmenti a későbbi korszakokba a szakrális királyság korának legfontosabb hagyományait. A Szent Korona tanának talán ez a legnagyobb érdeme.
A Dante rémálma megvalósult: a beköszöntő új korban a földbirtokok közepére egyre díszesebb kastélyok épültek, de az új kor nemesétől a machiavellista uralkodó már el sem várta, hogy hűseges legyen, megelégedett azzal, hogy jó szolga. (S a szolgává vált nemes tündöklő címekkel is leplezhette, hogy hűsége már nem valódi.)
A rendi társadalom pedig látszatra megszilárdult. De mint megszilárdult és egyre fényűzőbb rendi társadalom, más feladatot nem látván, hozzáfogott saját sírját megásni. Nem tudatosan, persze.
Könnyen elbizonytalanodhat az új kor tanulmányozója. Hisz olyan korokban, amikor az uralkodó nem valódi szakrális király, a hierarchia hamissá válik, és semmi sem nehezebb, mint megkülönböztetni a hamisat és az igazit, következésképp, ha a szakrális személy felismerése lehetséges is, szinte lehetetlen megállapítani, hogy egy valódi, azaz szakrális hierarchiában hol ennek a helye.
