Bármely történelmi idő leegyszerűsítő tárgyalása hamis kép kialakítására adhat lehetőséget. Mindezek ellenére, fontosnak tartjuk, egy korokon átívelő általános jelenségre felhívni a figyelmet és feltenni néhány kérdést.
A magyar krónikákból tudjuk, hogy Atilla után öt nemzedékkel, Árpád vezetésével a magyarság újból bejön a Kárpát-medencébe. Érthetetlen számunkra, hogy mi lehetett az oka a magyarság általánosan ellenséges európai fogadtatásának. Kr.u. 907-ben, az egyesült európai haderő miért fogott össze azzal a céllal, hogy megsemmisítő csapást mérjen és kiűzze a magyarságot a Kárpát-medencéből? Talán, mert tartottak egy olyan hatalom megerősödésétől, mely az addigi megszokott európai „rend”-hez képest egy másfajta rend eljövetelét hozta volna? Vagy, mert Atilla után tartottak a késői helyreállító törvény csapásától?
A magyarság hajlamos önvádlóan csak magában keresni az okokat.
Hogy a magyarság saját önlétének lényegét megértse és megmaradására a gyógyírt meglelje, ezekre és a hasonló lényeges történelmi kérdésekre meg kell keresnie a választ. Különösen annak tudatában, hogy az európai népek szembenállása épp egy olyan magyar nemzettel történik, melynek uralkodóháza később tudvalevőleg a legtöbb szentet adta Európának.
Egy dolog biztos: az ember egyéni és közösségi magatartásából levonható több évezredes tapasztalat mutatja azt, hogy mindig attól jön a legkíméletlenebb pusztító gyűlölet, akinek az igazsággal, vagyis az isteni mércével van a legnagyobb baja. De annak tudvalevőleg Istennel van baja.
Az Árpád-ház királyai után, a különböző uralkodóházak uralkodói nyomán jutunk el Mátyás királyig, aki egyben az utolsó európai szakrális uralkodó is.
Mátyás király nevével már életében összefonódik két legfőbb erénye: bölcsessége és igazságossága.
Meghalt Mátyás király, oda az igazság - tartja népi mondásunk azóta is.
Galeotto Marzio, aki Ferrarában tanulótársa volt Janus Pannoniusnak (1434-1472), könyvet ír Corvin Jánosnak, Mátyás király fiának, Mátyás találó, bölcs és tréfás mondásairól és cselekedeteiről címmel.
Mátyás, a bölcs, az igazságos nagy feladatra hivatott, hisz Európa bajban van. Ebben a helyzetben sokan remélik tőle Európa megsegítését a megigazuláshoz. A latinul író olasz Ludovico Carbone - aki Csezmicei Jánosnak, költői nevén Janus Pannoniusnak másik tanulótársa - nagy reménységgel írja 1475-ben:
„Bárcsak gyorsan elérkezne a nap, melyen Mátyást római királynak és császárnak látjuk! Ugyanis így kívánják ezt apja, valamint saját érdemei. És ahogyan tudjuk, hogy Mátyás apostoli sorsra jutott, úgy a másik Mátyásról is szabad nekünk remélni, hogy egyszer majd császári sorsra jut. Ha ez megvalósul úgy, ahogy reméljük, ó, micsoda beszédet mondok majd akkor Mátyás császárnak, mikor Itáliába fog utazni a koronázás miatt! Akkor majd minden ember megérti az én magyarok iránti szeretetemet!”
De Európában elkezdődik az a hanyatlás, mely a szakrális hagyományok általános elsorvadásához vezetett. Ezt látván, Mátyás király számára bizonyossá válhatott, hogy elsősorban a magyar nemzetet kell felkészítenie az előreláthatóan nehéz jövendőre. Élete utolsó éveiben lázas igyekezettel fog hozzá előkészíteni a magyarság számára az eljövendő idők gyarló vezetőivel szembeni védelmet. Sietnie kell, hisz élete mindvégig veszélyben forog.
1490-ben, halálával eltávozik Európa utolsó szakrális királya.
