A sumér, szkíta (szittya) és hun származástudatunkat a Csodaszarvas monda őrizte meg napjainkig. A mondák valóságos történetek mesés elbeszélői, melyekből rendszerint ki lehet bontani a történet magvát.
A Csodaszarvas mondának három változata van.
A legismertebb szerint Hunort és Magyart a csodaszarvas Meótisz mocsaras vidékére vezette, ahol Dul király lányait vették feleségül. Miután megszaporodtak, onnan jutottak el a hunok is, magyarok is Pannóniába, mely a Dunántúl neve volt a római korban.
A monda második változatában Hunor és Magyar egy „csodálatos színekben pompázó vadra” talált, melyet nem tudtak elejteni, és e vad Perzsia vidékére vezette a testvérpárt. Onnan indultak Pannónia elfoglalására, ahol az „ő nyelvüket beszélték.”
A harmadik változatban csak Hunor szerepel, akinek a „csodálatos színekben pompázó vad jelzi”, hogy el kell foglalnia Pannóniát. Hunor ugyan meghal, de az őt követő Kattar (Kádár), teljesíti az „égi parancsot”.
A szarvas ugyanis az Égi Fény, azaz a Nap földi jelképe, a Nap pedig az Istené. E szerint a „csodálatos színekben pompázó vad”, az Isten jelképe, a Nap volt, vagyis Hunort és Magyart az isteni gondviselés vezérelte vissza őseik földjére.
A legendák kapcsán gondolkozzunk el egy kicsit: vajon milyen mélységig mehet vissza egy-egy történés közösségi emlékezete? Hány nemzedéken át örökl dhet felejtés nélkül? Mai ésszel nehezen tudjuk felfogni si legendák és mondák esetleges valóságtartalmát, csak meséknek tekintjük őket.
Barabási László Az emberiség története cím könyve hivatkozik olyan ma is élő tibeti népmondára, mely egykori természeti katasztrófára emlékezett, és amit korunk geológiai kutatásai is igazoltak. Igen ám, de ez az esemény körülbelül 400.000 évvel ezelőtt történt. Hogy ez a tudás ma is él maradjon, ahhoz hozzávet legesen 13.000 nemzedék áthagyományozására volt szükség. Ez mai ésszel elképzelhetelen.
A fenti igazság viszont arra figyelmeztet, hogy eddigi előítéleteinket sok tekintetben el kell kezdjük tudatosan leépíteni. Máskülönben megbocsáthatatlan vétket követhetünk el saját hagyományainkban, ebben az óriási magyar kincsestárban fellelhető igazságok ellen is, amit ma elég könnyelműen kezelünk. Nem szabad lebecsülni a magyar nemzet emlékezetét. A nemzedékről-nemzedékre átadott történelmi forrás bizonyító érték hagyományait nem szabad csak a mesék világába száműzni.
Mert hallottunk már arról, hogy a magyar mesevilág páratlan az egész világon, hogy összegyűjtött magyar népmesénk több van, mint a világ összes többi népmeséje együttvéve, és ez nem állt meg, mert napjainkban is születnek újak, hogy Európában nem ismernek olyan, számunkra szokványos „mesefogalmakat”, mint tündér, hetedhét ország, fanyűvő , hétfejű sárkány, még nyelvtani szinten sem, mert nincs szavuk rá, hogy a Magyar Zenetudományi Intézet jegyzékébe vette a 200.000. magyar népdalt, amelyből 100.000 már megjelent nyomtatásban is, ugyanakkor van olyan 80 milliós európai nemzet, amelyik összesen 6000 népdalt tudott összegyűjteni. De az esetleges hallomástól az igazságkeres felelős magatartásig még sok van.
Váci Mihály szavaival élve: még sok a „nem elég”!
Vegyük hát komolyan átörökített hagyományainkat, és keressük a benne rejlő igazságokat! Ne legyintsünk, mikor a magyarság mondai eredettörténetét idézi valaki. Legalább kiinduló feltételezés szintjén fogadjuk el ennek valóságtartalmát. Hisz ősnépi emlékezetből ránkmaradt hagyományokról lehet szó!
