(Gondolatok egy testvértalálkozó kapcsán)
„Az a győztes, aki a másikat maga fölé tudja emelni.”
„Nos, ez a Hunor-Magyar-féle kapcsolat. S amikor mi találkozunk ezekkel a testvéreinkkel, itt nem arról van szó, hogy lelkizünk és akkor azzal mindennek vége van. Ez is kell, nagyon kell, mert most a lelkünk ér össze, egyelőre még ez a legfontosabb. Na, de utána egy kemény próbatétel-sorozat van, hogy bátyám, hát akkor most mit tudsz ... meg volt próbálva ám a vendég, ... itt nem kímélgetjük a másikat, hanem fölmutatjuk a legjobb értéket, - tessék fölnőni hozzá...”
„Ha Hunor Magyarral küzd, márpedig van ilyen, ahol birkóznak, sőt! Hát a mai napig az egyik legnemesebb megnyilvánulása ennek a Hunor-Magyar kapcsolatnak, az a rituális birkózás. Mai napig érvényben van a szkíta utód népeknél. Na, most itt mi a tétje a birkózásnak? Mert ugye a másik, a Káin-Ábel félének egyértelmű, hogy mi a tétje. Hát nekem meg kell ölnöm aki nálam jobb, azért, hogy én sikeres legyek. Tehát egyértelmű, hogy ki a győztes és ki a vesztes. Na, igen ám, de ennek a közdelemnek, ami Hunor és Magyar közt van, nincs vesztese. Mind a ketten jobbak vagyunk a küzdelem után, mint a küzdelem előtt voltunk. Akkor miért kell küzdeni? Hát nagyon fontos a kérdés. Nagyon sokan itt buknak el. Hát azért kell küzdeni, hogy az eddig benne szunnyadott érték most megvalósult értékké váljon. Ha nem szorítom meg keményen, akkor befullad ez az érték, nem fog kibontakozni. Idegen szóval látens érték marad ahelyett, hogy manifesztálódna. Tehát teljesen tiszta a tétje. Nyilvánvaló, hogy itt kemény küzdelemről van szó. Amikor két ilyen birkózó először látja egymást, akkor üdvözlik egymást, és ez őszinte üdvözlet. Akkor abban az van benne, hogy én érted harcolok, te meg értem harcolsz. És a győztes pedig az, aki a másikat kétségtelenül maga fölé tudja emelni. Ez a tétje. Ami azt jelenti, hogy én többet tudok kihozni belőle, magasabbra tudom őt emelni, mint ahogy ő engem emelne. Ez az igazi győzelem. Ez az egyetlen olyan győzelem típus, ami emberhez méltó. A többi, az az állati szinthez tartozik.”
„Amikor a két medence még működött, tehát a Kárpát-medence és a Tarim-medence, pont az volt a lényege, kirajzik, de nem ám mindenki, itt nincs népvándorlás, a fiatalság kirajzik, végig megy-vonul az összes rokonon, mindenütt Hunor-Magyar-féle megpróbáltatásban van része, kemény küzdelemben eljut a másik végletéig, s ott megint megnyugszik, tehát ott a Tarim-medencében. Miért, mert ott megint a legközelebbi rokonok, az ujgurok fogadják. És ott kipiheni magát, összegyűjti az értékeket, értékeli őket, majd elindul visszafelé. Tehát ennek pontosan az a lényege, hogy egy folyamatos oda-vissza áramlás van, ami az önszabályozó rendszere az emberi minőségnek. Tehát magasabb szintre csak így tud jutni, hogy mindig elhagyja, ami már elavult, ami már bebizonyította, hogy hosszú távon nem alkalmas az emberi minőség javítására, és fölveszi útközben azt, ami ott közben kialakult. Hogy veszi föl: folyamatos küzdelem révén. De testvérküzdelem révén. Miért? Nem kell védeni a hátát. Hát, jelenleg az energiáink túlnyomó része arra megy el, hogy a hátamat védeni kell. Miért? Mert valaki úgy tesz, mintha magyar lenne, és közben pedig beépített... Tehát, nekem ma azzal megy el energiám nagy része, hogy hátamat védeni kell, nem a saját érdekemben, hanem, hogy még azt a pár mondatot ki tudjam mondani… Erre, ebben a működő Hunor-Magyar-rendszerben semmi szükség nincs. Minden érték fölfelé tud hasznosulni, emelni tudja az emberiséget. Most ebből ki is lehet esni. Tehát ezt nem mindenki bírja, mert ez egy nagyon kemény megpróbáltatás ám, hanem ebből le lehet szorulni és föl lehet szorulni.
Ha északra szorulok föl, akkor jutok a mai obi ugorok szintjére, vagy a szamoideknek, vagy hasonló ún. finnugor népeknek a szintjére. Tehát leépül a műveltségem. Abból csak néhány olyan foglalkozási ág maradhat meg, aminek ott terepe van, miként a rénszarvas tenyésztés vagy a halászat. Tehát ott már a szókincsre nincs szükség. Amíg a saját szertartásaikat gyakorolhatják, addig a szertartások körében még egy darabig él a nyelv. Utána, amikor már betiltják a szertartásaikat, akkor elkezd ez a nyelvi anyag is összeomlani. Marad az, hogy egy rénszarvasról mondjuk csak százas nagyságrendben tud szavakat mondani, ezeknek egy része régi szó, csak már más fogalomrendszerben alkalmazza, de egy egész sereg dologra, pld. kulturális vagy önkrományzati szintű szavakra, egyszerűen nincs szüksége, tehát kikopnak a nyelvéből. Ilyen lepusztult állapotú nyelvből, mint ősnyelvből levezetni nyelvet nem hiszem, hogy ezt értelmes ember valaha is komolyan gondolta, tehát azt is csak rossz szándékkal lehet így beállítani, ...magától ez ki nem alakulhatott. Aki viszont délre húzódik le, az jobb földrajzi körülmények közé kerül ugyan, több lesz a fényből, melegből, abból ami a testi kényelmet szolgálja, de el is lustít. Tehát azt jelenti, hogy leülepedik ez a műveltség, statikussá válik. És igazán teremtő jellegű csak ebben az oda-vissza áramlásban maradhat, mert itt tud mindig magasabb fokra kerülni. Tehát ez az emberi minőség emelkedésének a terepe a Föld felszínén, és miért mondom, hogy az egész emberiségé. Azért, mert nincs még egy ilyen vidék a Föld felületén, ahol kelet-nyugat irányban ezer kilométereket lehet megtenni, anélkül, hogy alapvetően meg kellene változtatnom az életformámat. Mert, ha én észak-dél irányba megyek - mert Afrikában vagy Amerikában csak ezt tudom megtenni nagy távon -, átlag száz kilométerenként életformát kell változtatni. Itt nem kell, megmaradhat alapvetően a kultúra önmagával azonosnak, ugyanakkor pedig mindent, ami hasznos és fölfelé emel, azt meg mind rá tudja rakni erre a gerincre, tehát önmagán belül tud megújulni. Ezt végleg nem értik meg azok, akik csak rétegenként ülepítve kapják meg a műveltséget. Ott aztán csiszolják, csomagolják, raktározzák, de nem tudják megújítani. Ezek az indoeurópaiak…
Tehát ezek egy tökéletesen érthető rendszert képeznek. Na, ebben van helye a szkítáktól kezdve a magyarokig, a mai élő kazah, türkmén, üzbég, ujgur, jakut népeknek. A jakutoknak a saját maguk által használt neve mind a mai napig a szaka. Ilyen a mansi a voguloknál, vagy a hanti az osztjákoknál. Szakának viszont a szkítákat nevezték a perzsák. Tehát akkor mi mitől vagyunk kirekesztve ebből a folyamatosságból. Teljesen ott vagyunk, benne vagyunk. Ők számon is tartanak bennünket, hát tartsuk már számon mi is őket.”
