A magyar néphagyomány világfelépítésében a háromszintű eszményt követi. E szerint az ember által érzékelt világ, a középső világon kívül létezik egy felső világ vagy jó szellemek világa, illetve az alsó világ vagy rossz szellemek világa.
E háromszintű világban a mindennapi ember a középső világban él, azonban szüksége van arra, hogy a fizikai léten túl a felső világ isteneivel, tündéreivel megmaradhasson kapcsolata.
Jelképesen ebbe a világba a világfán (más néven égig érő fán, vagy tetejetlen fán) vezet az út, és az ember az égi ajtón át jut ide be. Földi fejlődésében szükségszerű megjárnia az alsó világot: lefelé a világ lyukán jut el kiszabadítani a rabságban szenvedőt, megküzdve érte sárkánnyal és ördöggel.
(Érdekes, hogy a magyar küldetésnek ezen hagyománya az egyházi festészetben is fellelhető. A bögözi templomfreskó Utolsó ítélet képsorán egy hős, élete kockáztatásával menekít meg egy lelket az elkárhozástól, a pokol torkából.)
Hasonló alvilági utat jár be az ember önmaga földi gyarlóságai elleni küzdelmében. Küldetése során szellemiekben fölfele törekedni igyekszik, de gyarlósága a szellemieket minduntalan visszahúzza és anyagba zárja, a rabságba.
„Állatok jelképezik a különböző elképzelésekben a világ szintjeit. Az alvilágot rendszerint sárkány, vagy kígyó, az égi világot valamilyen madár, általában sas, vagy sólyom képviseli, a kettőt összeköti a világfa, mely a földből az égig ér, a mesebeli égigérő fa. Ezt vagy állat helyettesíti, pl. szarvas, vagy az állatok laknak a fa ágai között. Előbbi esetben az állatős az embereket jelenti, és a szarvas képviseli az összekötő kapcsot Ég és Föld között, Alvilág és Felső világ között.
Alább egy példa a hunok világfájáról. A csúcson az Egek Ura, akit Sólyom jelképez. A világfa bal oldali ágai fentről lefelé haladva: a legfelső ágon a Hold birodalma található, itt laknak a Holdat jelképező mitikus táltosállatok. A Holdat jelképező Ősanya, a Boldogasszony. A felső ágakon a meghalt emberek lelkei és a megszületendő emberek lelkei madár formában éltek. A világfa földi részén helyezkedett el a föld élővilága, az emberek, az állatok, a madarak, a növények.” (Temesvári Gabriella)
Az anyagi síkhoz kötődött szelleminek a szabadsága korlátozott. Az anyag is fény, de alacsony rezgésű és csapdába esett fény, melynek célja a megszabadulás. A fény ezen alacsonyabb rezgésű börtönéből való kiszabadítását nevezik fényfelszabadításnak, és minden olyan cselekedetet magába foglal, mely a tisztulást és a rezgésszint emelését hozza.
A kiteljesedett fény jele, a négyes osztatú virágszirom (vagy lóhere) formájában, több mint másfél évezrede folyamatosan jelen van az ember alkotta tárgyakon, az egyházi és világi művészetekben.
„A Kárpát-medencében sűrűn találunk négyes osztatú virágszirom (vagy lóhere) alapzatú négykaréjos templomokat, vagy ezeknek romjait. Ezeket a szakemberek a centrális templomok közé sorolják, mint bővebb kategória, mely magába foglalja úgy a körtemplomokat, mint a sokszögű építményeket és a karéjos templomokat.
Általánosan véve a Kárpát-medencei korai templomok mintegy 20-25%-a lehetett körtemplom. Ez akár 200 vagy ennél több építményt is jelenthet. A körtemplomok ilyen magas aránya csak a Kaukázusban fordul elő. Különleges feladat az építés legrégebbi szakaszának meghatározása. A minden bizonnyal, jóval több mint ezeréves építmények igazi korának leírása, még mindig eretnekségnek számít.”
