„A magyar népmese tulajdonsága, hogy teljes tisztaságában tükrözi az ősi tudás áthagyományozott egyetemességét. A mesének, az egész elvéből következően, nincs egyetlenegy értelmezési lehetősége. Bármilyen tetszőleges irányból megközelíthető - pl. asztrológia, alkímia, jóga, sámánizmus, népi kozmológia -, minden esetben valóságos képet ad a Lét természetéről és az ember tudatában végrehajtható szakrális feladatról.”
Bíró Lajos szerint egy magyar érzésű, lelkivilágú ember számára csak a saját népének hagyománya lehet igazán iránymutató: ezért született magyarnak.
Magyar ősmesének a magyar alkotású, ősvallási tartalmú népmeséinket nevezhetjük. Ezek többnyire a halhatatlanság és a boldogság kereséséről szólnak: Tündér Ilona szerelmének, a gyógyító és ifjító életvizének és az életfa gyümölcsének megszerzéséről.
Meséink alapjául a magyar ősvallás gyógyító és révülő bölcs papjainak (regöseinek, táltosainak, jósainak) túlvilági élményei szolgálhattak. Ezek a tanító-beavató és egyben gyógyító elbeszélések tőlük származhattak.
E mesék tehát nem kitalált történetek, hanem a felső és az alsó világok rejtett valóságáról szólnak. Meséink gyakran vándorútra indulással kezdődnek, emlékeztetve arra is, hogy vándorok vagyunk a Földön, melyen csak átmegyünk, keresve az igazi otthonunkat. E hosszú vándorút pedig mindig a Túlvilág valamely tartományába vezet: vagy az alvilágba, ahová a Gonosz legyőzésére indul a hős, a fogságban levő Fények és lelkek kiszabadítására; vagy a magasságba, az égbe, a mennyei társ és a boldog tündérhon megkeresésére.
Az igazi magyar mesékben az Ősforrás még tisztán látható, még nem homályosodott el, nem zavarodott össze. A mennyei beavatás: az isteni Szerelem, melyben a megistenülő férfi (vagy nő) egyesül a vele ellenkező nemű isten-alakkal. Így a magyar nőnek tündérré kellene válni, Tündér Ilonával azonosulva, akinek a párja mindig a Napisten hőse, a fény harcosa - aki pedig a magyar férfi eszménye kellene tegyen, akivel azonosulhat.
A magyar ősmesékből sajátos, össze nem téveszthető lelkiség és szellemiség árad. E meséket olvasni felemelő és megtisztító élmény.
A mese mint beavatás, a megismerés magyar Útja, ez a mi sajátos utunk. Kiutat keresve a boldogtalanság világából a boldogság honába, a mulandóságból az örökkévalóságba.
Ha nincs meg bennünk - Jézus kifejezésével élve - az Isten országának (vagyis a tündérek mennyének) képe és vágya, akkor leragadhatunk az alsóbb világokban.
Ha valakiben nem tudatosul az ember igazi célja és küldetése: a felemelkedés az eredeti és a valódi égi hazába, akkor hiábavalóan telik el az élete.
Gyönyörű ősi meséink felragyogtatják bennünk a mennyei, a valóságos Élet fényét, és megmutatják még ma is az oda vezető utat. Azaz: őrzik magukban a lényeget, a legfontosabb igazságokat. Ezért nem lehet eléggé komolyan venni e meséket.
