Hungarikumok

 

Húros hangszercsalád


Húros hangszercsalád

A húros hangszercsalád (chordofon hangszerek családja) igen szerteágazó. A kínaiak a húros hangszereket selyemből készült húrjai miatt a selyemből készített hangszerek közé sorolták. Ide a pengetős és vonós hangszerek tartoznak. Az ilyen hangszereken való játszás a kínai iskolákban kötelező tantárgy volt.

1. Pengetős- és vonós hangszerek.

A lantfélékre jellemző az ovális vagy kerekdedebb, félbevágott nagyobb méretű lopó- vagy kobaktökre emlékeztető hangszekrény. Első ilyen hangszerek tök-kobakból (nem amerikai növény!) készültek ezért ezt a formát sokáig megtartották. E belső- és kelet-ázsiai hangszerek mindegyike rendelkezett nyakrésszel, melyek fölött a húrok helyezkedtek el. Ezek Belső-Ázsiában sokhúrúak voltak, nyugat felé közeledve a húrok száma csökkent.

A tambura (primtambura, tambora, timbura, tamburica, tamburabőgő stb.) kis testű és hosszú nyakú pengetős hangszer belső-ázsiai - kelet-turkesztáni - eredetű. Valaha e hangszereket nemcsak pengették, hanem "verték" is; a hangszerjátékos tenyerével és ujjaival ritmuskíséretet adott az énekhez. Ilyen tambura-szerű 4 húros hangszerünk egészen a XIX. századig megmaradt tökcitera néven. Tamburaszerű hangszer az ujguroknál a tambur, a koboz és a dutár, a mongoloknál a sansian, a kazakoknál a dumbra és a tádzsikoknál a dombrata és a dumbrak. E változatból fejlődött ki az európai gitár, a mandolin, a buzuki és sok más hangszer.

A lantféléket automatikusan "arab eredetűeknek" tartják, holott ők is a perzsáktól örökölték és átadták Európának. A koboz szó ősi török eredetű; névváltozásai sokféle hangszert jelölnek, így a moldvai csángók kobzáját, a kazakok kobizát, a kirgizek komuzát vagy akár az oszmán törökök kopuzát vagy kobuzát. A kobozt Anonymus is említi a Gesta 46-ik fejezetében. Ősi változata a csángóknál maradt meg. Rövid nyakú változata a kínai bípa, amelyet már a Tang-kori ábrázolások ismernek. A bípa alakja szinte teljesen megegyezik a csángók ma is használt kobozával. A finnugor népeknél a török népektől átvett sankultapot találjuk. A kobozról Magyarországról már a XIV. századból is származik adat. Az 1326-os okmányok mér ismernek kobzos neveket ("Johannes dictus Kobzus"), majd Tinódi Lantos Sebestyén (1505-1556) saját kezűleg rajzolt címerében egy kaukázusi hosszabbnyakú kobozféle látható. A tamburák és a kobozok húrjait kvintekre és kvartokra hangolják, amelyekkel a pentaton ének jól kísérhető.

A hegedű szavunk lehetséges, hogy "hej" (hejgetős) indulatszavunkból származik; ebben a formában csak a XVI-XVII. századtól használják, addig a "hegedűs" szó leginkább énekmondót jelentett. Erdélyben a hegedűt mozsika vagy muzsika, a csángó-magyaroknál pedig cinige néven ismerték. A hegedű legősibb formáját - a nyárshegedűt vagy rebabot (rebeket) a perzsa kultúrából ismerjük. Innen a török népek, majd jóval később az arabok vették át és terjesztették el. Belső-Ázsia ősi hosszú nyakú hegedűje a morin khur nevű térdhegedű, melynek hangszekrénye enyhén trapéz-alakú. A lófejes díszítés és a vonóval való játék Belső-Ázsiában alakult ki. A belső-ázsiai hegedű feltehetően szögletes formájú volt, amilyenek még ma is a belső-ázsiai hegedűk egy része, amelyen a térdre vagy a földre támasztva - csellószerűen - játszottak, ahogyan ezt a csángók még ma is teszik. A mai modern hegedűk a XVI. században érték el mai formájukat feltehetően olasz hangszerkészítők műhelyeiben. Az 1300-as évekből származik az a pécsi székesegyház kőtárában levő szobor, amely fidulát tartó aggastyánt ábrázol. Ettől kezdve az országban nyomon tudjuk követni a hegedű fejlődését és használatát. 1683-ban Freyburgban Ungarische Wahrheits-Geige (A magyar igazsághegedű) néven röpirat jelent meg, amelyben a szerző - mellesleg - 6,5 oldalon keresztül a magyar hegedűt és a magyar zenei életet részletezi. A hegedű-kategóriánkba tartozik a magyar gyermekek játékául használt nádi hegedű, a kukoricahegedű és a kóróhegedű, amely utóbbi a keleti nyárshegedűk kifejlődését megelőző egyik kezdetleges állapotot tükrözi.

A tekerőlant (tekerő, forgólant, tekerőhegedű, nyenyere, nyekerő vagy szentlélekmuzsika) feltehetően európai hangszer. A mai vonósok formáját utánzó hangszekrényben rejlő húrokat egy végtelenített vonó (egy gyantázott kerék) szólaltatja meg, a játszott hangokat billentyűzettel hozza létre a játékos, melyet a balkéz ujjaival működtet, míg jobbjával a körvonót tekeri.

A tengeri trombita (tromba marina) neve félrevezető, mert ez valójában húros hangszer, amely vonó segítségével szólal meg. E hangszer közel azonos a kirgizek és más török népek tanbur nevű ősi hangszerével - a balalajka előfutárával.

2. A cimbalom és a citerák, valamint a húros hangszerek pengetős, illetve ütős változatai

A cimbalom eredete Mezopotámiába a sumer kultúrához vezet; ilyen ábrázolásokat találtak a Kr.előtti Nimrúd városában. Bar Bahul 963-ban írt szír krónikája 10 húros trapéz alakú citerát ábrázol, Perzsiában 18 húros változatát ismerjük szantár (szantúr) néven. Föníciában e hangszernek több változata fejlődik ki; a későbbi időben megjelenik az araboknál mi'záf néven. Kínába Mezopotámiából került. Európába pszaltérium néven jut be a középkorban. A régi időkben a citerák és a cimbalmok játékstílus tekintetében gyakran összemosódtak, mert a cimbalom különböző fajtáit pengették is meg verővel is megszólaltatták. A feltehetően X. századból származó Lehel kürtjén levő egyik faragványon pszaltérium ábrázolását láthatjuk. Magyarországon a XV. századtól kezdve vannak adataink a cimbalomról és ebben a formában egyedül nálunk maradt meg e hangszer - természetesen láb nélkül. A lábat és a pedálokat és a kromatikus húrozatot 1874-ben Schunda József hangszergyártó készítette a hangszerhez; a régebbi magyar cimbalom ugyanis diatonikus hangolású volt. A verőnek kezdetben meghajlított fapálcát használtak. A mai modern cimbalom 4 oktávos, hangterjedelme D-a3. Magyarországon ismerték a facimbalmot, amely tulajdonképpen xilofon.

A citera vagy citora más néven asztali tambura valaha a közös szórakozás hangszere volt. A hangszer viszonylag nem túl bonyolult és a rajta való játszás is gyorsan elsajátítható. A citeráknak két típusa van (a trapéz formájú és az aszimmetrikus változata); mindkét típus Ázsiában fejlődött ki. Kínában a Kr.előtti 1100-ban említik már e hangszert írván: "A szerény, szemérmetes, erényes leányt üdvözöljük kisebb és nagyobb citerák hangjával". A kínai nagyobb citerákon 25, a kisebbeken 5-7 húr van. A nagyobb citera Konfúciusz kedvenc hangszere volt. Később Mong Tien tábornok egy 14 húros hangszert szerkesztett Kr.e. 209-ben. A kínai citerák között van diatonikus és pentaton hangolású. A kalun az ujgurok hangszere volt, amely feltehetően arab közvetítéssel jutott el Európába. A finnugor népeknél használatos kantele Európából jutott e népekhez. A citera Európában két irányba haladt: az egyik a cemballo, a clavicord és a zongora irányba fejlődött, a másik irányban Magyarországon megállt ősi szinten és ma is így használják. Magyarországi változata a hasas citera, a galambdúcos-, a vályú citera és az ázsiai csikófej-mintára végződő kisfejes vagy fiókos citera. A citerát verővel, lúdtollal vagy szarudarabbal szólaltatják meg, a másik kézzel pedig a húrokat fogják le a dallamnak megfelelő helyen. A citerán a c-moll, az a-dúr és a g-moll dallamok játszhatók a legszebben. Magyar vonatkozásban dilemma előtt állunk, ugyanis a "hivatalos" hangszertörténet szerint országunkban csak a XIX. század óta ismeretes, ugyanez a hangszertörténet viszont belső-ázsiai eredetét elismeri. Hogy nem írtak róla, még nem azt jelenti, hogy nem is volt. A II. Lajos kori "cytharam" szó feltételezhetően citerát jelent, az 1500-as évektől is ez a szó szerepel pl. az 1590-ben készült Károli Gáspár féle bibliafordításban, az 1592-es Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár adatai között is szerepel a "citera" kifejezés, sőt egyre gyakoribbak a "Cziterás" vezetéknevek. A citera a magyarság körében - a csángó-magyarokat kivéve - mindenütt megtalálható, de legelterjedtebb az Alföldön és Erdélyben. A leggyakrabban használt magyar vályúcitera hosszúkás alakja nem hasonlít az öblös vagy madárszárny alakú nyugati (pl. stájer) citerákhoz, viszont a belső-ázsiaiakkal mutat rokonságot. A magyar vályúciteráknak éppúgy nincs alsó zárólapja, mint a kínai és belső ázsiaiak sem rendelkeznek ilyennel. Sajátos dél-baranyai hangszer a diatonikus hangolású kapkodós citera, ahol a kisfejek helyett egy megemelt "láb" alkatrész közbeiktatásával vendéghúrokat feszítenek a citeratestre. Játék közben mód nyílik e hangok megszólaltatására, éspedig speciális játékmóddal a hangokat "belekapkodják" a dallamhangok közé. Ilyen megoldás csakis Belső-Ázsiából ismert. A citera húrjainak jellegzetesen "kvintes" hangzása összefügg a magyarság ősi zenehagyományával, melynek eredete a belső-ázsiai nagyállattartó lovasnépek világába vezet.

A hárfa mezopotámiai eredetű, de Asszíriában és Egyiptomban egyaránt előfordul.

Forrás: Kiszely István: A magyar nép õstörténete


Szerkesztés dátuma: péntek, 2010. szeptember 17. Szerkesztette: Kabai Zoltán
Nézettség: 2,211 Kategória: Népi hangszerek, zene
Előző cikk: Hangkeltő hangszerek Következő cikk: Ütő-és ritmushangszerek


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: