Hungarikumok

 

Fúvó hangszerek


Fúvó hangszerek

Régi hangszereinkről kevés írásos emlék maradt fenn. Anonymus említi a Gesta 46. fejezetében, hogy a magyarságnak voltak "kobozai és sípjai". Hogy a magyarok mennyire kedvelték a sípokat, arról egy 1138-ból származó oklevél tanúskodik, melyben már a Sípos helynév szerepel. 1222-ből már (Ladislaus) Sypus személynévvel is találkozunk és az 1200-as években tudomásunk van a pozsonyi jukulátorok (énekmondók és hangszeres zenészek) csallóközi birtokáról. E birtokot 1358-ban "Pozsony vár síposainak telke gyanánt" említik.

l. Fuvolaszerű hangszerek: a furulya, a fuvola, a cserépsíp és az okarina

A furulya és a fuvola. Ilyen vagy olyan furulyája (furollya, furugla) minden népnek van; a moldvai csángók e hangszert szültűnek (sütünek vagy süvöltőnek) nevezik, az irodalomban helytelenül pásztorsípnak írják le. E hangszerek átlagos hossza a magyaroknál 40 cm körüli, többnyire bodzacsőből készítették és a cső végébe 3-4 cm hosszúságú dugót készítettek. Ebbe vésték bele a szélhasító nyílást, amelyet felvágásnak, kivágásnak, holdnak, hódnak, hódliknak, szemnek, szemlyuknak, ablaknak vagy aknának neveztek.

A hosszú furugla vagy hatlyukú furulya sípszerű hangszer, magyarországi használata a XII. század óta ismert. Szólóhangszer, amelyet a pásztorok és a parasztok maguk készítettek. Ennek rövid változata a hat lyukú furulya, hosszú változata pedig a hosszú furugla ("magyar furulya"), mely öt lyukú és háromszor olyan hosszú, mint az egyszerű furulya és a félhold alakú szélhasító nyílása a hanglyukakkal átellenes oldalon található. Ennél a típusnál komoly szerepet kapnak a felhangok. A hangsora dúr vagy dúr jellegű mixolid. A hosszú furugla eredete belső-ázsiai; a Góbi-sivatag peremén élő pásztornépek ma is használják, még lovon ülve is fújják. Hogy a magyaroknak volt hosszú furuglyájuk bizonyítja Dzsajháni, írván, hogy "a bolgároknak (magyaroknak) különböző lantjaik, tamburái és furulyái vannak. Furulyáik két könyök hosszúak, lantjaikon nyolc húr van".

A perem- vagy szélfurulya még e század elején is igen gyakori volt a székelyeknél. Hat lyukú, befúvása a tilinkóéhoz hasonlóan a peremről történik.

A tilinkó (tilinka, csilinka) játszólyuk nélküli furulya, melynek vége nyitott, befúvásánál rézsútos éle van, ezt illeszti ajkához a játékos. Hosszú, nem ritkán 80 cm körüli egyenes furatú kb. másfél centiméter átmérőjű cső, melynek befúvónyílását elvékonyítják. Ma már csak a csángó-magyarok használják csilinka néven, régebben a székelyeknél is elterjedt; hegedűvel és gardonnal zenekarokban használták. Keleti hangszer, a Kárpát-medencétől nyugatra nem ismert. Gyermekjáték változatát fűzfatilinkónak nevezik.

Lopótök és napraforgószár furulyák a magyar népi hangszerek között fordulnak elő. E perembevágásos furulyákat lopótökdudának vagy napraforgódudának is nevezik. E hangszerek a világ szinte minden táján előfordulnak; nálunk a keleti változatokkal találkozunk.

Harántfurulya vagy fuvola (oldalfúvós, félenfúvós, flóta, flajta vagy pikula) ázsiai eredetű. Első ismert példánya Kínából a Sang uralkodók idejéből (Kr.e. XVIII-XII. század) származik; ezen a fúvónyíláson kívül az ujjak részére négy nyílás van és összesen öt különböző hang szólaltatható meg rajta. Európában sok változata alakult ki, a magyarországi 50 cm-nyi flótán vagy pikulán hat lyuk van. A legrégebbi magyarországi ábrázolás a XIII. századból származó "Kassai vízöntő" figurája balkezes tartású.

Kettősfurulyát elsősorban a csángók használnak. Egy testben két azonos hosszúságú furat van, de csak az egyiknek vannak hangnyílásai. Játékmódja megegyezik a hatlyukú furulyáéval, a másik csövön az alaphang szól kíséret gyanánt. Ehhez hasonló példányok Zalában is előfordultak.

A pánsíp egynyílásos furulyák kötege, amely ősidőktől létezett Kínában, ahol e hangszert más hangszerek hangolására használták. Feltételezhető, hogy európai gyökere is van.

A cserépsíp vagy okarina a fuvolafélék családjába tartozik. Cserépből készült tojásdad alakú hangszer, amelyet körtemuzsikának, cserépsípnak vagy kakasnak is neveznek. A hangszer egyszerű dallamok megszólaltatására alkalmas. Kínából Shang-kori ásatásokból került elő, de Kínából a Kr.előtti leírásokból is ismerjük. Magyarországon IX-X. századi körtealakú belső-ázsiai jellegű cserépsíp került elő a Tata melletti Cseke-tó környékéről, amelyen "keleti jellegű" ember arcát képezték ki. A magyar körtemuzsikán általában 2-4, néha 6 hangnyílás található csakúgy, mint a magyar furulyán. Gyakran alakítják ki az okarina testét madár-alakúvá; vizet töltve bele csicsergő hangot ad. A cserépsípok vagy hasas furulyák csoportjába tartozik a barackmagsíp, a hasas okarina és a pásztordoromb.

A rezgő levegővel működő szabad aerofon hangszerek közé sorolható a bugattyú (zugattyú, bungató vagy büngi) és a szájba illeszthető levélsíp.

2. Nyelvsípos hangszerek. A fúvó hangszerek nemcsak fuvolaszerűek lehetnek, hanem un. nádsípos, nyelvsípos hangszerek is léteznek. Ezek lehetnek kettős- vagy egyszerű nyelvsípos hangszerek; egy tőről fakadnak és megszólaltatási elvük ugyanaz. A belefujt levegő rezgésbe hozza a nyelvet, mely rezgések a hangszer testében levő légoszlopot hozza rezgésbe és a hangszer megszólal. A rezgőnyelvek általában különleges nádfélékből készülnek; a népi hangszerek nyelveinek elkészítésénél másféle anyagok - pl. madártoll - is előfordulnak. Az egyszerű nyelvű sípok a klarinétfélék családját alkotják, míg a kettősnyelvű sípokhoz az oboaszerű hangszerek tartoznak. Ilyen elven működik a tökszár furulya és a víziduda. A keresztény egyház kezdetben elutasította a nyélsípokat, mint "pogány jelképeket", később, mint szelíd "pásztorsíp" kezdett elterjedni, majd meghódította Európát - gondoljunk csak a skót dudára.

- A kettős nyelvű sípok és a magyar tárogató.(töröksíp). A kettős nyelvű sípok eredetét keleten kell keresnünk. Az első ismert kettős szárú ezüst, 4-4 hanglyukú síp Ur városából került el. Egy Kr.előtti 2600 körül időből előkerült pecséten ülő pásztor látható, amint ilyen hangszeren játszik. Egyiptomból nemcsak ábrázolások, hanem ásatási anyagból is származnak kettős sípok. Tibetben a nagy "tárogató-oboákat" üstdobokkal együtt használták. A perzsák ősi klarinét-megszólaltatású hangszerét zummarának nevezték. Az ősi magyar tárogatóval szinte teljesen azonos az ujgurok egyik sípja, de ehhez hasonló a szintén belső-ázsiai türk népek körében használatos szurnaj és a szuona. A hangszer tölcsérén levő hangelosztó lyukakat megtaláljuk a keleti "zurna"-jellegű belső-ázsiai töröksípokon. A tárogató első magyarországi ábrázolása a XV. századból került elő Felső-Magyarországról; ekkor igricnek nevezték a sípost. 1572-ben már a "tárogató-síp"-ról olvasunk és e nevet együtt használják a török síp kifejezéssel.

A magyar tárogató a Rákóczy-féle szabadságharcban a szabadság jelképévé vált; a szabadságharc bukása után az osztrákok parancsára "mindet" el kellett égetni, de a Napóleon ellen felkelt nemesi hadak még használták e hangszert és egy 1827. évi főispáni beiktatáson is szól a tárogató. A millenniumra készülve Schunda Vencel József cseh származású hangszerkészítő modernizálta a tárogatót; testét megnagyobbította és billentyűzettel látta el. A tárogatót a népi- és cigány zenekarokban egyre inkább kiszorította a klarinét, ezért Schunda a kettős nádnyelvet klarinétszerű fúvókára cserélte fel. Így a Schunda-féle tárogató a klarinét és az oboa hibridje lett. Mindezek ellenére, ha a tárogató hangja változott is, de kétvonalas regiszterének c-g-ig terjedő hangjai sokat megőriztek az eredeti hangszínből, csak a hang maga kevésbé átütő. A tárogató hangszíne nagyban függ a megszólaltatás technikájától; Csajághy György és Nagy Csaba ősi hangokat képesek kicsalni e modernizált hangszerből is. A tárogató 1902-ben vonult be Európa operaházaiba, mivel Richard Wagner a Trisztán és Izolda című operája harmadik fejezetében e hangszert írta elő. A múlt században Erkel Ferenc is tárogatót írt elő a Bánk bán című operájában. A két világháború között a Zeneakadémián még tanították a tárogató-játékot, majd '45 után újra "soviniszta, irredenta" hangszerré vált. Kodály Zoltánnak köszönhető, hogy néhány példány megmaradt belőle. Ma újra vannak tárogató-iskolák és a bajor Hammerschmidt-cég rózsafából Nagy Csaba ellenőrzése mellett újra gyártja a magyarság eme ősi/új hangszerét.

- Egyszerű (egynyelvű) sípok keleti eredete csak részben igazolható, mert az ilyen típusú hangszerek különféle változatai a világon szinte mindenütt előfordulnak. Az egyszerű nyelvű sípok lehetnek egy, kettő és ritkán három sípszárral rendelkező hangszerek. A duplanyelvűek az oboák és a szimlák, az egyszerű felcsapó nyelvűek pedig a klarinétok.

a. Egytestű, egyszerű nyelvű sípok szerte a világon előfordulnak, de különösen az ázsiai népek használják ezeket. A hangszerek teste nádból, lopótökből stb. készül. A magyar népi hangszerek közt az egyszerű klarinétféléknek néhány változata ismert, amelyeket ma már csak alig vagy egyáltalán nem használják.

A nádsíp korábban főleg a pásztorok körében volt népszerű. Az üreges nádszálra a furulyához hasonlóan 6 lyukat fúrtak; a síp hangsora dúr vagy mixolid, hangterjedelme egy oktávnyi. A hangszer megszólaltatásához szükséges nyelvet a befúvás helyéhez közel, a hangszer testéből hasítják ki. A hangszer testének hossza egy kisebb hatlyukú népi furulyáénak felel meg. A hangszer kínai, ahol több néven ismerik, mint la pa, chun kuan vagy kuan zu. A nádsíp gyermekváltozata a fűzfasíp (gyereksíp, zsidósíp, fűzfafütyülő, fűzfafurulya, vagy fűzfatilinkó).

A regőssíp a régi magyar hitvilágban gyökerező regölés népszokásának hangszerei közt e század elején még szerepelt. A hangszer teste kivájt lopótökből készült (a lopótök ősi ázsiai növény!) és egyik változatán 3, a másikon 6 hangnyílás található. Hosszú szárának a végébe kerül a fúvóka, azaz a rezgőnyelv, mely a lúd vastag gerincű evezőtollából készült. A "régi tárogatók egyszerű utánzatainak" fogható fel, amelyeken egyszerű dallamok játszhatók. Feltehetően az ősmagyarok számára a dúr hexachord vagy egyes pentachord hangsorra épülő szűk hangterjedelmű dallamok különleges jelentéstartalommal bírtak; ez a régi magyar hit- és hiedelemvilág sajátos zenei nyelve lehetett. Belső-Ázsiában ma is a néhány magas hangból álló általában magas dallamtöredék azt a célt szolgálja, hogy távol tartsa és elriassza az ólálkodó gonosz és ártó szellemeket.

A klarinét (cigánysíp). A régi népi sípféle hangszerek egyre ritkább használata és a népi kultúrából való elmúlása közepette jelent meg a klarinét a magyar népzenében. Azokhoz a hangszerekhez tartozik, amelyet senki se "talált fel". Öt világrész pásztorai ősi időktől fogva ismertek felső zárt végződésűk mellé vágott fúvónyílású henger alakú sípokat. A modern klarinét ősei nádból vagy fából készült egyszerű nyelvű sípfélék voltak, melyeket elsősorban pásztorok használtak és a legegyszerűbb népi fúvó hangszerek voltak. A hangszer magyarországi feltűnéséről csak a XVIII. század óta van tudomásunk; "primitívebb" formái régóta használatban voltak az országban. A klarinét a viszonylag új keletű verbunkos zene kialakulásakor vonult be a cigányzenekarokba. A falusi magyar parasztember kezébe az 1800-as évek közepe táján jelent meg.

b. Légkamrás, egyszerű nyelvsípok (egytestű és kettős sípok) a klarinét, a sípfélék és a tömlővel rendelkező dudafélék között állnak. A légkamra a hangszer testéhez csatlakozó képződmény, melyben a rezgőnyelv helyezkedik el. A légkamrába fújt levegő megnövekedett nyomása hozza rezgésbe a sípnyelvet. A légkamrák lehetnek lopótökből, tehénszarvból vagy fatölcsérből.

c. Egyszerű nyelvű, légkamra (és tömlő) nélküli kettős (szárú) sípoknak számos válfaja, típusa és egymás közti átmenete létezik. Az európai ilyen sípok Keleten alakultak ki és a legtöbb élő változata ma is ott található. A hangszerek 20-22 cm hosszúak, a sípszárak kettőzésének komoly okai vannak: a hangerő növelése és sajátos "lebegő" hanghatás elérése. A hangszer egyik sípszárán 6 hanglyuk van, a másikon nincs nyílás; az az "ikerfurulyához" hasonlóan a bordunkíséretet adja. A kínai qiang-di sípot már a Hán-dinasztia (Kr.e. 206-Kr.u. 220) korában használták, ennek közép-ázsiai képviselője a kosnaj, indiai elnevezése diyanai, arab neve zummara, de megtaláljuk Egyiptomban az V. dinasztia korából vagy az ősi Ur városában. Európába a keleti nagyállattartó lovasnépek hozták be. Több kettős síp került elő a Kárpát-medencéből főleg avar sírokból (Jánoshida, Alattyán-Tulát, Bijelo-Brdo, Hisztria, Balatonfűzfő, Szegvár-Szőlőkalja, Kunmadaras, Rácalmás, Alsógalla és Ószonyről), de a "legklasszikusabb" a felgyői avar síp, amely dudaszerű volt. A sípok hosszúsága 180 és 173,9 mm, a hangnyílások száma mindkét oldalon 6-6, a falvastagság 1-2 mm, a síp darumadár (Grus grus L.) sípcsontjából készült. Csajághy György megszólaltatta e sípot és arra a megállapításra jutott, ahogy a felgyői avar sípon a kellő fúvóka alkalmazásával a magyar népdalkincs egy oktáv terjedelmű pentaton dallamai viszonylag tisztán lejátszhatók. Bár a felgyői avar síp késő-avarkori sírból került elő, hangsora mégis azonos a magyar népzene ősi rétegének uralkodó dallamvilágával. Legközelebbi analógiája a belső-ázsiai a Hszincsiang, Kanszu és Yünnan területén ma is használatban levő qiang-di és a bawu nevű hangszer.

d. Tömlővel (szélzsákkal) rendelkező sípok: a dudák.

A duda (gajd) Ázsia szívéből importált ősrégi fúvós hangszer. Neve a török düdük- duduk- dudakból (=ajak) származik, a gajd elnevezés viszont arab eredetű. A különféle dudák és sípok használata ősidőktől fogva összefügg a pásztor-foglalkozással; a dudások afféle félhivatásos zenészeknek számítottak. A duda volt eredetileg a magyarság "hadimuzsikája", amelyet a töröksíp szorított ki. Magyarországon a dudát egyaránt használták a főurak és a parasztok; ott szólt a keresztelőkön, a lakodalmakban, a fonóban és a mulatságokon. Belső-ázsiai eredetét az is bizonyítja, hogy a hun és türk pusztai lovasnépek alapvetően egyszólamú, pentaton zenéje és a hétfokúság felé mutató szűk hangterjedelmű világa csak ezt a többszólamúságot tudja elfogadni a hangszeres kíséret kapcsán. Ilyen (kvart és kvint) hangközt mutatnak e népek ma élő képviselőinek vonós- és pengetős hangszerei is. A dudák világában a legősibb típust a két párhuzamos állású, egyenlő hosszú síppal ellátott duda képviseli. A magyar dudák különálló basszus-sípjával eltérnek az európai dudaféléktől és a keleti dudák világát tükrözik. Az összekötött két síp közül a dallamsípon levő 5 lyukon ("bolhalyukon") a dúr skála hexachord dallamot játsszák, míg a kicsit hosszabb kontrasípon a basszus bordun-hangot adják. A duda tömlője általában kecske-, birka- vagy kutyabőrből készül, ahhoz egy fúvókacső - "emlő" - csatlakozik. A sípnyelvek általában nádból vagy bodzafából készülnek. A duda első magyarországi ábrázolása Mátyás király idejéből származik, de az írott források a XIII. században adnak hírt e hangszer létezéséről. A dudát őseink gyakran használták, még a templomokban is szólt a duda. Feltehetően a régi hitvilággal kapcsolatos dudahasználat lényegült át a keresztény vallással kapcsolatos hangszerhasználatba. A duda basszus-sípos változata már az avar-korban is a Kárpát-medencében volt, amint ezt pl. a felgyői avarsíp is bizonyítja.

3. A kürt típusú hangszerek a világ szinte minden részén egymástól függetlenül alakultak ki; az emberiség legősibb hangszerei közé tartoznak. A kürt lényegében egy fokozatosan táguló keresztmetszetű cső, melyet fúvókával vagy anélkül szólaltatnak meg. Ázsiában szinte változatlan formában ma is használnak ősi kürtöket, melyek fejlődését a vallási szertartások állították meg. Ilyen ősi kürt pl. a tibeti és mongol kagylókürt. A legrégibb kürtök állati szarvakból, csontokból készültek; ilyen ábrázolást egy Kr. előtti 1250-ből származó mezopotámiai domborművön és egyiptomi ábrázolásokon találtak. A kürtöket készíthették más anyagból is pl. nemesfémből, rézből stb. A nagyállattartó belső-ázsiai lovasnépeknél különösen nagy jelentősége volt a főleg állati szarvból készült jelzőkürtöknek. A magyar szürkemarha honfoglaló magyarokkal való bekerülésének éppen egyik bizonyítéka a Belső-Ázsiában nagyszámban ábrázolt ilyen nagyszarvú szarvasmarha és az onnan előkerült szarv-kürtök. A török eredetű "kürt" szónak a magyaroknál különös jelentőséget ad az a tény, hogy ez magyar törzsnévben (Kürt-Gyarmat) is szerepel és az, hogy a szarvasmarha- és fémből készült kürt őseinknél rangjelző szereppel is bírt. A Képes Krónika aranyveretes rangjelző ivókürttel ábrázolja Árpád fejedelmet. A csernyigovi ezüstveretes kürtök Hunor és Magyar vadászatát ábrázolják. Emellett kürtöket használták ivásra (ivókürtök) és dísznek is. Sajátos helyet foglal el történetünkben a feltehetően X. századi bizánci munkának határozott Lehel Kürtje, amelynek e nevét Molnár Ferenc jászkapitány adta 1788-ban. E kürt magyar vonatkozását bizonyítja a faragványain levő csodaszarvas-monda és a belső-ázsiai griff-ábrázolás. Bár a Képes Krónika feltehetően szerzetes festője nem ismervén a szarv-kürtöt Lehel kezében havasi kürtöt festett meg.

A hadikürtök utódait a későbbi magyar zenekultúrában találjuk meg. E hangszereket elsősorban a pásztorok, és azok között is leginkább a kanászok használták, ezért e kürtöket Bartók Béla kanászkürtnek nevezte el; a régi magyar névhasználatban kanászduda, kondásduda vagy kondáskürt, esetleg tülök néven szerepelt. A magyar szürkemarha 60-80 cm hosszú, jól fejlett szarvának hegyes végéből 8 cm-nyit levágnak és a lecsiszolt szarv felső nyílását tölcséres formájúra faragják. Ha nem elég a szarv, alsó végét bádog- vagy rézlemezből készült széles gyűrűvel meghosszabbítják. Nem ritkán a kürt külön bodza-, juhar- szilfából vagy szarúból készült fúvókáját szipkának vagy csapnak nevezik. A kanászkürtök szép faragványai a hagyományos magyar pásztorművészet remekei.

Kürtöt fából is készítenek; ilyen a, 1,5-2 méter hosszú havasi kürt, amelyet Magyarországon az Alföldön is használtak. A fakürt búgó hangja messze elhallatszott. A székelyek katonai jelzőrendszerként is használták. Ezeken a havasi kürtökön az alaphangon kívül annak csak oktávját és kvintjét lehetett megszólaltatni. A fakürt székely neve pásztorkürt, nyírfakürt, hárskürt, szádok- vagy zádogkürt, alföldi rövidebb változata a fűzfaduda, a víziduda, a halászkürt és a halászduda.

Forrás: Kiszely István: A magyar nép õstörténete


Szerkesztés dátuma: péntek, 2010. szeptember 17. Szerkesztette: Kabai Zoltán
Nézettség: 3,944 Kategória: Népi hangszerek, zene
Előző cikk: Az ősi magyar népi hangszerek eredete és párhuzamai Következő cikk: Hangkeltő hangszerek


   











Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: