A magyar népzenében gyakran előfordult, hogy a táncokat rögtönzött eszközökkel kisérték.Szórványosan mindenhol előforduló ritmuskeltő eszköz volt a fateknő. A játékos a földre fektetett teknő végéhez ült, és egy vastagabb bot végével dörzsölte vagy karcolta a teknő hátát.
A magyar pásztorok számára a kolomp nemcsak a legelő állatok nyakába akasztott jelzőeszköz, hanem zenei igénnyel öszzeválogatott hangszerek is voltak. A magyar nyelvben először a XVI. században fordul elő a kolomp szó. Leginkább kolompár cigányok, de nem cigány származású mesterek is gyártották.A pásztor hosszas próbálgatás után választotta ki nyája számára a megfelelő kolompokat.
A mirlitonok jellegzetes hangját rádudolással szólaltatják meg. A kifeszített hártya az emberi hangall együtt rezeg. A legegyszerübb változata a fésű elé tartott selyempapír.
Doromb (dorombér, dongó, szájdoromb): Többezer éves múltra visszatekintő, szinte az egész világon elterjedt aerofon (régebben tévesen idiofonnak kategorizált) hangszer, mely fémből, fából, bambuszból és csontból készülhet. A doromb keretből és rugóból áll. A játékos a keretet a kissé szétnyitott fogához nyomja, szabad kezével pedig a rugó kiálló végét pengeti.
A leginkább állatok - főleg madarak - formáját utánozó ajaksípok gyerekjátéknak készültek. Az agyagból formált hangszer sípszerkezete azonos elvű a közönséges furulyáéval. Kakasnak, bikának vagy kakukkolónak nevezték, aszerint, hogy mit ábrázolt vagy milyen hangot adott. Oldalára egy vagy két hangképző nyílást fúrtak, amelyekkel néhány hangot variálhattak.
A kaval egy hosszú, 5 lyukkal el látott furulya. Ezt a nevet a balkáni népek is használják, de náluk egy más rendszerű fúvós hangszert takar, közös ellenben a kvintváltás, a játékmódban. Hangsora moll jellegű, egy alul intonált bővített kvarttal. Használatára a kvintváltás ad magyarázatot, mivel a kvintváltó technika használatos a kaval megszólaltatásánál is.
A kürtöt először Kálti Márk XIV. századból származó krónikájának egyik iniciáléján ábrázolták, amint Lehel vezér fejbe veri vele a német császárt.Az 1,5-2 méter hosszú, végénél felkunkorodó fakürtöket többnyire fenyőből készítették. A megfelelő alakú és méretű fadarabot kettéhasították, belsejét egyenletesen kivájták, majd újra összeillesztették.
Ez a legegyszerűbb fúvós hangszer. A két hüvelykujjat bicskaszerűen összehajtott, szögletesre faragott fadarabb, a fűszálat a fa anyagából kihasított egy vagy két rezgő nyelvecske helyettesítette.A játékos a szájharmónikához hasanló módon szortotta szájához a hangszert. Dallamot nem lehet rajta játszani.
A nádsíp, nádduda, nádpikula nádcsőből készült primitív klarinét. Egyszerűbb változata arasznyi hosszúságú, mindkét végén nyitott nádcsőből áll; a rácsapó nyelv a hangszer testéből van kihasítva (idioglotta). A cső nyitott felső végét játék közben a játékos nyelve zárja el.
Tárogató néven két különböző magyar vonatkozású nádnyelves fúvós hangszer ismeretes. A 17-18. században egy kettős nádnyelves hangszert, a töröksípot hívták így, majd a 19. század végétől egy új, egynyelvű nádsíppal működő, kónikus furatú hangszer neve lett.
Nemcsak a magyarok, de erdélyi románok, délszlávok is népi hangszerükként tartják számon.
