A kürtöt először Kálti Márk XIV. századból származó krónikájának egyik iniciáléján ábrázolták, amint Lehel vezér fejbe veri vele a német császárt.
Az 1,5-2 méter hosszú, végénél felkunkorodó fakürtöket többnyire fenyőből készítették. A megfelelő alakú és méretű fadarabot kettéhasították, belsejét egyenletesen kivájták, majd újra összeillesztették. Rendszerint fahánccsal vagy bőrrel, ritkábban juhbéllel vagy akár viaszosvászonnal tekerték körbe a kürtöt. A "szíjtekerést" nagyon gondosan végezték, nehogy a hangszerbe fújt levegő a repedéseken vagy nyílásokon át elszökjön. Az ellenőrzés kedvéért vizet töltöttek a kürtbe, és ahol szivárgott, ott olvasztott fenyőgyantával tömték be a rést. Olyan fakürtöket is használtak az Alföldön, amelyeket tekerés helyett fémszalagok tartottak össze. A két kivájt farész közé tömítőanyagként gyékénylevelet tettek, ami megszívta magát vízzel, és elzárta a hézagokat. Minden fakürtöt vízbe áztattak, hogy a kiszáradás miatt keletkezett rések betömődjenek. A magyar nép legősibb eszközei közé tartoztak a szarukürtök. Népi neve a kanásztülök vagy kondáskürt volt, ezzel a hangszerrel jelezték az állatok kihajtását. A marha szarvának hegyes végét lefűrészelték, és kialakították a befúvónyílást. A kanásztülök - mérete miatt - nagyon magas hangon szólalt meg. Nem kifejezetten zenei célra, inkább hangutánzó motívumok rögtönzésére használták.
A magyar pásztorművészet jellemző ága volt a tülökdíszítés. A szarukürtbe belekarcolták vagy kimaratták a mintákat, gyakran berakásokkal is ékesítették a hangszert.