A mirlitonok jellegzetes hangját rádudolással szólaltatják meg. A kifeszített hártya az emberi hangall együtt rezeg. A legegyszerübb változata a fésű elé tartott selyempapír.
A nádmirlitont a nép csak náddudának hívott, amit úgy készítettek, hogy a csomó nélküli náddarab falának egy szakaszáról eltávolították a szílárd réteget, oly módon, hogy az alatta lévő vékony hártya sértetlen maradjon. A rövid nádcső egyik végét szájba vették és úgy dúdoltak bele.
A magyar nép körében elterjedt a mirliton lopótökből készített változata, a lopótökdúda is. A tök gömbölyű részét kettévágják, majd a szárból is lefűrészelnek egy darabot. A megmaradt szárrészre selyempapírt, cigeretta papírt, esetleg celofánt feszítettek ki. Közel a hártyához kis nyílást vágnak a lopótök falába, amelyen keresztül beledudolhatnak a hangszerbe. A tök trombitatölcsér-szerű kiszélesedő része jelentősen felerősíti a hangokat.
A nádduda az egész országban elterjedt. A tökből készített változata Szabocs-Szatmár megyében elvétve még ma is használják.
