A magyar nóta egyéni szerzöktöl származó újkori lírai dal, melyben nép- és müzenei , továbbá szóbeli és irodalmi elemek keverednek , városon és falun, a társadalom több osztálya körében is ismert .
Eredetileg hangszeres verbunkos zene: mai értelemben a 19. század második felének népdalt utánzó, de tartalmában és funkciójában a népdaltól idegen , átlagpolgári igényeket kielégítö müfaja.
A reformációtól a századfordulóig a népszínmü volt egyik legföbb terjesztöje.
Neves elöadómüvészek, (Déryné, Blaha Lujza, Tamássy József és mások), továbbá a cigányzenészek népszerüsítették.
A magyar nótának, talán még inkább mint a népdalnak, a kotta a halála. Csak stílusa szerinti elöadásban hat igazán. Terjesztésében és megörzésében ezért jutott olyan lényeges szerepük a cigányzenészeknek.
A magyar nóta dallamának könnyen harmonizálhatónak kell lennie, söt, kivánnia kell a harmóniát. A könnyen harmonizálhatóság máig a legerösebb megkülönböztetö jegye a magyar nótának a hasonló szerkezetü magyar népdaloktól.
Idörendben elsö magyar nótaszerzöként Egressy Bénit (1814-1851) szokás emlegetni.
A nagyszámú 19.századi nótaszerzök közül három nagyobb név emelkedik ki: Simonffy Kálmán (1832-1889), Szentirmay Elemér (1836-1908), valamint Dankó Pista (1858-1903).
A századfordulónak és a 20. század elejének nótaszerzöi közül Dóczy József (1863-1913), Fráter Lóránd (1872-1930), és Barabás Árpád (1874-1941) a legjelentösebbek.
A magyar nemzeti értékekröl és hungarikumokról szóló 2012.évi xxx. törvény , mely 2012.július 1-én lépett hatályba, a Hungarikumok Gyüjteményében található Kulturális örökség szakterületi kategóriájába emelte a magyar operettet , és a klasszikus magyar nótát.
