Hungarikumok

 

Detunáta


Detunáta

Rég volt, nagyon rég, amikor Erdély szép tájain az óriások a tündérekkel küzdöttek a hatalomért. Azt mesélik, hogy azon a csodálatos vidéken, ahol ma a Bucimani és a Detunáta van, nagy csapat óriás táborozott, és uralmuk alá vonták a kihalt hegyvidéket és az erdőket. Vezérük a tündérek legveszekedettebb ellensége volt; jaj volt annak a tündérnek, aki a kezei közé került, hiszen az többé nem látta meg felkelni a napot, mert a rettenetes fejedelem halált esküdött minden tündér ellen.

 

A nagyerejű óriásnak volt egy fia, szép és magas, mint a hegyi fenyő, no meg hét országban ismert vitéz. Egyetlen kedvtelése a kemény küzdelem volt, amikor pedig a harcok elcsendesedtek, vadászni ment az erdőbe, hogy megvívjon a medvékkel és a bölényekkel, melyek abban az időben a hegyekben éltek. A velük való harc során az óriáslegény csillapította vitézi kedvét, bosszúszomját... Egy alkalommal, ösvény nélküli messzi erdőkben barangolva, az éjszakát is ott töltötte. Nem tudta, merre vegye az utat, és lefeküdt aludni egy fenyő tövébe. Még csak el sem bóbiskolhatott; amikor észrevett a fák között egy kis fénysugarat, és fülét oly édes és elbűvölő, dojnát éneklő hang ütötte meg, amilyent addig még nem hallott. Varázslatos női hang volt. A legény gyorsan talpra ugrott, még egy pillanatig hallgatta az elbájoló éneket, aztán a fenyők közül felvillanó fény felé irányozta lépteit. És mit láthatott? Egy kis tisztáson, rőzseláng mellett éneklő szűzlány ült, gyönyörű és csábító, mint kedves álom felhőtlen éjszakán... Egy tündér volt, azok közül, akikre halált esküdött a fiú apja... Amint a tündér észrevette, el akart szaladni, de a legény megállította, és sokáig, nagyon sokáig meséltek egymásnak, közben tréfálkozva is.

 

A rőzseláng szívükben másik lángot gyújtott meg, egy sokkal erősebbet, a szenvedélyes, elemésztő szerelem tüzét. Attól a perctől kezdve az óriáslegény teljesen megváltozott, nem volt többé olyan, mint azelőtt. Mély szomorúság árasztotta el, és semmi más vágya nem volt, csakhogy az erdőbe barangoljon, ahol várt rá a tündér, elbűvölő énekével.

 

Apja, az öreg óriás gyanút fogott emiatt, s egyszer követte fia lépteit, nagy csapat óriás kíséretében. És mit látott? Fiát egy tündér karjaiban, épp azon a helyen, ahol most a Detunáta magasodik.

 

Haragos kiáltás hallatszott, és az ártatlan tündér összeroskadt az öreg lándzsájától átszúrtan. A következő percben azonban az öreg is összerogyott: fia tőre járta át szívét.

 

A fűszálakat és a mohát vér színezte pirosra, a legény pedig üvöltött a fájdalomtól, mint halálos sebet kapott állat. Ekkor azonban csoda történt! A fiú hangjára oly félelmetes dörgések és villámlások keletkeztek, hogy a hegyek és völgyek beleremegtek.

 

A föld megnyílt, és magába zárta a két szerelmest, míg a mélyből előtörő villámlások és lángnyelvek kősziklává változtatták a kegyetlen öreget és a többi óriást.

 

A mai napig így maradt mindegyikük, mert testükből lettek a Detunáta oszlopai.

 

A detonátai óriások

 

Havasok közt, Erdély szegletében

Áll a sziklacsarnok Detonáta,

Ezer oszlop egymás mellé rakva

Építője, - most is látszik rajta -

Hogy ezt hajdan palotának szánta.

 

Ezer oszlop áll fenn merészen

Utjában a viharos felhőnek,

Tízszer annyi hever ott a földön;

Moh és repkény befutotta zölden.

Romjai közt árva fenyők nőnek.

 

Hajdanában emberemléken túl

E sok oszlop mind fennállva látszott;

Merész ívek, szédületes ormok

Koronáin a nagy oszlopsornak

Alkotának viszhangos tornáczot.

 

Óriások laktak akkor itten,

Csendes vérű, béketartó lények,

Kik egymásközt nagy békében éltek.

Örömében alkotá az Isten

S utoljára összetörte őket.

 

Őszszakállu óriás leánya,

A mint egyszer a vidéken jára

Egyik hegyről a másikra lépve,

Egy kis furcsa féreg tűnt szemébe,

Mely előle felfutott egy fára.

 

Óriás leányka a fenyőszált

Szép fehér két ujja közé fogva

Mint egy hajló rozmarint letőrte.

S futott véle a szellős csarnokba,

A hol apja az óriás ősz, állt:

 

Nézd apám, mi furcsa kis bogár ez!

Épen, olyan mint mi; csak parányi.

Apró lába: hogy tud rajta járni?

Kezeivel tán szorítani sem bír?

De szemében milyen tűzsugár rezg!

 

Gyermek, szólt az óriások őse,

Te e törpe féreggel ne játszál:

Ez lesz egykor úr e szép világon,

A mi életünk hogy ha majd alászállt,

Hogyha mind elvesztek az erősek.

 

Törpe népek sűrü ivadéki

Hegyet völgynek akkor elfoglalnak,

Hegytől, völgytől mindig enni kérnek,

Milliónkint születnek és halnak:

Egymás miatt soha el se férnek.

 

És betelt az óriás beszéde. -

Törpe fajnak adja át a földet

Az erősebb, gyávának a bátor;-

A dicsőbb faj elpusztul magától,

És utána korcsok örökölnek.

 

Jaj a jóknak, jaj a nemeseknek!

Jaj azoknak, kik nagyságra büszkék!

A mi délczeg, a mi szép, az elmul; -

Vénül a föld, - nincsen rájuk szükség; -

Csak a silány marad fenn ezentúl...

 Erdélyi Szigethegység
Erdélyi Szigethegység
  
A Bucsony mellett fekvő Detunáta bazaltoszlopai
A Bucsony mellett fekvő Detunáta bazaltoszlopai


Szerkesztés dátuma: kedd, 2012. augusztus 7. Szerkesztette: Mereteiné-Matosics Ágnes
Nézettség: 1,086 Kategória: Népmesék
Előző cikk: Csörsz árka Következő cikk: Együgyű Misó


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: