Egyszer volt egy szegény ember. Kettesben élt a feleségével, míg el nem vitték katonának. Katona volt, fogságba esett, húsz év múlva került csak haza.

Jött, jött, közel ért a falujához, nagyon szomjas lett, lehajolt az Ördögárkába inni, és az ördög megfogta a szakállát. Kivallatta, honnét jön. Rimánkodott a szegény ember, hogy eresztené el, az meg azt mondta, csak akkor, ha odaígéri neki, amiről a házában nem tud. Három nap múlva megjelenik nála, s ha nem állja a szavát, meghal!

Estére a házához érkezett a szegény ember, beles az ablakon, és odabent egy szép szál fiatalembert lát sétálni. Gondolta, a feleségének másik ura van, de már mindegy, szállást kér éjszakára.

Az asszony, ahogy meglátta a torzonborz, öreg katonát, sírva fakadt, hogy az ő ura is oda van valahol húsz éve, és ez a szép szál fia már azóta született. De erre már a szegény ember is megmondta, kicsoda, lett nagy öröm, aludni sem tudtak tőle. Virradatra múlott csak el, akkor csapódott az eszébe, hogy az ördög biztosan a fiát akarja! Azontúl sosem látták jókedvűnek, harmadnap meg, hogy eljött az ördög, meg kellett vallania mindent úgy, ahogy volt.

- Nem baj, apám, elmegyek az ördöggel - köszönt el tőle a fia -, a jóisten magát is hazasegítette, majd én is megjövök! - S ment az ördöggel az Ördögárka felé.

Hogy odaértek, azt mondja az ördög, lépjen utána, de a fiú nem mert, mert az árok teli volt vízzel, az ördög kénytelen volt a hátára venni. Átalértek, s egyszer csak egy nagy ház előtt találták magukat. Azt mondja az ördög:

- Ez az én házam. Eztán itt laksz velünk, és majd Babikónak hívunk.

Odabent meg egy vén boszorka ült, s mellette egy gyönyörű szép lány. Azt mondja az ördög a lánynak:

- Rónána, adjál vacsorát Babikónak! Te meg, fiam, üljél le, s várj sorodra. Apád nekem ígért, de három parancsom, ha teljesíted, hazaengedlek.

Megmutatta, hol alhat, s vacsora után mind lefeküdtek.

- Jól figyelj! - azt mondja másnap reggel. - Van nekem egy darab erdőm, abban a fákat mind kivágod, rendbe rakod, estig elvégezd!

Kimentek az erdőbe, Babikó nekilátott az erdőt kivágni. Bizony már délfelé járt az idő, s alig jutott valamire. Hát az egész hogy lesz estig kivágva? Ahogy ezen tűnődik, hátranéz, megpillantja Rónánát.

- Mit búsulsz, Babikó?

- Nem búsulok, csak nagyon elfáradtam.

- Ülj le, pihenjél, nem több ez már, mint egyórai munka!

- Hogy lenne, hisz reggel óta csinálom, s meg sem látszik az erdőn!

- Bízd ezt énrám, csak arra válaszolj, szeretsz-é engem, amíg csak élünk?

- Szeretlek biz, mióta a házatokba léptem, és ez ezután is így lesz.

- Nekem pedig van egy varázsgyűrűm, amit az ujjamon ha megfordítok, támad olyan vihar, hogy a fákat tövestül tépi ki, a másik fordításra meg egybegörgeti őket. Apámnak azt mondd, hogy alig fogtál a favágáshoz, olyan vihar jött, téged is majd elsodort magával. De otthon rám se nézz, ne is szólj hozzám, rá ne jöjjön senki, hogy én segítlek!

Minden úgy lett, ahogy Rónána mondta.

Másnap újra munkát adott az ördög Babikónak. Kivittek a szántóföldre öt zsák kölest, széjjelszórták, és ráparancsolt, hogy estig zsákban akarja látni az egészet! De Babikó már hozzá sem fogott, várta Rónánát. Délfelé rettenetes nagy zúgás támadt, Rónána összeszedte a galambokat, azokat küldte segítségül, úgyhogy mire ő kiért, a köles felét már össze is szedték a galambok.

Harmadnap pedig azt mondja az ördög, hogy van neki egy jó darab szőlője, nyissa ki, messe meg, haza ne jöjjön, míg le nem szüretelt, a szőlő a borházban ki nincsen sajtolva, hordókban nincsen!

Baj van, gondolta Babikó, ezt már nem lehet estig elvégezni.

- Sose félj, lelkem Babikó! - vigasztalta Rónána. - Segítünk ezen is, csak a hűségről meg ne feledkezzél!

Fordított egyet a varázsgyűrűn, s ki volt a szőlő nyitva, másikat fordított, szép kövér hajtások nőttek rajta. Délfelé már pirosan ért a szőlő, de a varázslatot nem tudta befejezni, az ördög megzavarta benne. Szerencsére Rónána észrevette, hogy jön, s nagy hirtelen eltűnt. Babikó meg azt mondta az ördögnek, hogy a szőlőnyitáshoz alig fogott hozzá, vihar kerekedett, a földet széthordta a szőlőről, majd meg olyan napos idő jött, hajtott a szőlő, de nagyon, alig győzte kötözni! El is hitte neki az ördög, otthagyta Babikót, mivel az este messze volt még. De a boszorkány rátámadt az ördögre:

- Két napja nem látom itthon Rónánát! Az segíti a munkájában, eredj csak, nézz utána, ott leled őket együtt!

Ment az ördög, s most sem vett észre semmit. Babikó szüretel, Rónána meg sehol.

- Jaj, te vén hülye! - így a felesége. - Elhiszed, hogy egy közönséges ember ilyet tud tenni?! Menj utánuk, és zavard haza őket!

Csakhogy nem volt kit, mert Rónána okosabb volt nála.

- Nincs mit tenni, szöknünk kell, Babikó!

- De hova, merre?

- Bízd rám, én tudom! Gyere utánam, és mindenben azt tedd, amit én mondok!

Mentek, mendegéltek, nagyon messzire értek, mikor Rónána először megszólalt:

- Nézz vissza, lelkem Babikó, mert rettenetesen viszket a bal szemem! Jól megnézzed, kit látsz!

- Senkit, lelkem Rónánám, csak arra messzire egy gyereket.

- Jaj, te, az apám az! Hanem tegyünk úgy, hogy én egy kipett-kopott szárazmalom[1] leszek, te meg ősz öreg molnár benne. S ha az apám azt kérdi tőled, amikor ideér, nem láttál-e egy pár cselédet[2] erre elmenni, válaszold azt, hogy amióta a malom felépült, te vagy a molnár, de azóta senkit nem láttál erre.

Úgy is lett, az ördög meg, hogy nem volt miért továbbmennie, szépen visszafordult.

- Nem találtam meg őket, csak egy öreg, kipett-kopott malmot meg egy ősz molnárt benne, de az sem látott senkit.

- Jaj, vén bolond! A lányod volt, Rónána a malom, s a molnár Babikó. Szaladj vissza, ostorozd meg a malmot, visszaváltoznak, s zavard haza őket!

Csakhogy Rónána megrázkódott, visszaváltoztatta magukat, s már jól elhaladtak, mikor másodszor is megszólalt:

- Nézz már vissza, lelkem galambom, nagyon cseng a bal fülem, vagy apám, vagy anyám jön utánunk!

- Nem látok senkit, csak egy kisfiút.

- Jaj, az apám jön utánunk megint! Tudod mit, egy nagy tábla kenderré leszek, te pedig egy ostoros kisfiúvá, és ha az apám ideér, s megint azt kérdi, nem láttál-e egy pár cselédet erre elhaladni, mondd azt, hogy amióta a kendert elvetették, azóta őrzöd, de senkit sem láttál.

Így hát az ördög megint visszafordult, a felesége megint nekitámadt:

- Vén ütődött! Hát az a tábla kender Rónána volt, s a gyermek Babikó! Nem engedlek többet utánuk, magam megyek!

De már Rónána megint megrázkódott, s jó darabot haladtak, mikor megszólalt:

- Édes lelkem, nézz vissza már, nagyon ég a bal arcom!

- Sehol nem látok senkit.

- Nem lehet, valaki jön utánunk, nagyon ég az arcom, figyelj mindenfelé!

- Senkit nem látok én, lelkem Rónánám, csak fenn azt a nagy sasmadarat.

- Jaj, Babikó, az az anyám! Tudod mit, halastóvá változom, te meg vadruca leszel. Nagyon vigyázz, mert az anyám nékem nem tud ártani, de tenéked annál inkább! Ha közeleg, bukj le a víz alá, úgy tán megmenekülsz.

Úgy is történt, Rónána megrázkódott, halastó lett, Babikó vadruca, a sasmadár is odarepült közben.

- Itt vagytok, kutyák! Azt hiszitek tán, hogy elmenekülhettek?! Vigyázz, Rónána, még te sem jársz túl az eszemen!

Csapdosott a szárnyával nagyon, Babikó a víz alá bukott, de a fél szemét még így is kikapta.

- Hisz ez elég nekem, kutyák! - nyugodott meg, s visszarepült.

Rónána megrázkódik, Babikóra néz, s látja, hogy nincsen meg a fél szeme.

- Jaj, életem, egyetlen Babikóm, oda a fél szemed! De semmi baj, te ülj ide le. S még ha soká jönnék is, itt ne hagyj, visszahozom a szemedet!

Ezzel picike ökörszemmé változott, az anyja szárnya alá húzódott, s mindjárt meglátta, mi van a kötője zsebében. A nagy madár meg nem vett észre semmit, csak mikor hazaérkezett, s azt mondta:

- Na, te vén kutya, ha én elmegyek, hozok is valamit! Hát ide nézz! - Nyúl a kötője zsebébe, venné ki Babikó szemét... - Hé, ez a kutya kölök már okosabb akar lenni nálam! Meglátjuk, de most nagyon elfáradtam, holnap utánuk nézek.

Rónána meg eközben visszatért, helyére tette a Babikó szemét, és már ott is voltak az Ördögárkánál.

- Na, Babikó, ha ezen túljutunk, anyáméknak nincsen hatalma rajtunk. Mégsem tudunk átjutni most, mert anyám mindjárt itt lesz. Ezért én csőszkunyhóvá változom, teli paprikával, te pedig azt árulod. Anyám ha jön, az ajtót jól bezárd, és csak azt mondd, nem engeded be, nincs itthon a gazdasszony.

Nem is tudott a vén boszorka mit tenni, csak szörnyen fogadkozott:

- Megállj, Rónána, nem leszel te boldog! Megteszem, hogy Babikó elfeled!

Átjutottak az Ördögárkán, Rónána kunyhót épített magának, ott várta, hogy érte megy Babikó, ha a szülei még a faluban élnek.

De az is lehet, hogy próbára akarta tenni Babikót. Az meg nyomban elfeledte Rónánát, ahogy hazaért.

Otthon találta a szüleit, lett nagy öröm, etették, itatták, aztán azt mondták neki:

- Jó, hogy hazasegített a jóisten végre! Megöregedtünk, ránk fér a segítség. Eredj el, fiam, vasárnap a bálba, nézzél magadnak való feleséget, mert tőled is csak múlik az idő!

De Babikó hiába ment a bálba, hiába nézegette a lányokat, egy se tetszett neki. Ha szőke volt, nem volt elég szép, ha barna volt, nem volt elég kedves, nem talált feleséget.

Bál után azt mondja a barátja Babikónak:

- Ide figyelj, van itt a közelben egy szép lány, nem messze a füzesnél van a kunyhója, de hogy ki légyen, nem tudom. Messziről figyelem, mert szóba sem áll velem. Neked tán sikerül.

De hiába kopogtak, nem jött válasz.

Erre Babikó az ablakhoz fordult, beszólt, hogy csak egy pohár vizet kérnek, mert nagyon szomjasak, s meglátta bent Rónánát!... Az égvilágon minden eszébe jutott!

A barátja meg csak nézte, hogy lettek ezek egy szóra ilyen szerelmesek, de sokáig nem csodálkozhatott, mert már vitte is Rónánát a szülei elé Babikó. Elmesélt mindent, aztán lakodalmat csaptak, hetedhét országra szóló lakodalmat, talán még most is van belőle maradék, de az már az ördögé.