Hungarikumok

 

Rózsa és Ibolya


Rózsa és Ibolya

Volt egyszer egy király, volt annak egy nagyon szép lánya, Ibolya, meg egy második felesége. A mostoha boszorkány volt, és nem szerette a lányt sohasem.

Egyszer azt mondja az urának:

- Ezt a lányt férjhez kellene adni, de csak olyan legényhez adom, aki kiállja a három próbát.

Mentek sokan nézni Ibolyát, de senki sem tudta megkapni, mert senki sem állta ki a három próbát.

Meghallotta ezt a szomszéd király, azt mondja a fiának, Rózsának:

- Eredj, nézd meg azt az Ibolyát, ha szereted, vedd el. Ismerem az apját, jó ember.

Felkészült a királyfi, elment szétnézni. Legelőször is a királylánnyal beszélt:

- Hozzám jössz-e, szívem szerelme?

- Jaj, ne kérj meg - válaszolta Ibolya -, mert a gonosz mostohám három kérdést intéz hozzád, s ha azt nem tudod megfejteni; véged.

De nem ijedt meg Rózsa. Bement a királyhoz, megkérte Ibolya kezét. A boszorkány is bement, és azt mondta:

- Ha a három próbát kiállod, akkor elviheted Ibolyát, másképpen nem. Az első próba: látod azt a nagy hegyet ott? Azt elhordod onnan a helyét szőlővel beülteted, leszüreteled, szép piros borából holnap kóstolót hozol.

Elment Rózsa nagy búsan, egyenest Ibolyához.

- No, min búsulsz? - kérdi tőle a lány.

- Jaj, nem tudom megtenni, amit a mostohád kér, akkor pedig nem leszel az enyém! Azt mondta, azt a nagy hegyet az éjszaka hordjam el, a helyét ültessem be szőlővel, szüreteljem le, holnap délben szép piros borával tisztelegjek nála!

- Csak ez a baj? - mondja Ibolya. - Akkor csak feküdj le nyugodtan, kelj fel hat órakor reggel, öltözz fel, úgy gyere hozzám!

Lefeküdt Rózsa, másnap reggel, mikor felkel, és kinéz az ablakon, nem lát hegyet sehol sem, de látja a szőlőt. Felöltözik, megy Ibolya szobájába. Ibolya tartja a kezében az üveg piros bort.

- Itt van, vidd a Vénasszony szobájába, add oda neki!

Mikor a Vénboszorkány meglátta, hogy Rózsa hozza a bort, a méregtől majd megpukkad, de azért azt mondja:

- Ez már idáig jól van. De látod azt a nagy erdőt? Kivágod a fáját, ölbe rakod, a földet felszántod, beveted, holnap reggel szép kalácsával tisztelkedel nálam! - Elment Rózsa nagy búsan Ibolyához:

- Második kívánsága anyádnak, hogy ezt a sűrű erdőt kivágjam, a fáját csomóba rakjam, a földet felszántsam, bevessem búzával, holnap reggel búzakaláccsal tisztelkedjem nála.

- Hó, csak ennyi a baj? - mondja Ibolya. - Feküdj le, reggel kelj fel hat órakor, gyere be hozzám.

Rózsa lefeküdt. Mindjárt reggel kinéz az ablakon, látja, hogy már csak tarló van a földön. Felöltözik, bemegy Ibolyához, hát ott van a szép kalács.

Azt mondja Ibolya:

- Vigyed a Vénasszonynak!

Mikor meglátta a Vénasszony a szép kalácsot, elfogta a méreg. Azt gondolta magában: "No megállj, csak várjál, várjál, majd a harmadik parancsot tedd meg, tudom, vége lesz az életednek!" Aztán fennszóval azt mondja:

- Van nekem három paripám, ha meg tudod nyergelni, tiéd lesz Ibolya!

Elmegy nagy búsan Rózsa Ibolyához, mondja neki:

- Most segítsél, kedves Ibolyám!

- Mit parancsolt most az a gonosz asszony?

- Azt mondta, van neki három paripája, ha meg tudom nyergelni, csak úgy leszel az enyém.

- Jaj, kedvesem! - mondja Ibolya - ez lesz a legnehezebb! Az első paripa az apám lesz - a Boszorkány átvarázsolja paripává -, az apámat egy kicsit kímélheted, ő nem oka semminek; a második lesz a gonosz mostohám, zaklasd, kergesd meg, őneki nem árt, hogy a harmadik ki lesz, könnyen kitalálhatod, a szívedre bízom!

Rózsa megindult az istálló felé, kivezette az Öreget, felült a nyeregbe, egyet fordult vele, leszállott róla, bevezette az istállóba.

Azután kivezette a Vénboszorkányt, felült a hátára, jól megnyergelte, jól megsarkantyúzta. Mikor már nem tudott menni, leszállott róla, bevezette az istállóba.

- No, vén kutya - mondta neki -, kellett ez neked?

Kivezette a harmadik paripát, gyöngéden ráült, egyet fordult vele, bevezette az istállóba, selyemkendőjével végigtörölte, azután hazament. Másnap elment Ibolyához. Mondja neki Ibolya:

- Letelt a három próba, de azért mégsem adnak neked!

- Akkor megszöktetlek! - mondja Rózsa.

- De észrevesznek - mondja Ibolya.

- Kerítünk egy tűt - mondja Rózsa -, megszúrjuk a kezünket, három-három csepp vért csöpögtetünk az asztalra, míg az fel nem szárad, ha kiáltja nevünket a mostoha, felelnek azok rá.

Ahogy mondták, úgy cselekedtek, avval elszöktek. Egyszer csak kiáltja a Vénboszorkány:

- Rózsa! Ibolya!

- Itt vagyok, itt vagyok! - felelnek rá a vércseppek.

Megnyugodott a Vénboszorkány, lefeküdt újra. Ezalatt már messzire ért Rózsa meg Ibolya.

Egyszer azt mondja Ibolya:

- Nézz hátra, ég a fülem, úgy hallom, apám jön.

Hátranéz Rózsa, hát az Öreg ment utánuk, szél alakjában. Hátravetett Rózsa egy fésűt, olyan erdő kerekedett a háta mögött, hogy mikor kijutott az Öreg az erdőből, ők már hetedhét országon túl voltak.

Egyszer megint szól Ibolya:

- Nézz hátra, megint itt az apám!

Visszanéz Rózsa.

- Már itt van - mondja - a nyomunkban! - Hátravetett egy bontófésűt, kerekedett olyan víz abból, hogy az Öreg nem mert nekimenni, visszatért, az Öregasszony jól elverte.

Kapta most az asszony a seprűnyelet, ráült.

Mondja egyszer Ibolya Rózsának:

- Nézz hátra, viszket a fejem, most a Vénboszorkány jön. Hanem te itt tóvá változol, én meg kacsa leszek benned.

Úgy is lett. Mire a boszorkány odaért, akkorra Ibolya vígan úszott a tóban. De nem azért volt boszorkány a Boszorkány, hogy meg ne tudja, hogy kicsoda az ott a vízen. Leszállott a seprűről, belement a tóba.

- Na, megállj, csúf lány! - mondja - majd megfoglak én most!

De Ibolya tudta, hogy mit akar a mostoha, beljebb úszott a tóba, ahol legmélyebb volt, aztán hirtelen Ibolya kiszállott, visszaváltozott lánnyá, Rózsát legénnyé változtatta, felkapta a söprűt, elmentek vele, meg sem álltak Rózsa birodalmáig. A Vénasszony pedig hazament, jól elverte a Vénembert otthon.

- Te vagy az oka, hogy ilyen a lányod! - mondta.

Az öreg erre megátkozta a lányát, hogy Rózsa felejtse el.

Hát amint megy Rózsa meg Ibolya, azt mondja Ibolya:

- Eredj te előre, én csak az apád házáig megyek. Ha kellek, eljöttök értem, majd én addig ködből palotát építek.

Elindult hát Rózsa egyedül.

Az apja éppen a kapuban ült.

- Ugyan, hol jártál, merre jártál, hogy ilyen sokáig odavoltál? - kérdi a fiától.

De az elfelejtett mindent, nem tudott szólni semmit se.

- No jó, hogy hazaértél. Megházasítlak, holnap lesz a lakodalom! - mondja az apa.

- Jól van, édesapám, itt is az ideje!

Másnap jöttek is a lakodalmasok. Ibolya látta a menetet, azt mondja egy koldusnak:

- Nektek adom a palotát, ha kiáltjátok, amit én mondok.

De a koldusok azt mondták, hogy nem vesztik el hivatalukat érte. De volt ott tíz cigánygyerek is, Ibolya azoknak mondta.

- Kiáltjuk mi, kisasszony! - felelték a cigánygyerekek.

- No, ha kiáltjátok, tiétek lesz az a szép palota! Majd elmondom előttetek, mit kell mondani, ti meg csak kiabáljátok utánam!

Hát mikor odaér Rózsa a menyasszonyával, kiáltja is a tíz gyerek:

- Ne feledkezzenek a szegény árváról, mint elfeledkezett Rózsa Ibolyáról!

Ekkor jutott csak eszébe Rózsának, hogy neki Ibolyája van. Mindjárt otthagyta a menyasszonyát. Ibolyához szaladt, a menyasszony pedig a régi vőlegényéhez, mert annak is volt másik vőlegénye, akit szeretett, Rózsához csak azért akart férjhez menni, mert gazdag volt.

Aztán mindnyájan megesküdtek, a menyasszony a vőlegényével, Rózsa meg Ibolyával. A cigányoknak pedig ott maradt a nagy palota, megörültek neki, mert semmiféle ivadékuknak sem volt olyan. Lefeküdtek benne és éjfél felé azon veszik magukat észre, hogy nagyon fáznak, a csillagokat látják a fejük felett, alattuk pedig a zöld füvet, mert a palota ködből volt, és elpárolgott.

- No, még így sose csaptak be bennünket! - mondták egymásnak. Nem is tudtak volna a lábukon megállni, ha három lábuk nem lett volna; szégyenletükben világnak mentek, azért nincs most háromlábú cigány.

Szerkesztés dátuma: hétfő, 2010. február 1.
Nézettség: 2,647 Kategória: Népmesék
Előző cikk: Rókáné komámasszony bujdosása Következő cikk: Rózsa királyfi


   







Tetszik  

Megjegyzések

Nagy Jenő
hétfő, 2013. november 25. 09:56
Nagy Jenő
hétfő, 2013. november 25. 09:57
ARANY JÁNOS
RÓZSA ÉS IBOLYA


Népmese

1847

I.

Egyszer hol volt, hol nem - régecskén lehetett,
S az óperenciás tengeren túl esett, -
Volt egy öreg király a tündér világba',
S egy vén felesége, a vasorru bába.

Házoknál temérdek kincs hevert rakáson,
Csűrben, kamarában, pincében, padláson:
Sok darab gyémántba, mint egy száraz lófej,
Szolga és szolgáló csakugy bukdosott fel.

De ami legdrágább gyémánt vala nálok
Az nem volt egyéb, mint szép eladó lányok:
Apjának édes, de anyjának mostoha
Gyermeke, a tündér hajadon, Ibolya.

Mint a kis ibolya, mely nő bokor alján,
Szemérmetes arcát fű közé takarván;
Úgy virult rejtekben, - nem jártak a lányhoz,
Fúvó szél is alig fért az ablakához.

De mint ibolyácska, hiába nem látni,
Messze birja kedves illatát bocsátni:
Úgy futott szép híre tündér Ibolyának:
Kezére királyok, hercegek vágyának.

Megirígylé tőle álnok mostohája;
Bémene urához, s így beszélt hozzája:
"Apjok! úgy-e bizony, hogy már ide s tova
Eladó leány lesz ez a kis Ibolya?"

Dümmögött, s fejével vágott a vén ember:
"Hej biz' - úgymond - felnő a leány, mint kender!
Ő ugyan szűkében nincsen a kérőnek:
Tudj' a szösz, melyiket is fogadjam vőnek."

Erre szólt az asszony: Hátha, lelkem, hátha
Még ma minden kérőt szépen elbocsátna:
Hogy a mi leányunk nem olyan kivető;
Maga jőjön érte az igaz szerető.

"Maga jőjön érte, s nagyra vesse fejét,
Ha Ibolyát kéri, a fiatal cseléd:
Három nehéz munka lesz nyakába mérve,
Ha kidűl belőle, halál az ő bére!"

Ráhagyá az apjok, mert úgy volt kapatva,
Mivel a vasorru őtet ugy kapatta, -
Királyfiak jöttek, nagy hatalmasságok:
De fogukat mind ott hagyá ő nagyságok.

Végre egy királyfi, kinek neve Rózsa,
Eltekinte arra, csak látogatóba;
Ismerős volt apja az öreg királlyal,
Mert egy arany erdőn makkoltak a nyájjal.

Hm! ha tudta volna a vasorru bába,
Mi forog Rózsának az esze ágába'...
De jó hogy most egyszer rövidebb az esze,
Nem lett volna máskép belőle szép mese.


II.

Rózsa nem úgy kezde hozzá, mint a többi.
"Minek ezt, gondolta, az orrukra kötni?
Hiszen egyik öreg sem lesz feleségem,
Nem kívánja őket semminémü részem."

Alig győzte várni, hogy jőjön az este;
Jött az egyszer aztán, mert az éj kergette;
A király, mint tegnap, jót öblinte torkán,
Szengellér' hegyén járt a másik boszorkány.

Rózsa sem rest, kapja, fordul egyet, térül;
Leold egy nagy létrát a ház tetejérül,
A lány ablakához odatámasztotta,
Ablak-karikáját halkan kopogtatta.

Hej, megrettent volna most a kis Ibolya,
De a tündérek nem ijednek meg soha;
Odament, kinyitá ablaka fiókját,
S alig pillantá meg, megszerette Rózsát.

Rózsa pedig tüstént a szívéhez kapott,
Attól félt kiugrik, noha csak múlatott,
Táncolt, örömében verte a bordáit,
Mint betyár a csárda folyó-gerendáit.

Hallgattak, pedig hej beh könnyü lett volna
Szóhoz jutni! - Végre megszólamlott Rózsa:
"Ibolyám, gyer hozzánk; bizony meg nem bánod;
Szedek a kertünkben neked szép virágot."

Mond Ibolya: "Minek olyan messze menni?
Van a mi kertünkben: ott is lehet szedni. "
Akkor hallgatott, még ezt a szót is bánta:
Pedig vágyott lelke Rózsa virágjára.

Felelt neki Rózsa: "No, megnyugszom ebben:
Van egy szép virágszál a ti kertetekben,
- Otthon a miénkben csak annak nincs párja -:
A kerek világnak legszebb Ibolyája!"

Azzal kis kacsóját balkezébe fogta,
Sokszor a jobbikkal végig símitotta,
S nézett a szemébe, soká, mintha benne
Bitangul behajtott szíveket keresne.

És a nagy kék szemek, mintha orgazdának
Éreznék magokat, el-elfordulának.
Rózsa faggatódzott: "Ugye, haragszol rám?"
Ibolya susogta: "Miért haragunnám!"

"No hát adj egy csókot, kérlek barátsággal!"
"Igen - mond a lyány - de csak üvegen által..."
Ugy ám! egyet-kettőt ablakon keresztül,
De majd száz- meg százat amúgy mindenestül.


III.

Telt az éj azonban, és feljött a kis hold,[*]
Rózsa Ibolyához akkor ekképen szólt:
"Ibolyám, szerelmem, szívem legelője!
Egyet mondanék én, kettő lesz belőle.

"Embertől soha én még meg nem ijedtem:
De tátossal víni nincs egy szikra kedvem.
Azt mondják, a nyílnak tenyerét kitartja,
Hozzá vág az ember, s elolvad a kardja.

"Tudom, ha megkérlek, oly nehéz dolgot ád
Az a sütni való boszorkány mostohád!
Így veszének el sok hercegek, királyok,
Intésemre szolgál szomorú példájok."

"Jöszte hát, virágom, ibolya, tulipán!
Arany zabot eszik Szellő jó paripám,
De egyék majd otthon: jer, nyeregbe veszlek,
Apád birodalmán reggelig túlteszlek."

Válaszolt Ibolya: "Szívem szép szerelme!
Szöknöm éjnek éjén válna szégyenemre.
Eredj, kérj apámtól; minek elcsüggedni?,
Igaz szerelemnek nincsen nehéz semmi!"

"Igaz szerelemnek nincs lehetlen semmi!"
Monda Rózsa bátran - "eb fog elcsüggedni:
Holnapi nap, mely már neveztetik mának,
Megkérlek apádtól, életem párjának."

Így felelt, és nézte milyen az ég alja:
Látta, hogy már szépen szőkéllik hajnalra;
Ada egy csókot a lyánynak, elmenőre,
Hogy akár huszonnégy telt volna belőle.


IV.

A király megértvén mibe' fárad Rózsa,
Nagyon megsajnálta, s ilyeténkép szóla:
"Jaj fiam, fogadj szót: e dologrul tégy le;
Ugy jársz mint a többi; mit érsz aztán véle!"

Rózsa nem felelt rá, csak megrázta fejét,
Azzal mutatá ki, hogy nem kell a beszéd.
Kapott a vasorru ezen, a rossz pára,
S kiszabá a munkát jövő éjszakára:

"Látod azt az erdőt? fáját mind levágod,
Eke-taligának, szekérnek csinálod,
Felszántod, beveted földjét gabonával:
S tisztelkedel holnap búza-kalácsával."

Rózsa csak nevette gondolá, kötődnek;
Később tudta meg, hogy hej dehogy kötődtek!
Éjfélig a dolgot mindenkép fontolta:
Akkor Ibolyához ment, s elpanaszolta.

Csak mosolygott a lyány: "Hát egyéb baj nincsen?
Fekügy' le, alugyál, Rózsa édes kincsem;
Sose búsulj: mire feltetszik a hajnal,
Kisül a kalács is, gyúrva tejjel, vajjal."

Azonképen történt. Rózsa, mihelyt látott,
Vitte cintányéron a fejér kalácsot.
Kinéz a vasorru, nem hisz a szemének:
Az erdő sehol sincs! megöli a méreg.

Parancsolá mostan: "Azt a nagy hegyet, ni!
Sziklástul, kövestül el kell egyengetni,
Szőllővel berakni, sőt borából reggel
Kóstolót is hozni, egy vagy két üveggel."

Akkor éjjel Rózsa - azaz hogy helyette
A tündér leányzó - ezt is elkövette. -
No, ez eddig jól van; de van egy még hátra:
S már ott maga kell ám a legény a gátra.

"Három vad paripa lángot fú, tüzet hány:
Ha megűli Rózsa, úgy övé lesz a lyány;
De ha meg nem birja űlni és nyargalni,
Kegyetlen halállal kell neki meghalni!"

A fiú e dolgon újra elbusúla:
Nincs Istentől a ló, ki a lángot fúja,
Most Ibolya sem tud segitségül lenni.
Elment hozzá mégis, mintegy búcsu-venni.

Biztatá a kedves: "Ne légy olyan gyarló,
Lovagot, ki bátor, nem gyaláz meg a ló;
Nesze egy sarkantyu, kösd fel a bokádra,
S pattanj rájok úgy, mint önnön paripádra.

"Édes apám lészen az első paripa:
Ezt nagyon ne zaklasd, nem övé a hiba;
De a mostohámat, ki középső lészen,
Sarkantyuzd, zabolázd, ugrasd meg keményen.

"Harmadik paripát könnyü eltalálnod:
Jó lelkedre bízom, hogy' kell vele bánnod".
Végezte mosolygva; Rózsa elértette,
A leány tanácsát pontosan követte.

Vagy hármat került az első paripával,
Mint törött tojással, bánt öreg ipával;
De a másodikat bezzeg jól elnyúzta:
Ugratta, ütötte, vérig sarkantyúzta.

Hogy leszállott róla, üstökébe ragadt,
S úgy megráncigálta, hogy kezébe szakadt.
Akkor a fejéhez vágta vas kantárát:
Így fizette vissza jó'karatja árát.

Végre szép-kimélve űlt a harmadikra,
És annyit se bántá, mint egy morzsa-szikra;
Nem soká, leszállott, szolgálni körűlte;
Selyem kendőjével szépen megtörűlte.


V.

Reggel a banyának feldagadt a képe
S mindenütt meglátszott a lovaglás kéke:
Jaj, ha szegény Rózsát új veszélybe ejti!
Farka vágását a kígyó sem felejti.

Rózsa eljött, kérni a menyasszony-ágyat;
"Nos, tiéd Ibolya; ennyi volt a vágyad" -
Szólt a vén boszorkány - "de egy fél tapot se'
Viszed innen a lyányt, fiú, engem uccse!"

Rózsa fejét falba így sem igen verte,
De a lyány sejté, hogy kutya van a kertbe:
"Jaj, szerelmem Rózsám, szökni kell a háztól:
Sohasem maradsz meg álnok mostohámtól!"

Felelt a legény: "De hogy-mikép szökhessünk:
Ha kiált nevünkről, ki felel helyettünk?"
(Mert, hogy ne felejtsem, mindig kiáltoza
A mellékszobából, hogy: Rózsa! Ibolya!)

"Aztán meg, ha én most paripámér' mennék
Nappal, a cselédek könnyen észrevennék."
"Kell is az - mond a lyány - itt ez a szűr, vedd rád:
Ha apám anyám nem - benne más meg nem lát."

Monda, és tűt vont ki piros kendőjéből,
Piros vért eresztett kis-ujja hegyéből,
Három csöppet ejtett asztal szögletére;
Rózsa is; sötétebb volt a Rózsa vére.

Akkor elillantak. Benn meg a mostoha
Csak kiált: "Ott vagytok, Rózsa, hé, Ibolya?"
És a három-három csepp vér az asztalon:
"Itt vagyunk!" felelte vékonyan, vastagon.

Végre, hogy felszáradt, a vér elhallgatott,
Látja is a vén tűz a nyitott ablakot:
Nosza mindjárt tudja, s küldi az öreget:
Hozza, föld alól is, a szökevényeket.

Ezalatt jól elment Rózsa Ibolyával,
Nem sokat törődtek már a vén banyával,
Egyszer mond Ibolya: "Nézz hátra, ugy tartom,
Jön apám utánunk: lángol a jobb arcom."

Rózsa hátratekint, de nem lát egyebet,
Csak egy sárkányforma fekete fölleget.
"Jaj, apám, apám az," a leányka mondá,
"Majd elér; megállj csak: hogy' tegyük bolonddá?

"Igen: én itt egy nagy szél vetéssé válok,
Belőled meg egy vén aratót csinálok,
Majd felelj, ha kérdi: ezt s ezt nem sejtetted?
Igen, még mikor ezt a vetést vetetted."

Elsűlt a hazugság, a király' elhitte,
Asszonyának a hirt azonképen vitte.
Felcsattan a sátán: "Jaj, világ bolondja!
Hiszen Ibolya meg Rózsa volt az" mondja.

Szidta mint a bokrot. A királyi száj, szem
Elmeredt, s mentségül ennyit monda: "Há'jszen!..."
Visszaküldék nyomon, és hogy szabadúlhat,
Ugy örül szegény, hogy elfogná a nyúlat.

És mint szénahordó a szénás szekérre,
Felhasalt egy felleg puha tetejére;
Nézett jobbra-balra; de vetést nem látott,
Csak egy folyóvizet, meg egy rónaságot.

Kidűlt-bedűlt malmot a folyón talála,
Őszöreg molnárja a zsilípen álla,
Sohajtott a vízre, hogy elhagyta árkát,
S kőhajításnyiról csúfolá a bárkát.

Kérdi a molnártól: "Hallja-e kend, földi:
Egy legényt s leányt nem látott erre jőni?"
"Ühűm! mikor ezt a rossz malmot csináltam",
- Felel a vén molnár - "azóta se' láttam."

A király e hírrel megint visszatére.
Most szállt még az áldás csőstül a fejére!
Minek el nem mondta a vasorru bába!
Megraká s belökte a kályha zugába.

Akkor maga úti készülethez látott,
Szénvonót kerese, pemetét, lapátot;
Farkat és két szárnyat kötözött belőle:
Még a vén király is visszaborzadt tőle.


VI.

Már nem messze volt a Tündérföld határa,
Látszott, hol fehérlik egy kopasz határfa:
Hát megint elkezdi a lyány lassu hanggal:
"Jaj! most vén anyám jő: ég a fülem, a bal.

"Most nekem itt legjobb kerek tóvá lennem,
Te pedig úszkáló kacsa lészesz bennem;
Majd lerakja szárnyát és begázol érted:
Akkor csald a mélyre, s bukjál vízbe, érted?

"Víz alatt kiúszol az innenső szélre,
Ülj fel a lapátra, meg a pemetére,
Mondjad aztán: »hipp! hopp!« vagy: »egy, kettő, három!
Most mindjár' legyek túl a tündér határon.«

Alig mondhatá el, ott terem a sátán,
A kacsát meglátja szép kerek tó hátán.
"Ismerlek" motyogta "jómadár! de várj csak!
Beh ragyog a tollad! mindjárt megcibállak."

Azzal övig gázolt érte a kis tóba.
Lebukott fenékre, s partra úszott Rózsa;
S míg napa motozkál, kézzel úgy, mint lábbal,
Már el is repült a pemete- s lapáttal

Füstöt vet a tó is; fel a füstből pedig
Arany karimájú felhő kerekedik,
S eltűn kedveséhez játszi szellőn úszván;
Utána vén anyja átka zúg a pusztán:

"Orcátlan szökött lyány, fogjon meg az átkom:
Felejtsen el Rózsád! ez a kivánságom;
Ha elválik tőled bármi kis távolra,
Felejtsen el, mintha sose látott volna!"

Mennyi ocsmány szitkot, átkot monda rája,
Még ezen felűl is, álnok mostohája!.
Istent is káromló, ördöngős szavakat, -
Vétek volna könyvbe leirni azokat.

S amint átkozódva szágulda előre,
Hát csak egy jégfelhő gombolyul belőle!
Elpaskolta kilenc helységnek határát;
A szegény paraszt nép sirathatta kárát.

Akkor a szélvészek összevesztek rajta,
Egy foszlányt belőle mindenik szakajta,
Hogy megosztozkodtak, szerteszét futának
Így lett csúnya vége a gaz mostohának.


VII.

Ezalatt az ifju s tündér Ibolyája
Olyan messze járt, hogy!... Szép idő lett rája.
Egyszer Rózsa fölnéz: "Lelkem, arra jég van,
Hallga hogy zúg! sok kárt tesz az a szomszédban.

Ráhagyá Ibolya, nem tudván az árva,
Hogy anyjának zúg ott iszonyatos átka.
Mostohának ugyan átka kicsit tenne:
Jaj de az apjának is van része benne!

Végre eljutottak Rózsa városához;
Kert alatt Ibolya így szólt galambjához:
"Szívem szép szerelme! hát itthon vagyunk már?
Mondanék egyet, ha meg nem haragunnál:

"Hogy menjek apádhoz, jó leány létemre,
Mint csavargó személy, csúfra, szégyenszemre?
Bizony megmondaná: nincs ennek orcája;
Máskülönb lyány lesz az én fiam mátkája!

"Jobb, ha itt maradok, s ahogy illik, várok.
Azalatt én ködből palotát csinálok;
Te siess apádhoz és kövesd meg szépen:
Azután; ha kellek, jöjj násznéppel értem."

"Jó, maradj - mond Rózsa, - érted jövök estig,
Palotát vagy várat, építs ami tetszik;
Nem erőltetlek, mert bölcsen megismérem,
Hogy leányban nincs szebb, mint a szűz szemérem."

Indult. Ibolya meg csak lesé, csak várta,
Hogy majd visszanéz, de nem tekinte hátra,
Hanem elment; és mint a tavalyi hórul,
Úgy elfeledkezett szegény leányzórul.


VIII.

Kapu előtt űle az apja Rózsának,
Mellette a lócán urak is valának:
Törvényt tettek ottan, mert a város népe
Szabadon járt ki s be a király elébe.

Hogy meglátta Rózsát, monda: "Holnap jertek
Már ti, fiaim, kik a juhon pereltek;
Este is lesz mindjárt, dolgom is van mára:
Vagy béküljetek ki, jobb lesz, éjszakára."

Mikor eloszlottak a bajos emberek,
Kérdi a fiától: "Hol jártál te gyerek?"
"Hol jártam?... hát..." De most elpirult a képe,
Mert, ahol járt, igazán nem jutott eszébe.

Mond az apja: "No, majd ha meghallod amit
Mondani akarok, nem csavarogsz annyit:
Elvettük neked a cseh király leányát,
Hét falut kapsz vele, s három arany-bányát."

Rózsa egyet rántott a vállán, s mosolyga:
"Ha megházasodtam, ez a kelmed dolga,"
S a Maros kutyával játszott, mely azalatt
Nyíva, farkcsóválva elébe kiszaladt.

"Jól van, mond az apja, úgy dologhoz látunk,
Már kiadták a lányt, még ma jegyet váltunk."
Jegyet is váltottak, s azután egy héttel
Mentek is a lyányért szép uras násznéppel.

Sí-rí a menyasszony, cseh király szép lyánya,
Hajtja halvány képét az anyja vállára;
Sürgetik erősen; csak zokog, hogy: "Nem még!
Oh, bár nyugodalmas koporsómba mennék!"

Így sohajtoz, mert haj! egy idegen vőért
Elszakaszták tőle régi szeretőjét.
Most az öreg vőfély monda: "Húgom asszony!
Nincs halott a háznál, akit úgy sirasson."

Megfogá a karját, s kivezette csínján.
Künt pajkos legények tréfáltak a kínján;
Ujjongatva vitték, víg magyar tánc pergett,
Minden örült, csak a menyasszony kesergett.


IX.

Másfelől Ibolya kesereg búvában,
Maga lett az árnyék a fényes szobában,
Gyászos szíve lelke, gyászos a ruhája,
Mint hulló falevél, sápad szép orcája.

Tudta, hogy mi történt: híre futott annak;
Tudta, hogy elmentek, menyasszonyért vannak;
Tudta, hogy a szíve megreped ha látja,
Rózsa új hitvesét látni mégis vágya.

Már jőnek. Kicsődült egész város népe,
Apraja örege, a násznép elébe.
Ibolya egy koldúst ablakához intett:
"Öreg, én boldoggá teszem, úgymond, kendet;

"Kendet és a többit, csak majd kiáltozzák,
Mikor a menyasszonyt kapum előtt hozzák:
»Ne felejtkezzenek, urak, a szegényről,
Mint elfeledkezett Rózsa kedveséről!«"

A vén magyar koldús még jobban levonta
Süvegét fülére, s félre nézve, monda:
"Nincs nálam szokásban kérni, kiabálni,
Csak bemenni s bent az ajtófélre állni."

Hallá e beszédet három cigány gyermek:
"Majd ordítozunk mi, bízza ránk kigyelmed,
Hogy a szó se' hallik; hanem aztán mit ád?"
Felelt Ibolya: "No, ezt a szép palotát."

Mint bukfencező nyúl hentereg futtában,
Tüskés ördögszekér nyargal a pusztában:
Ment a három fickó cigánykerekezve
A násznép elé, mert nem vala már messze.

Szintugy a nép előtt visszakarikáztak,
S a kastélyhoz érve szörnyen kiabáltak:
"Ne felejtkezzenek a szegény Lázárrul,
Mint elfelejtkezett Rózsa Ibolyárul!"

Rózsa feltekintett, és visszaeszméle
Tündér Ibolyának szép virág nevére,
Feltekintett s látta nyitott ablakában,
Megismerte kincsét a gyászos ruhában.

Se kérdett, se hallott - a szobába terme:
"Jer, öleljelek fel, szívem hű szerelme!"
Monda, s átszorítá a leányt, hogy fájna,
Ha esze ilyenkor a fájdalmon járna.

Elbámult a násznép: "Hogy lesz már, a kőbe!
Kettő a menyasszony: mi lesz már belőle?"
Hát csak elővágtat egyik lovas legény:
"No hisz' az egyiknek gazdája leszek én!"

S felkapá nyeregbe a cseh király lányát,
Aki megösmerte benne hű mátkáját;
Elvivé a pej ló a leányt s királyfit,
Meg sem állott velek nagy Lengyelországig.

Rózsa meg elvitte szép Ibolyát haza.
A kastély a három rajkónak marada:
Lefeküttek benne, de hamar felfáztak,
Szegény purdék, mert a puszta gyepen háltak.

***

[*] Nagy fényes csillagot nevez így a földmíves. Lucifer, a
hajnalcsillag lesz. A. J.



Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: