Minden növényi ábrázolás közül az életfa a legösszetettebb és legegyetemesebb jelentésű. Utal életre és halálra, az örök fejlődésre és növekedésre, a folytonos megújulásra. A mélylélektan a gyökér, törzs, korona hármasát a ösztön-én, én, felettes-én kifejeződéseként értelmezi. A világfa a magyar népmesék világképében az ÚT, amelyen a mesehős az égbe vagy az alvilágba jut.

"Az ősi kultúrákban a magasra növő fa jelképezte a föld ég felé törő életerőit, a földi élet Isten közelségébe törekvő vágyait és hajtásait. Mélyre nyúló gyökereivel viszont a földalatti világgal való kapcsolatokat idézte fel. A fa törzsével, ágaival, gyökereivel az égi, a földi, a föld-alatti világgal való kapcsolatkialakítás lehetőségének jelképes értékévé vált. A fa világszinteket összekötő jelképes jelentésében a lovas kultúrák népei a világmindenség isteni rendezési elvét látták, amelyet világfának neveztek.”

(Cey-Bert Róbert Gyula - „A magyar ősvallás”)

A világfa a közép-ázsiai lovasnépek ősvallásának legalapvetőbb rendszerezési formája, ugyanúgy kifejezi az ősi hun, avar és magyar hit rendjét, mint jelképrendszerének szerkezeti felépítését. Igazi csoda, hogy a kereszténység felvétele után a magyar ősvallás legfontosabb vallási jelképe több mint 1000 éven át megmaradt a magyar nép emlékezetében. Néprajzkutatók szerint a táltoshit világfáját a következőképpen írták le a 20. század elején a régi mondákat ismerő öregek:

„Van a világon egy csudálatos nagy fa, amelyiknek kilenc elhajló ága van, mindenik egy-egy erdővel vetekszik. Ha elkezdenek kavarogni, imbolyogni, onnan támad a szél. Olyan csudálatosan nagy fa ez, hogy nemcsak a hold jár el az ágai között, hanem a nap is. De ezt a fát csak az leli meg, hogy hol van, merre van, aki foggal született, oszt kilenc álló esztendeig nem vesz a szájába a tejnél egyebet. Az meg tudnivaló, hogy a táltos az ilyen. Mert ez a csudálatos nagy fa olyan helyen nőtt, hogy csak az ilyen tudományos férhet hozzá.”

(Diószegi Vilmos: A pogány magyarok hitvilága)

Hasonlóan csodálatos fák népmeséinkben és mondáinkban is megtalálhatók. Több változatban az "égig érő, tetejetlen fa" egy nagy hegyen van, a király udvarán áll (jelezve a szakrális jellegét). A világfa felső ágán található a nap, a hold, a nap anyja és a hold anyja. A világfa képzete minden nagy kultúrában megtalálható, és az indoeurópai népek körében általánosan ismeretes. A magyar és az indoeurópai népek mondái között azonban találunk egy lényeges különbséget, ami a két fát élesen elválasztja egymástól. A magyar fa csúcsán, vagy az ágai között égitestek vannak. Ez csak a magyar mondákban és díszítőelemekben fordul elő, az indoeurópai népek körében ismeretlen. Ugyanezt a képzetet megtaláljuk viszont a közép-ázsiai lovas kultúrák népeinél.

A napos-holdas világfa képzete kétségtelenül igen régi alapszimbóluma a táltos hitű népeknek, és egész Közép-Ázsiában és Kelet-Ázsiában mindenütt ismert. Több mint 2000 éves hun sziklarajzokon már megjelenik a napos és a holdas világfa. Az avarok szintén nagy jelentőséget tulajdonítottak a világfa jelképrendszerének. A föld közepéből nő ki, és a koronája az eget tartja fenn. Az ég fordított üsthöz hasonlóan borul a világra, és a világfa körül lassan forog. A világfát csak a táltos képes megmászni.

A magyar népi díszítőműszetben (fafaragásokban, hímzésekben) is megtalálható a hatalmas fa - a gerincoszlop, az örök szellemi erő - ágai közt a nappal, (férfi erő), a holddal (a női erő). Ízes, szép magyar nyelven elbeszélve a Világfa vagy Életfa tudománya.

Az égig érő fa (életfa vagy világfa) népművészetünk leggyakoribb jelképe. Őseink látták, hogy a növények megszületése, növekedése és halála az emberek szeme előtt folyik le és teljesen hasonlatos az ember életrendjéhez. Ám a növényzet tavasszal újraéled, viszont az ember élete halálával véget ér. Márpedig az ember a vegetáció örök megújulását átviszi az emberre.

Az emberek saját életüket átvitték a fa életére, egy olyan fáéra, amely nem nyújtja az árnyékot, egy távoli, mesés helyen érleli gyümölcseit, ahová csak a kiválasztottak juthatnak el. Az életfa ágainak és virágainak a száma szigorúan megszabott, legleterjedtebb a hármas elosztás, de találkozunk annak többszörösével is. Nemegyszer az életfa az évente kiújuló szarvasagancsból indul ki, ami a folyamatos elmúlás és megújulás egységét fejezi ki.

A felettünk levő mennyország és az alattunk levő pokol létéről szóló keresztény tanítás Európa-szerte általánossá vált. A háromrétegű világról szóló elképzelés azonban eléggé általános a sámánhitű népeknél. A szojotok a világot három nagy egymás fölé helyezett korongnak képzelik el, amelynek közepén a föld van. A jakutok is megkülönböztetik a felső, középső és az alsó világot. Az altáji népeknél viszont sokkal elterjedtebbeknek mondhatjuk a hat-, kilenc-, tizenkettő, sőt tizenhat rétegű világképzeteket.

A hétvilágról szóló népies regék és mondák alapján egy hétrétegű világmindenség képét lehet a magyar mitológiába is beilleszteni. A réz-, ezüst- és aranyerdők; a sárkányok föld alatti palotái, az ördögök pokoli laka, a tündérek országa; a nap, a hold és szél sógornék hona mind-mind külön világban található. Az egyik égigérő fáról szóló népmesében a fára felmászó bojtár minden ágon egy-egy várost talált. Itt minden ág egy-egy világréteget jelenthet.

Amint a sátort oszlop tartja, a szibériai népek felfogása szerint az égbolt is egy óriási oszlopon, fán nyugszik. Ez a nagy fa a jakutok, a szibériai tatárok népmondáiban az égig ér, az eget tartja; de ugyancsak a jakut népmondákban található olyan elképzelés is, hogy a fa csúcsa hét égi réteg fölé emelkedik. Az altáji népek elgondolásában is arról van szó, hogy a föld középpontján nőtt óriási fenyő csúcsa a tizenhatodik égi rétegbe, Bai Ülgön házáig nyúlik fel. Tehát az égigérő fa keleti analógiái két csoportra oszthatók: a világfa egy része az égboltig, más része az égi rétegekbe nyúlik fel. Az olyan világfának ami csak az égig ér még a teteje is meggörbült, mivel nem tud felegyenesedni. Ezt a képzetet megtaláljuk egy zajzoni csángómagyar népmesében is, ahol „...a grófnak az udvarába volt egy akkora cseresznyefa, hogy az ég alatt meghajlott" Ez a fa ugyanazt a szerepet tölti be, mint a jakutok eget tartó világfája.

Az Yggdrasil a germán és skandináv mitológia kőris világfája, melynek koronáját felhők fedik, gyökerei pedig egészen az alvilágig nyúlnak.

Ötüken a török népek mitológiájának központi helye, a legendás „Őshaza”, a türkök származási helye. A tengrizmusban a földanya hazája, és az égig érő világfa helye.

A szláv folklór beszél egy bizonyos Buyan szigetről, ahol egy óriási misztikus tölyfa áll.

Gyökérszint: a Valóságban soha nem létező, sötét álmok, gondolatok, lények és történések lakhelye. Itt "élnek" a szellemek és kísértetek, s a gonosz lelkek szintén ide kerülnek, tehát a Gyökérvilág egy részét tekinthetjük Alvilágnak is. A Gyökérszint végtelen méretű és kuszaságú, hiszen a Világfa szintjei nem mérhetőek emberi mértékkel! A Gyökérszint a Világmindenség és a lelkek birodalmának fénytelen, sötét része.

A Világfa tövében, a Gyökérszint legtetején áll Élet Anyó háza, aki a születendő gyermeklelkeket küldi szüleikhez fénysugáron. Semmi különös nincs ebben, hiszen a bölcs ember rég tudja: az elmúlásból mindig új élet serken. Őseink szép mítosza volt, hogy a születésre várók lelke a túlvilágon az életfa ágán lakozik, onnét száll le a földi létbe, és a test halála után oda tér vissza.

Törzsszint: a Világfa középső szintje kettős világ. Itt helyezkedik el ugyanis a teljes Valóság, s itt nyitható átjáró a Valóságból a Révülők Világába, a mesék és álmok birodalmába is. Aki képes révülni, itt lépi át a küszöböt, s jut a Törzsszintre, hogy azután leereszkedjen a Gyökérszintre, vagy felemelkedjen a Lombszintre. A régi sámánok is innen indultak vándorlásaikra a szellemek és istenek birodalmába. Minden, ami ébren körülvesz minket, amit tapintunk, hallunk, látunk, az a Törzsszinten létezik.

Lombszint: a Tetejetlen Fa legfelső szintje rejti magában a legtöbb csodát, mesét, varázslatot, bűbájt. Színes, változatos, kiismerhetetlen világ ez, ahol álom-, és meselények, tündérek, sárkányok, révülők és istenek, magas rendű szellemek és az égbolt lényei élnek. A Lombszint kilenc fő ágra bomlik, melyek ezernyi kisebb gallyra, és millió vesszőre, rügyre futnak szét. A kilenc vaskos ág kilenc bűbájos irányzat jelképe, "lakhelye" volt mindig, már a Jurták megalakulása előtt is. A gallyak, vesszők és a milliárdnyi levél kuszaságát senki át nem láthatja, meg nem ismerheti teljesen.

A világfa fenti képén azt is felfedezhetjük, hogy a három szinten kívül hét fokra is fel van osztva. Ennek oka, hogy valaha a sámánok a Világfát gyakorta nevezték sámánlétrának, amin fel kell mászni ahhoz, hogy valódi révülő váljék valakiből. Ez azt jelentette, hogy a sámántanoncnak be kellett járnia a Tetejetlen Fa mind a három szintjét, felfelé lépkedve a hét fokon, míg végül Arany Atyácska elé nem ért, hogy megkapja felavató kitűntetését és valódi sámán váljék belőle. A Világfa hét foka hét lépés, a sámántanonc hét esztendő tanulás, révülés alatt válhat beavatottá!

A világfa mind a sámánhitű népek, mind a magyar népmesék szerint egy olyan útvonal, amelyen a felső rétegekbe lehet jutni. Egyes magyar népmesékben az égbolt tetején ajtószerű nyílással találkozunk. Más mesében a fa törzsén találjuk az ajtót. Ez az ajtó is a felső világba vezető nyílást jelenti.

Az altáji népek kéménynek nevezik azt a nyílást, amelyen keresztül a sámánok egyik rétegből a másikba utaznak. A burjátok az égbolton levő nyílást ugyancsak égi ajtónak nevezik és úgy magyarázzák, hogy az egyes égi rétegek nyílásai függőleges irányban pontosan egymás fölött vannak.

Az égi rétegeket összekötő nyílások azonban nemcsak felfelé, hanem lefelé is megtalálhatók. A hős az alsó világba vezető lyukon lebocsátkozik. Ez a képzet megtalálható az altáji népek világképében is. Az alvilágba vezető nyílást a föld füstlyukának nevezik. A jakut sámánok öltözékén függő, lyukas köralakú vaslemez ugyancsak a föld középpontján levő nyílást jelképezi.

A fény fájának, az "Ég ígérő fának" a mitológiája minden kultúrkörben szent és szerepel. A lélek szabadságát, a Jézusi tanításokat azzal ünnepelni, hogy kivágjuk az aranymetszés arányt 3 dimenzióban tartalmazó fenyőfát... Az anyagi és a szellemi világ találkozása. Micsoda hatalmas tanítási rendszer ez! Egyik oldalról azt mutatjuk be, hogy a természet egyik örök(zöld) szépségét áldozzuk fel, de nem magunkkal kezdjük, hanem egy szent fa rituális kivágásával...

A világfa a Mindenség tengelye és fenntartója. Azt várnánk, hogy esetleges pusztulása a mitikus gondolkodás számára a világmindenség összedőlését, a világvégét jelentse. Szándékosan elpusztítani meg éppen nem lenne szabad, hiszen az katasztrófát okozna.

Mégis azt tapasztaljuk, hogy a régi elbeszélések, mítoszok, eposzok stb. szólnak a világfa kivágásáról, megsemmisítéséről is. Néhány olyan példa amiben közös motivum a világfa elpusztítása.

Máté evangéliumának 21. részében Jézus Krisztus

„18. Reggel pedig, a városba visszajövet, megéhezék.

19. És megláta egy fügefát az út mellett, oda méne hozzá, és nem talála azon semmit, hanem csak levelet; és monda annak: Gyümölcs terajtad ezután soha örökké ne teremjen. És a fügefa azonnal elszárada.

20. És látván ezt a tanítványok, elcsodálkozának, mondván: Hogyan száradt el a fügefa oly hirtelen?

21. Jézus pedig felelvén monda nékik: Bizony mondom néktek, ha van hitetek és nem kételkedtek, nem csak azt cselekszitek, ami a fügefán megesett, hanem ha azt mondjátok e hegynek: Kelj fel és zuhanj a tengerbe, az is meglészen;

22. És amit könyörgéstekben kértek, mindazt meg is kapjátok, ha hisztek."

Lukács evangéliuma 13. rész 6-9. verse:

„6. És ezt a példázatot monda: Vala egy embernek egy fügefája szőlejébe ültetve; és elméne, hogy azon gyümölcsöt keressen, és nem talála.

7. És monda a vincellérnek: ímé, három esztendeje járok gyümölcsöt keresni e fügefán, és nem találok: vágd ki azt, miért foglalja a földet is hiába?

8. Az pedig felelvén, monda néki: Uram, hagyj békét néki még ez esztendőben, míg körös-körül megkapálom és megtrágyázom:

9. És ha gyümölcsöt terem, jó; ha pedig nem, azután vágd ki azt."

A megátkozott és kiszáradt fügefa története nyilvánvalóan példázat. Jelképesen kell érteni. Talán a példázat értelme az, hogy a régi világ nem termett gyümölcsöt, ezért kiszárad, és ezzel valami új kezdődik.

A fügefa itt a világfát jelenti. Ha egy fa kiszáradása a régi világ elmúlását jelenti, akkor az a fa - legalábbis ebben az összefüggésben - a világfa szerepét tölti be. Indiában - az Upanisádok meg a Bhagavad-Gítá szerint - a világfát fügefának tartották.

Egy feljegyzése korát tekintve még régebbi szövegben, „a hajdankor napján, a hajdankor távoli napján..." kezdetű sumer eposzban ezt olvassuk:

/Öt év telt el, tíz év telt el,/

a fa nagyra nőtt, ám ága mit sem termett:

gyökerébe kígyó fészkelt,

nem fog rajta a ráolvasás,

ágaira az Anzu sas ültette fiókáit,

törzsében a szűzi Lila ütötte fel tanyáját,

az örökké nevető, az örökké vidám.

konvencionális címe: Gilgames, Enkidu és az alvilág, több mint négyezer éves mű a világfának az egyik legteljesebb leírása: a tetején az Anzu sas fészkel (egyszersmind az ég jelképe), a gyökerei között egy kígyó (egyszersmind az alsó világ jelképe), a fa törzsében pedig egy tündér lakik. Ez a „szüzi Lila" valószínűleg megfelel annak a Lilithnek, aki apokrif héber mítoszok szerint Ádám első felesége volt.

A fa vízparton állt. (A Buranunna az Eufrátesz régi neve.) Az, hogy a fa Innin kertjébe kerül, megint sok asszociációt kelt, eszünkbe juttatja pl. a Heszperidák almáit, sőt a Csongor és Tündét, figyelemreméltó viszont, hogy a Bibliához hasonlóan a sumer eposz is hangsúlyozza, hogy a fa nem termett gyümölcsöt.

Gilgames a világfából készíti a dobját meg a dobverőjét, mint - a hiedelemmondák szerint - a szibériai sámánok. (Azzal a különbséggel, hogy az utóbbiak nem vágták ki a világfát.) Igaz, hogy itt más értelmezés szerint nem dobról és dobverőről van szó, hanem abroncsról és hajtóbotról. Talán így is megvolna az analógia a szibériai sámánizmussal. A sór-tatár sámán énekében a dobját - pars pro toto alapon - kávának is nevezi, a dobverőt pedig pl. a karagaszok ostornak tekintik, amivel a dob jelképezte rénszarvast hajtja a sámán.

Mindebből a mi számunkra pillanatnyilag annyi a lényeges, hogy Gilgames elpusztítja a világfát.

Gilgames azonban visszaél a hatalmával, ezért a dob és a dobverő aláhull az alvilágba. Enkidu érte megy, azonban nem jöhet vissza. (Az alvilágleírást az asszír Gilgames-eposz is átvette.)

Gilgames elpusztítja a világfát, ez azt jelentheti, hogy véget ért a történelem előtti korszak és a történelem kezdődik.

Dániel próféta könyve 4. rész

7. ...Látám, hogy ímé, egy fa álla a föld közepette, és annak magassága rendkivüli volt.

8. Nagy volt a fa és erős, és magassága az égig ért, és az egész föld széléig volt látható.

9. Levelei szépek és gyümölcse sok, és táplálék vala rajta mindeneknek; alatta árnyékot talála a mező vada, és ágain lakozának az ég madarai, és róla evék minden élő.

10. Látám fejem látásaiban az én ágyamban, és ímé: egy Vigyázó és Szent szálla alá az égből;

11. Erősen kiálta, és így szóla: Vágjátok ki a fát és vagdaljátok le az ágait, rázzátok le leveleit és hányjátok szét gyümölcseit, fussanak el a vadak alóla, és a madarak az ő ágairól.

12. De gyökerének törzsökét hagyjátok meg a földben, és vas és ércz lánczokba verve a mező füvén; égi harmattal öntöztessék, és a barmokkal legyen része a föld füvében.

13. Az ő emberi szíve változzék el, és baromnak szíve adassék néki, és hét idő múljék el felette.

14. Vigyázók határozatából van ez a rendelet, és a Szentek parancsolata ez a végzés, hogy megtudják az élők, hogy a felséges Isten uralkodik az emberek birodalmán, és a kinek akarja, annak adja azt, és az emberek között az alábbvalót emeli fel arra.

15. Ezt az álmot láttam én, Nabukodonozor király...