Hungarikumok

 

Szent György hava - Április


Szent György hava - Április

A hónap első napját, Hugó napját a naptár reform előtt az év első napjaként tartották számon, később elvesztette jeles

funkcióját így „komolytalan újév” lett, de az erre a napra jellemző bolondozások megmaradtak. Mókázásokkal és ugratásokkal elsősorban a gyerekeket szórakoztatták, például elküldték őket a boltba szúnyogzsírért, vagy esernyőmagért, trombitahúrért, ha a kisgyerek beugrott, akkor így csúfolták:

"Április bolondja, május szamara!"

vagy 

„Április bolondja
Május szamara
Fölnézett a toronba
Megnézte, hogy hányóra
Fél tizenkettő
Bolond mind a kettő”

Ezek a szokások ma már elsősorban iskolás körökben terjednek tovább, ekkor fordított napokat rendeznek, farsangi ruhába öltöznek, és mulatoznak.

Április 6.

Vilmos napján Szerémségben úgy tartották, hogy „ha Esik az eső , szűk lesz az esztendő”

Április 12.

Az év századik napja, ez a nap a tisztaság, a nagytakarítások napja, ami nem csak a házat, de melléképületeket, ólakat, hanem az. embereket és állatokat is érinti

Április 14. 

Tibor napján Muravidéken a hagyományok szerint ha kizöldül a rét, jó széna termés várható. Ezen a napon szólal meg a kakukk is.

Március 22 és Április 25 közé esik Húsvét napja.
Ez a nap mozgó dátumú ünnep, időpontját a 325-ös niceai zsinaton állapították meg. A tavaszi napéjegyenlőséget (március 21.)követő holdtölte utáni első vasárnapra esik. A húsvét így, mint mozgóünnep befolyásolja a többi mozgó ünnep időpontját is, mint a farsangvasárnap, virágvasárnap, áldozócsütörtök, pünkösd és az Úrnapja dátumát is.
Húsvét napján Jézus feltámadását ünnepelik, nevét onnan kapta, hogy ekkor ér véget a 40 napos böjti időszak.
A húsvéti népszokások érdekes módon a nem épülnek be a keresztény vallási rítusokba, hanem szorosan vele párhuzamosan maradnak fenn. Ősi magyar pogány szokások és germán eredetű szokások keverednek a néphagyományokban.
Pogány szokásain elsősorban falusi közegekben maradtak fent, sok helyen, mint például a Hollókőn ma is eredeti formában. Ezen a napon szokás a zölgág-hordás vagy a villőzés, ami termékenység szimbóluma, ilyenkor ággal megütögették a fiatal lányokat vagy menyecskéket. A zöld ágnak székelyföldön más tulajdonsága is volt...

„tudniillik már húsvét hetében fenyőágat szokott szerezni, azt színes szalagokkal, czifra papírosokkal, piros tojással feldíszíteni s választottjainak kaputetejére felhelyezni. Amely leánynak húsvét reggelén nincs virága vagy azt jelenti, hogy rossz magaviseletű, vagy hogy szeretője nincs, mi egyaránt lealázza. Ünnep másodnapján korán a virágtevő legények szeretőiket meglátogatják, leöntik, s váltság fejében piros tojást és más emléket kapnak, mit harmadnap a leányok viszonoznak, s váltságul szintúgy piros tojást és szerelmi zálogot vesznek” (Réső Ensel 1867: 166).

A moldvai csángók fűzfasípot fújtak, habajgattak, ezzel csalogatták a tavaszt, más helyeken zajos határjárásokat tartottak ezzel űzték el a rossz szellemeket. Rontásűző hatásnak számított a „határjárás” is, melynek célja a vetések mágikus védelme, és a fiatalok határral való megismerkedése.
A múltszázadi szokás gyűjtemény két változatát írja le a „határjárásnak” a zalaegerszegi hagyomány szerint a nagykanizsai török basa megfutamításának emlékét őrzik ezzel, nagyszombat este egyházi külsőségekkel történt a „határjárás”.
Zajcsapások, puskalövések, sípszó, és dobpergések kíséretében, űzték a gonoszt a határból. Zöld hajtásokba, puspánggal burkolózva tértek vissza a faluba, ezzel jelképesen behozták a faluba a tavaszt.
A székelyföldi szokásokban tisztviselőket választanak ki, akik pálca ütéssel büntetik a későn érkezőket és a rendetlenkedőket:

„Útjuk ének s ima közt halad. Itt a határjáró ujonczok szigorú vizsgálat alá vétetnek, s ha kisül, hogy most először léptek e határvédelmi századba, a határdombra nyújtóztatva 6–12 pálczaütéssel illettetnek” (Réső Ensel 1867: 162).

A vallás imádság formájában beleolvad a pogány szokásokba a föld védelmezésére áldást kérnek.

„távoztass el mezeinkről jégesőt, sáskát, árvízeket, falunktól a tüzet, idegeneket; adj bő termő esztendőt s békességet!” (Réső Ensel 1867: 164).

A határjárás hajnalig tartott, mert ekkor kitakarították az útjukba eső patakokat és tisztán tartották a határt is. Maros-Torda megyei Szentgericén, a „határjárásban” résztvevők összeültek egy „húsvéti didergésre”, ekkor gúnyolódó, figyelmeztetéseket, ajándékokat adtak egyes embereknek, például megesett lányoknak bölcsőt, részeges kántornak pálinkát vagy tolvajnak börtönt kívántak, és mindezek fejében tojást gyűjtöttek.
Húsvétvasárnaphoz ugyancsak sokszínű hagyományok kapcsolódtak. Akárcsak más nagy ünnepen, ilyenkor nem főztek, a trágyát nem hordták ki az istállóból, varrni sem volt szabad sőt sepregetni sem, mert úgy gondolták, hogy elseprik a sok locsolót.
Ennek a napnak fontos része volt a víz, különböző magyarázatot találtak erre tájanként. Bukovinában például úgy tartották, aki hamarabb merít vizet az lesz a szerencsés, moldvai magyaroknál pedig a napfelkelte előtt keresztútra öntött vízről azt hitték, hogy megvéd a jégveréstől és a veszedelemtől, ebbe hajnali vízbe piros tojást tettek és az egész család abban mosakodott, mondván, akkor mindenki egészséges lesz, majd a piros tojást egymás fejéhez ütögették, hogy ne fájjon a fejük az évben.
Húsvét vasárnapján a böjt lejártával jellegzetes ételszokások alakultak ki, amit még ma is őrzünk, ilyen a húsvéti kalács, a sonka , a tojás, és a bor.
Ezeket az ételeket a gazdaasszonyok kosárban vitték a templomba és ott megszenteltették, a megszentelt tojásokból vagy annyit főztek ahány tagú volt egy család vagy annyifelé vágták, hogyha eltévednének eszükbe jusson kivel ették a húsvéti tojást. A megszentelt ételnek még a morzsáját is értékesnek tartották legfeljebb elégetni szabadott, Bukovinában az elégetett kalács hamuval szapultak, Lukácsházán (Vas megyében) úgy magyarázták:

„Egyebek, akik a túlvilágon vannak, hogy azoknak is legyen egy kis morzsa belüle” (Tátrai Zs. gy. 1966).

De Zemplénben például a szentelt kalács morzsáját a tyúkoknak adták, hogy sokat tojjanak tőle. Hajdúdorogiban pedig az elégetett morzsát a háztövében elásták, hogy az megvédje a házat a villámcsapástól és a károktól.

„Van olyan hiedelem, amely szerint, ha pászkamorzsát elássák, vagy ha az véletlenül kerül a földbe, hét év múlva kikel, virág lesz belőle, tovább terjed és minden évben virágzik. Ez a pászkamorzsavirág” (Mezősi 1987: 360).

De nem csak a kalácsmorzsáról voltak hiedelmek, hanem a húsvéti sonkáról is, annak csontját eltették és viharban a tűzre dobtak belőle, hogy a felszálló füst megvédje őket, vagy gyümölcsfára akasztották, hogy az sokat teremjen.
Az ételszentelés után szokás volt hazáig futni, ennek több magyarázata is van, Városdombon az, hogy aki elsőnek ér haza az első lesz az aratásban is, Lukácson pedig, hogy az a lány aki elsőnek szalad haza, első lesz a munkában is.

Húsvéthétfő
Ezen a napon a víznek nagyobb szerepe van, mint húsvétvasárnap vagy akár az év bármely napján. Valamikor elődeink Vízbevető vagy Vízbehányó hétfőnek is hívták, ami utal a régmúlt szokásokra is ugyan is gyakran akár erőszakkal is de a kúthoz húzták a lányokat és vödörszámra locsolták rájuk a vizet.



Ez a népszokás ősi pogány eredetű és termékenység varázslóhatást tulajdonítanak neki, ma már csak nagyon kevés helyen maradt fent eredeti formában, így például Hollókőn, ezen a parányi 360 lakosú faluban, amely 1987-től a világörökség része.
Megtisztelő címet azzal érdemelte ki, hogy a falu megőrizte a máshol rég elfelejtett hagyományokat, szelíd harmóniában élnek lakói a természettel, a házak eredeti formájukban állnak és eredeti rendeltetésnek megfelelően használják azokat.
Itt még ma is a falu apraja és nagyja népviseletet ölt húsvétnapján, a legények pedig kútból húzott vízzel locsolják a lányokat. A lányok pedig előző este elkezdik festeni és díszíteni a hímes tojásokat (ami a természet újjáéledésének jelképe).

 



A festéshez nem bolti festékeket, hanem népi hagyományos módszereket használnak, úgy mint a zöld színhez spenótot, a sárgához krumplihéját, a világossárgához citromhéját, a rózsaszínhez csipkebogyót, a lilához céklát, a sötétbarnához kávét vagy dió héját. Díszitéshez pedig leveleket használtak mintának, vagy gyertyát,vagy karcolást. A mintázás után szalonnával átdörzsölték a tojásokat, hogy szép fényesek legyenek. Ügyes kezű kovácsmesterek patkoltak is régen tojást, de a csipkézés is nagy divat volt.

 



Másnap ezeket a tojásokat adták a lányok a locsólóknak és a kisgyermekek, ők tubókát is kapnak mellé, ami úgy készül, hogy a hosszúra nyújtott tésztát görcs formájúra kötik és a végét áthúzzák rajta így madárformája lesz.
A nagyobb legények csapatosan járnak locsolni a "hervadófélben" lévő lányokat, locsolásuk jutalma a piros tojáson kívül, sonka, túróslepény és bor.
Régen Ipoly vidékén már előző este járták a legények a falut ez volt a tojáshajtás, lányos házanként 8-10 tojást szedtek össze, az előre megbeszélt házaknál, főként ahova udvarolni is jártak, ott szalonnát és kértek, abból rántottát készítettek és megették, a megmaradt tojások héját összetörték és másnap a lányos ház kapuja elé szórták, nehogy haragosa legyen a lánynak. A locsolkodásnál külön csapatokban vonultak a még legényszámba nem vett suhancok és külön a legények.
Galgamácsán a locsolkodás után szokás volt a maskurázó tojás szedés, ekkor kapott tojásokat a legények eladták és húsvéti táncmulatságot rendeztek belőle.
A locsoláskor verseket is mondtak, ezek lehettek jó kívánságok:

„Szépen kérem az anyját
Adja elő a lányát
Hadd locsolom a haját
Hadd nőjjön nagyra
Mint a csikó farka
Még annál is nagyobbra
Mint a Duna hossza!
Szabad-e locsolni?”

De voltak tréfás fenyegetések is:

„Ajtó megett állok
Piros tojást várok
Ha nem adtok lányok
Mind a kútba hánylak.” 



Kisgyermekek körében a tojás kiváló játék lehetőség is volt egyben,ilyen tojás játék a kókányozás, ticselés, türkölés, csokkantás, cucázás, melynek mindegyikének ugyanaz a lényege, a két szemben álló játékos összeüti a tojását, akié sértetlen marad azé lesz a másik gyerek tojása. Más tájakon ugyan ezt a játékot pénzzel való tojástörésként játszották.
A húsvéti ajándékozás is már nagyon régi eredetű, úgy tartották, ha a leány vagy legény nem kap új csizmát húsvétra egész évben elrontaná a munkakedvét, mert ha egész évben nem is kapnak új ruhát, de húsvétkor legyen meg az új csizma.
Ezt az új csizmát egy ideig olyan nagy becsben tartották, hogy a templomhoz menet ha sárvolt fel sem húzták, hanem a kezükben vitték odáig, majd istentisztelet után ismét levették és mezítláb mentek hazáig.
Húsvét után kedden viszont már a visszalocsolás napja kezdődött, ilyenkor nem mertek a legények végig menni a falun, kerteken át szökdöstek a dolgozóba, mert a lányok kétoldalt elállták az utat és aki férfi vagy legény jött az ráfizetett.

Április 24.

Szent Györgyöt évszázadok óta a lovagok, katonák, vándorlegények, szíjjártók és fegyverkovácsok védőszentjeként tisztelik, napjához számos megfigyelés és hiedelem, babona kapcsolódik.
Az állatokat ezen a napon hajtják ki véglegesen a legelőkre, a folyamat nem akárhogy zajlott le, ennek is külön rítusa volt, aminek termékenység varázslóhatást tulajdonítottak. A marhákat láncon (,hogy olyan erős legyen a lábuk, mint a lánc,) ekevason, fejszén, tojáson és a gazdaasszony kötényén át hajtották. Voltak helyek, ahol nem voltak ilyen szigorú megkötések, ott elég volt aprószentek-napi vesszővel kihajtani a barmokat, mint Medvesalján csipkevesszőt keresztbe tettek az ólajtóban és azon át hajtották ki, és a legelőre menet aztán ezzel az ággal ütögették, hogy a boszorkányok meg ne rontsák őket és el ne apadjon a tejük.

„Úgy zsendüljön a jószág, ahogyan a zöld ágon a levél”

Zöld ágat használtak az Ipoly mentén is, ott a zöld ágra fokhagymafűzért is akasztottak és úgy tették fel keresztbe az istálló ajtajára, mert nem csak az állatok védelmére hoztak létre babonákat és rontásűző szokásokat, hanem az istállókéra is, sót vagy szentelt hamut szórtak az istálló köré, gatyamadzagot az ajtóra, elé seprűt, amin a boszorkányok elrepülhettek.
Hortobágyon pedig a karácsonyi morzsa hamujával füstölték meg a csikósok , gulyások, juhászok a jószágokat, hogy azok el ne bitangoljanak.
A kihajtás végleges napján az év ezen napján először fogadnak fel pásztorokat, béreseket is, a szegődés Szent Mihályig szólt, béresek előző nap körbe járták a falut és ahova elszegődtek onnan szalonnát, tojást és pálinkát kaptak.
Igen elterjed szokás volt a tejbemérés is, ez a juhok legelőre való kihajtása előtti szokás abból állt, hogy a gazdák az előző egész nyáron keresztül a lefejt tej mennyisége alapján kapja a tejrészesedését, vagyis, hogy mekkora összeget kell fizetni a közös legelőn való legeltetésért. Ez a szokás az erdélyi falusi gazdálkodásokra jellemző elsősorban, ahol az egyes gazdák nem tudták a legelőterületeket külön-külön használni, vagy nem tartottak annyi juhot, hogy miattuk pásztortatást érdemes lett volna fizetni, ezért a gazdák társultak, és közös legelőn közösen fizették a kiadásokat. 
Ezen a napon nemcsak az anyagiakról volt szó, különböző rítusokkal tarkították, mint a lányok, juhászok és juhok vízzel való leöntése, nagyobb nap volt ez a falu életében, mint egy lakodalom, evések-ivások és táncmulatságok zárták .
De nem csak tejbemérés volt divat, hanem a pásztorünnep is, ahol pásztorünnepet tartottak, ott a pásztorok kiseperték az istállókat, majd meghintették vízbe mártott babérággal és megfüstölték a jószágokat, a füstöléshez élesztett tűzön a nyájat is áthajtották és maguk is átugrották háromszor, hogy a boszorkányok rontása elkerülje őket. A pásztorok ezenkívül áldozatot mutattak be, majd a reggeli harmattal megmosták a kezüket.

 



Ennek a napnak fontos mozzanata volt a harmatszedés, Zagyvarékason a vászonabroszt vagy kötényt húzogattak a reggeli harmatban, miközben a sámánokra jellemző kántálásokat mondogattak:

„Mind szedem...” vagy
„Vaját viszem, tejét nem, vaját viszem, tejét nem”
Mura vidéken pedig, hogy: „Viszek is, hagyok is”

„Akinek gyenge vetése van, az Szent György napján éjfélkor menjen ki a mezőre egy lepedővel és ahol szép vetést talál, azon húzza végig maga után a lepedőt, rá a saját vetésére, hogy a harmatot rávigye, akkor szép lesz a gabonája”

Közben egy marék füvet is szedett mindenki, amit a tehén elé tették, a harmatos ruhát pedig a tejesfazékba facsarták, hogy sok tejük legyen, de a kenyér tésztába is jutott belőle, hogy annak szépre sült héja legyen. A kenyéren kívül Borsod megyében pogácsát is sütöttek harmattal, azt megszárították és a teheneknek adták, hogy jól tejeljen.
Mint ahogy az előzőekből is látszik ezen a napon rendkívül féltek a boszorkányoktól, ezt a napot gonoszjáró napnak is tekintették, amikor a boszorkányok szabadon garázdálkodhatnak, hogy távol tartsák őket tüskés ágakat és nyírfa ágakat akasztottak a kapukra, mert ha azt a boszorkányok éjjel megfaragják, akkor elviszik a tejhozamot.
A régi boszorkányperekben is ez az a nap, ami újra és újra előkerül, mert hitték, hogy ezen a napon van a boszorkányoknak a legnagyobb hatalmuk, hitték, hogy aki ekkor keresztútra megy megláthatja a boszorkányokat.
Szent György napját a kincskeresésre is alkalmasnak találták Berettyóújfalun így beszéltek róla:

„A Leszkai kocsissal is kimentek Szentgyörgy iccakáján oda, ahol lángot láttak. Csak úgy bömböltek a bikák. Három bömbölés hallatszott. Arra tartotta balkézzel a kefét az egyik, amerről a bömbölést hallotta (látni nem lehetett, csak hallani) a másik addig kiásta a pinzt. Ott ment el egy hosszúszakállú ősz, öreg ember s azt mondta: jól tették, hogy kiásták, nem kell tovább őrizze… s eltünt. Isten födgyinek hijják aszt a hejet: kincses hej a” (Sándor M. 1976: 206).

Elterjedt hiedelem volt még, hogy ezen a napon fogott gyíkkal a torokgyíkot lehetett gyógyítani, ha a gyűrűs ujjukat végig húzták háromszor a gyík torkánál, majd háromszor megkenték vele a saját torkukat. Ha kígyót fogott valaki ezen a napon, akkor tudást lehetett szerezni vele, de ha Szent György előtt kígyót üt meg akkor nagy lesz az ereje, ha viszont a kígyó nem döglik meg, hanem elmegy, elviszi az erőt is. Ha pillangót fognap Szent György előtt és azt a pénztárcába teszik, így az egész évben nem lesz üres.
Időjós hiedelmek is vannak bőven, mint például a mennydörgésről, Turán úgy hitték, ha Szent György előtt megdördül az ég, akkor bő esztendő várható, vagy ahonnan hallható, abból az irányból kapják egész évben az esőt.
Ha ezen a napon megszólalnak a békák a bukovinai magyarok szerint, akkor korai tavasz és nyár várható, Medvesalján viszont ugyanerről esőtlen nyarat jósolnak, ezen a vidéken a békát szemölcs irtásra is használják ráolvasással.
Gyimes-völgyben azt mondták, aki ezen a napon megfürdik a szabadban, egész évben nem lesz rühes, ezen a területen azt is tartották, hogy nem szabad Szent György napon ágyneműt szellőztetni, mert a jószág pusztulásához vezet.
Jó előjelnek tekintették, ha a varjú már nem látszik ki a búzatáblából.

Április 25.

Márk napján van a búzaszentelés napja, eredete egészen a középkorig visszanyúlik, már ekkor voltak búzaszentelő körmenetek, ilyenkor mise után a hívek kereszttel és lobogókkal kivonultak a határba, miközben a mindenszentek litániáját énekelték, majd a pap megszentelte a búzaföldet. A szertartás alatt búzaszentelő éneket énekeltek, és szentelt vízzel a négy égtáj felé hintett a pap.

Észak felé:
"Aki gondolsz a madárra, Köntöst adsz a kis virágra, Kegyes szemed legyen rajtunk, Tebenned van bizodalmunk. Téli fagyban, hóban, jégben, Te vagy minden reménységem. Jön a tavasz, az új élet, Abban minden újra éled.
Kelet felé:
Te, ki hinted Igéd magvát, Kemény szívünk alakítsd át, Vesd el benne szent Igédet, Abból fakad örök élet. Itt a tavasz, fák rügyeznek, Áldd meg a mi vetésünket. Búzánk, árpánk aratásra, Hadd szökjön fel dúsan szárba.
Dél felé:
Kik bajukkal Hozzád futnak, Segítségért folyamodnak, Nem szenvednek ők szükséget, Mindig érzik segítséged. Ha velünk az Úr áldása, nincs gondunk az aratásra, Százszoros lesz a termésünk, Áldj meg urunk, erre kérünk.
Nyugat felé:
Úr Jézus, ki azt hirdetted: Ki veled tart, el nem veszhet. Erősítsd meg gyenge lelkünk, Örök tűzre ne kerüljünk. Ősi vihar hogyha kerget, Nyugtot szívünk nálad lelhet, Édes Jézus, kérünk szépen: Áldd meg munkánk egész évben.”

A szertartás közben búzakoszorúkat fontak a zászlókra és keresztre, ebből pár szálat mindenki haza is vitt magával. A búzakoszorúból ki vett szálakat nyolc nap elteltével a földek négy sarkába leszúrták, mert úgy tartották a jégverés ellen védelmet ad. Ezen búzaszálaknak szentelményi erőt tulajdonítottak, a búzakoszorú gyógyító erejéről már a 17. századtól vannak feljegyzések, például, hogy beteg feje alá tett búzakoszorú gyógyhatású, bukovinai székelyek pedig a megszentelt búzafőzetét lábfájásra tartották hatásosnak.
A 20. században is voltak még olyan helyek, ahol a szentelt búzából és a Szent György napi harmatból kenyérkovászába is tettek vagy teát főztek belőle, hogy aki evett ivott belőle egészséges maradjon és ne érje rontás.
Az asszonyok a szentelt búzát imakönyvükben a férfiak kalapjuk mellé tűzve tartották védelmezőként. De az állatok védelmezésére is gondoltak, palócok például a jószágoknak is adtak belőle, Medvesalján a tyúkoknak és a kacsáknak is jutott.
Pereszlényben, ahol a pap szenteltvízzel hintette a vetést onnan vittek haza a méhészgazdák egy-egy marékkal és elszórták a raj előtt, hogy azok el ne menjenek.
Ahogyan a húsvéti vagy karácsonyi kalács morzsa is úgy a szentelt búza is kiválóan alkalmas volt viharos időben arra, hogy a tűzre vessék őket, kár ellen, egyes helyeken pedig az eresz alá kötötték vagy a szentképek mögé tűzték, ez a szokás még ma is falvainkban.
Időjárás és termésjósló hiedelmek is ragadtak ehhez a naphoz:

„Ha megszólal a pacsirta, a béka, jó termést várhatsz, ellenben, ha hallgat a fülemüle, akkor változékony lesz a tavasz”


Szerkesztés dátuma: vasárnap, 2011. július 10.
Nézettség: 1,860 Kategória: Ősi magyar hitvilág (Legendák)
Előző cikk: Böjtmás hava - Március Következő cikk: Pünkösd hava - Május


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: