Novembert szokásos Mindszent havának, Szentandrás havának, vagy Őszutó hónak is nevezni. 

Ilyenkor nem kell már sokat várni a tél beálltára. "November, december, lábon áll a hóember." Márton madara, a holló is bejön már az erdőből, ellepi a szántóföldeket, élelem után kutatva. Az időjárás már beszorítja az embereket a házakba, megkezdődnek a csendes téli esték, Márton napjától a kiforrt bor kóstolgatása.

November 1. Mindenszentek napja  

E nap estéjének halott tiszteleti szokásai a római Feralia ősi halotti ünnepeiből nőttek ki. A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak, ezért a terített asztalra kenyeret, sót, vizet tettek. A bukovinai magyarok sütnek, főznek és kiviszik az ennivalót a temetőbe, osztogatják. Gyertyát gyújtanak otthon, ahány halottja van a családnak, annyit. Az Ipoly menti falvakban, aki nem tud temetőbe menni, az otthon gyújt gyertyát mindenszentek napján. Régebben figyelték, kinek ég előbb a gyertyája, mert a hiedelem szerint az hal meg előbb a családban. Szokás a sírok megtisztítása, rendbe hozása. Ilyenkor fel is díszítik a sírokat, virágokat visznek, gyertyát gyújtanak az elhunytak tiszteletére. Mindenszentekhez gazdasági hagyományok is fűződnek. Csépán ilyenkor szorultak be az állatok – a gulya, a csürhe, a ménes és a csorda. Galgamácsán e napon szegődtették a cselédeket, pásztorokat. Nagymagyaron mindenszentekkor volt a legényvásár. Itt kötöttek a gazdák egyezséget a szolgálni menő legényekkel.

November 2. Halottak napja  

Mindenszentek és Halottak napja a halottakra való emlékezés ünnepe. Mindenszentek és halottak napja közti éjszakán a néphit szerint a templomban a halottak miséznek. A katolikus egyház az I. századtól kezdődően november elsejét szentelte a halottak emlékére. Minden olyan szentnek ünnepe, akiről a naptár név szerint nem emlékezik meg. Ezen a napon a katolikus egyház tanítása szerint az élő és az elhalt hívek titokzatos közösséget alkotnak. Kötelező ünnep a IX. század óta. A virág borította sírok mellett rokonok, ismerősök, barátok gyertyát gyújtanak, s emlékeznek. E napon a távolba szakadt családtagok is hazatérnek. Ipolyhídvégen halottak napján a közeli rokonság együtt fogyasztotta el az ebédet, majd kimentek a temetőbe és gyertyát gyújtottak az elhunytak tiszteletére. 

Halottak napján, sőt hetében mosási tilalom volt, attól tartva, hogy akkor a hazajáró halott vízben állna, Csallóközben pedig úgy tartották aki ezen a napon mosna annak megsárgulna a ruhája. Nem meszeltek, mert a férgek ellepnék a házat. Halottak napján Szlavóniában sem végeztek semmilyen földmunkát, nehogy keléses legyen aki az aki dolgozik. Csantavéren a halottak napi esőből sok felnőtt halottra jósoltak a következő esztendőben. Mindenszentek és a halottak napja ma városon és falun egyaránt a halottakra való emlékezés ünnepe: a temetőbe járás, a sírok rendbehozatala, a gyertyával való világítás szinte mindenki számára kötelező. A halottak napjának világítással egybekötött megünneplése néhol csak újabb szokásként, a második világháború után terjedt el, például a kalotaszegi falvakban.

November 11. Márton napja  

Szent Márton a legnépszerűbb középkori szent. A legenda úgy tartja, hogy Szent Márton alázatból ki akart térni püspökké választása elől, ezért a ludak óljába rejtőzött, de azok gágogásukkal elárulták. Innen a „Márton lúdja" elnevezés. Márton-napon országszerte lakomákat rendeztek, úgy tartották, minél többet isznak, annál több erőt és egészséget isznak magukba. Ilyenkor már le lehet vágni a tömött libát. „Aki Márton napon libát nem eszik, egész éven át éhezik” – tartották. A liba csontjából az időjárásra jósoltak: ha a liba csontja fehér és hosszú, akkor havas lesz a tél, ha viszont barna és rövid, akkor sáros. 

Az aznapi időből is jósoltak: „Ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél, ha barnán, kemény tél várható.” 

Egy kalendáriumi regula szerint: „Márton napján, ha a lúd jégen jár, akkor karácsonykor vízben poroszkál.” 

„A bornak szent Márton a bírája” – tartja a mondás, azaz ilyenkor iható az újbor, más jelentése szerint az őszi időjárás dönti el, hogy milyen lesz a bor. Baranyában azt tartják, hogy a Márton-napi idő a márciusi időt mutatja meg. Szent Márton napján a pásztorok vesszőt adtak ajándékba a gazdáknak. Ez volt a Szent Márton vesszeje. Köszöntőt is mondtak, a gazda megfizette a bélesadót vagy rétespénzt. Márton vesszeje többágú volt, úgy tartották, ahány ága van, annyit malacozik a disznó. A bősi gazdák a disznóól tetejébe szúrták dögvész ellen. Tavasszal ezzel a vesszővel hajtották ki az állatokat. Bősön zsírral, szalonnával, kolbásszal ajándékozták meg a pásztort, esetleg pénzt is adtak. Az Ipoly vidékén a pásztorok sorra járták a házakat, és a gazdáktól ajándékot kaptak. A Nyitra megyei Zsérén is a pásztorok hordták a mogyorófavesszőt, amiért a gazdától ajándékot kaptak. 

November 19. Erzsébet napja (Árpádházi Szent Erzsébet napja)  

Árpádházi Szent Erzsébet a katolikus egyház egyik legnagyobb női szentje. A legenda úgy tartja, hogy a szegényeknek a kötényében vitt alamizsna rózsává változott mikor atyja kérdőre vonta. Ezt nevezik rózsacsodának. Erzsébet a tél és a karácsony rámutató napja. Mindenütt azt tartják, ha esik Erzsébetkor, akkor lágy tél lesz, nem kell félni a téli zimankótól, erős hidegtől, fagyoktól. A gazdák azt mondják, amilyen Erzsébet, olyan lesz decemberben karácsonykor. Erzsébetkor rendszerint leesik az első hó. „Erzsébet megrázza a pendelyét".  

November 25. Katalin napja  

Keresztény hitéért halt mártírhalált, okossága miatt volt a diákok, tudósok, egyetemek védőszentje. E naphoz férjjósló hiedelmek és praktikák is kapcsolódnak. A lányok mezítláb különféle ágakat loptak a fákról, amely ha karácsonyig kizöldült, következtettek a közeli férjhezmenetelre. A kizöldült ágat nevezték Katalin-ágnak. Sóvidéken a lányok Katalin-napi szokása az orgonaág virágoztatása volt. Vizes edénybe néhány orgonaágat állítottak és mindegyiknek legénynevet adtak. Úgy tartották, amelyik ág kivirágzik karácsonyra, olyan nevű legény lesz a leány jövendőbelije. A legények is ezen a napon tudakozódhattak jövőjüket illetően. Párnájuk alá lopott leányinget tettek, hogy megálmodják jövendőbelijüket. 

A régi pásztoremberek emlékezetes napja volt, mivel ezen a napon hajtották ki utoljára a csordát. Katalin-napkor egy zsákba dughagymát szedtek és felkötötték a szabadkéménybe, hogy meleg és gőz járja át. Katalin nap után sem lakodalmat, sem táncmulatságot nem szoktak rendezni, mivel közelgett az adventi időszak. Időjárásjóslás is kötődik e naphoz: 

„Ha Katalin kopog, akkor karácsony locsog” és ennek az ellenkezője is igaz 

 „Ha Katalin locsog, akkor karácsony kopog". 

 „Ha Katalin szépen fénylik, 

 a Karácsony vízben úszik.” 

„Ha Katalinkor megállott a liba a jégen, akkor karácsonykor sáros lesz.” 

November 30. András napja  

András a téli évnegyed kezdőnapja, böjtnap. A népi hitvilág mágikus párjósló erőt tulajdonított ennek a napnak. A lányoknak számtalan praktikát, jósló cselekményt kellett végezniük, hogy meg tudják ki lesz a férjük, amit magányosan, titokban kellett elvégezniük. Se szeri, se száma a gombócfőzésnek, ólomöntésnek, András napi jóslásoknak, amit a kíváncsi lányok még ma is alkalmaznak. A közös jóslások többnyire a fonóban történtek, de ez persze nem volt elég ahhoz, hogy biztosra menjenek így otthon is folytatták. A gombócokba férfi neveket rejtettek, főzték, és amelyik elsőnek jött a víz tetejére, az lett az illető férjének neve vagy a párna alá férfiruhaneműt rejtettek, és egész nap böjtöltek. 

„Aki böjtöl András napján 

 Vőlegényt lát iccakáján” 

 Lefekvés előtt pedig azt mondogatták:

 „Ágyláb, lépek 

 Szent András kérlek, 

 Mond meg, hogy ki lesz a férjem” 

Ereszrázással is próbáltak jósolni. A zsúpfedeles házak ereszét megrázták, s a kötényükbe hulló magból jósoltak: „Ha a lány kötényébe búzamag hull, jómódú legény veszi feleségül, ha rozsmag, akkor szegény legény lesz a férje, ha pondró hull bele a zsúpszalmából, még a következő évben teherbe esik” Vagy az ól rugdosása, mely nemcsak András-napkor szokásos praktika. Úgy vélték, ahányat röffen a disznó, annyi év múlva mennek férjhez. De attól sem riadtak vissza, hogy szemétre, trágyadombra állva figyeljék, honnan hallják a kutyaugatást, mert abból az irányból jön majd a jövedőbelijük. 

Disznótor: 

November a disznóölések kezdetét is jelenti, ekkor már elég hideg az idő ahhoz, hogy a feldolgozott húsfélék ne romoljanak, meg és a legyek sem köpik be, és ekkor már megnőnek akkorára a disznók, hogy le lehessen vágni őket. A munkához már előző nap elkészültek megfenték a késeket, megpucolták a hagymákat, előkészítették a böllér szerszámokat. Másnap már kora hajnalban felkelt mindenki aki hivatalos volt a torra, megfogták a disznót és leszúrták. Vérét felfogták egy tálban, mert kárba az sem mehetett és igen finom étek, hagymával és tojással borssal sóval fűszerezve sütve reggelihez. Ezután a disznót betemették szalmával és meggyújtották így pörkölték le a szőrt róla.

Amikor elégett a szalma a feketére égett disznót forró vízzel locsolgatták és egy tülök szerű fém eszközzel, a kaparóval addig kaparták, amíg az tiszta fehér nem lett. Ma már persze a szúrást felváltotta az elektromos shockkoló a szalma pörkölést pedig a gázzal történő pörkölés. A disznót ezután vagy felhúzták és úgy kezdték felbontani, vagy asztalon folytatták a műveletet. Mivel elég hideg volt a disznótor szinte elengedhetetlen kelléke lett a pálinka és a forralt bor, ami melegen tartott és jó kedvet adott.

A felbontás közben leszedték az asszonyok a reggelihez a sütni való húsokat, amit a vérrel együtt reggelizték savanyúsággal. Miközben a férfiak a disznó felbontását végezték, darabolás és darálás, abálás( ami egy kotla vízben való főzést jelent, olyan disznó részekből, amit nem lehet csak bedolgozva fogyasztani, mint pl veset, fej, tüdő...ezen szervek később hurkába kerülnek ) addig az asszonyok szétszedték a disznó beleit és kimosták, később ebbe töltötték a kolbászt és a hurkát. 

 Ebben a kotlákban főzik a vizet mosogatáshoz, abáláshoz és ebben sütik a zsírt. 

Délután vagy este levessel, paprikással sült hurkával és kolbásszal, töltött káposztával zárult a nap eseménye. Szokás volt és mai is az, hogy a segítőknek disznótorost ajándékoztak, ebben a csomagban nyers hurka-kolbász, sültek és tarja is van. Régen az disznóölés jó alkalom volt az adománygyűjtésre a vacsora ideje alatt jártak a kántálók, többen összeverődtek, és a disznótoros házak ablaka előtt rákezdtek: 

„ Megdöglött-e a disznó, akit megöltek? 

 Maradt-e a hurkájából, adjanak egyet! 

 Mer holnap péntek lesz, 

 a maradék nem jó lesz. 

 Fülét, farkát papoknak, 

 Hurkáját a diákoknak, 

 adjanak egyet.” 

A disznótorral kapcsolatos másik adománygyűjtő szokás az ún. nyársdugás. Főleg a Zselicségben, a bandába tömörült legények, fiúgyermekek többágú nyársat dugnak a kilincsre vagy az ablakba, s az egyik ágára tréfás, gyakran trágár szövegű papírlapot szúrnak. A háziak a nyársra hurkát, kolbászt, szalonnát, pogácsát szúrnak. Lényeges, hogy a nyársdugók kilétére ne derüljön fény. 

FONÓ 

A fonó a női társasmunka legfontosabb alkalma volt. Az őszi behordástól többnyire a farsang végéig tartott. 

Mikor fakad a bodzafa, 

Nem kell senkinek a rokka.” 

Szent Györgykor mindenképpen be kellett fejezni a munkát, mert úgy tartották, „hurka teremne a szöszben”. 

A fonás kezdőnapja kötődhetett valamilyen jeles naphoz, például Szent Mihály-napkor (szept. 29.), Imre-naphoz (nov. 5.) vagy a kukoricaszedés befejezéséhez. Voltak tilalmas napok, melyeken tilos volt a fonás. Legismertebb a Luca-nap (dec. 13.), mert úgy tartották, hogy aki ilyenkor fonna, befonná a tyúkok fenekét, és azok nem tojnának. A fonóknak különböző fajtái voltak: asszonyfonók, asszony- és lányfonók vegyesen, és külön lányfonók. Házról házra jártak, vagy egy időre közösen béreltek házat. A munka jellegét tekintve is különböztek: az ún. kalákás fonókban mindenki a háziasszony fonalát fonta, általánosabb volt, amelyikben mindenki a magáét fonta. 

„Télben, mikor fonás ideje van, a székely leányok ma egyik, holnap másik háznál gyűlnek össze fonni, s ezen összegyűlést nevezik ők guzsalyos vagy korusnak” 

A fonónak rendkívül nagy jelentősége volt a fiatalok társas élete, az udvarlás, párválasztás szempontjából. A fonóba járás kötelező volt, az elmaradókat felkeresték, kikolompolták, taligán húzták el a fonóba. A legények nemcsak a megjelenésüket, de a munkájukat is ellenőrizték. Ismert módszer volt az ún. kulcspróba. A hanyagul fonó lány szöszéből csak sokára hullott ki a kulcs. Különösen a lányfonóba a lányok ünnepi ruhában mentek, fonóeszközeiket feldíszítették. A fonónak meghatározott rendje volt. Ez érvényesült az ülésrendben is a fal mellett helyezkedtek el az új fiatalok, a szélen az ajtónyitogatók, kitüntetett helyet kaptak a szorgalmasok vagy a mesélők. A gazdasszony a kemencesutban ült. A legények meghatározott napokon látogathatták a fonót. A fonó volt a téli szórakozás és játék fő színtere. A fonóban helye volt a mesemondásnak, balladák, históriás énekek előadásának, dalok éneklésének, találós kérdéseknek, s főként a játékoknak. Ezeket részben a lányok maguk között játszották, de jó néhányat a legényekkel együtt. A közös játékok a párválasztással voltak kapcsolatosak. A legnépszerűbb fonójátékok a Megy a kosár..., Fordulj bolha..., Kútba estem... voltak. 

 „ Fordulj bóha! 

 Nem fordulok! 

 Meddig? 

 Amíg XY meg nem csókol! „ 

A lánynak pedig, ha tetszett a legény, ha nem, oda kellett menni megcsókolni. A fonó az udvarlás fő helyszíne volt. Az ún. legényjáró napokon keresték fel a fonókat. A fonóbeli udvarlás, a mások előtt való ölbeültetés, csók megengedett volt, holott az utcán még jóformán egymás mellett sem mehettek a lányok a legényekkel a hagyományos falusi szokások szerint. A fonó különösen a farsang időszakában volt a szórakozás helyszíne. Nemcsak a legények keresték fel ilyenkor a fonókat, és adtak elő különféle jeleneteket, incselkedtek a lányokkal, hanem a lányok is felkeresték egymás fonóit jelmezesen. Ijesztgették, szórakoztatták egymást.