Hungarikumok

 

A kutya a magyar mitológiában


A kutya a magyar mitológiában

Újkori népi hiedelem, de az ókori Hekaté kultuszra visszavezethetô, s így ôsi eredetu, az alvilág szimbolikus bejáratánál a tündéreknek adott keresztúti (határjel, halom) áldozat. Ennek során kutyát is leölnek. A Cegléd-nyúlfülehalmi lelet valószínusíthetôen ilyen keresztúti „fekete kutya” áldozat késôi, XVI–XVII. századi elôfordulása. 

                                       Cegléd-nyúlfülehalmi 

 

Elrejtett kincset, pénzt csak úgy lehet kivenni, ha az áldozatul szánt állatot, pl. fekete kutya, ráölik a helyre. Ez az állat megmutatkozik a kincskeresôknek.

 

Leölik az ebet azért is, hogy egyes részeit gyógyításra, rontást távol tartó amulett készítésére használják fel. Ilyen óvó-védô kutya szemfog amuletteket kizárólag nôi és gyermek sírokban találunk.

 

Ipolyi A.-nál olvashatjuk, hogy gyakoriak a boszorkányperekben az ilyen vádak: „…kutya képeiben reá menvén az fatensre, …tapogatván az fatens, hogy mi volna, tapasztalta, hogy kutya, mind az két fülei el lévén vágva.”; „…egyik éjszaka látta szemeivel az fatens, hogy vörös kutya képeiben … bémenvén az házban … meggyötrötte.”; „…egy hamuszínu kutya a forgószélben leütötte lováról, hogy világát veszté, kinek a vádolt Rohonkáné boszorkánynak kellene lenni”; „kutya alakban jár szopni a tehenet.”; és egy felsôbányai pör körülményes vallomása: „láttam szemeimmel étszakának idején az istállóban az hidláson fektemben egy fekete hódos feju agarat az szénán lábai suhogván, mellém az vadalló tôke mellé állván, s annak utána elváltozott szintén olyanná, mint Fazekas Kata … egész testemet mind el tapogatta, és fejér agárrá vált annak utána.” Vörös I. így foglalja össze a kutya szerepét boszorkányhiedelmeinkben: – a kutya maga az átváltozott boszorkány, akinek emberi tulajdonságai vannak (pld.: beszél), ha megütik, megsebesítik, vagy meg is ölik – idôvel eltunik, de – mindig visszaváltozik emberré (=boszorkánnyá); – az emberboszorkány kutyája, akinek a hátán közlekedik a boszorkány; és aki megtámadja, megharapja a megrontott, vagy a megrontani szándékozott személyt. A kutya mindkét esetben megmarad – hiedelembeli funkciója mellett – élô, hús-vér, de rontó állatnak. Fontosnak tartja ugyanakkor megjegyezni, hogy a hiedelem rítusaihoz nem tartozott kutyaáldozat. Az egyházi demonológia szerint a boszorkány az ördöggel, a sötétség, a pokol urával köt szövetséget. A „ fekete kutya” az ördögöt, a hitetlenséget személyesíti meg. A népi hiedelemben a kutya-ördög szavak egymás szinonímái, azonos rosszalló, megvetô értelmu jelentésük volt. Ilyen, az eb tisztátalan voltán alapuló csúfoló, mely – súlyát csak növeli, hogy eredendôen egyik kelet-európai és sztyeppei nép sem ette meg a kutyahúst, így ez a hagyomány rögzôdött a magyarság tudatában – a legnagyobb szegénységre utal: „Nincsen kutya Szentpálon, mind megették a nyáron”. Ezért aztán káromkodásainkban, szitkozódásainkban az ördög szó mellett legtöbbször a kutya-eb szó szerepel jelzôként, vagy szókapcsolatokban. Mindez a XVII–XVIII. századi szitok, átok és káromkodások világában a legszembetunôbb. Utalni kell itt ugyanakkor arra, hogy Gunda B. szerint az „eb ágyából született”, „eb anyától lett” kifejezések totemisztikus hagyományra vezethetôek vissza. Bálint Cs. helyesen állapítja meg, hogy ezek a képletek inkább a boszorkánykodásra utaló szólások, melyek mind a környezô, mind az indoeurópai népek kultúrájában fellelhetô analógiákból táplálkoznak.

 

Erősen tartja magát némelyek tudatában a honfoglaló magyarok eskü szertartásában a kutyára esküvés rítusának feltételezése. Ebben a feláldozott kutya/farkas az eskütevôk üzenetét továbbítja az „ôs szellemhez, isten/ek/hez”, és annak megerôsítését kéri. Hitvilágbeli szerepe tehát azonos a temetések, halálozási évfordulók (halotti torok) és egyéb alkalmakból bemutatott kutyaáldozatok szimbolikájával.

 

A hivatkozás Theotmár salzburgi érsek IX. János pápához 900-ban írott levele, melyben mentegetôdzik, hogy 899-ben a frankok „…a magyarokkal megszegték volna a katolikus hitet és kutyára, vagy farkasra s más istentelen és pogány dologra tettek volna esküt, s kötöttek volna egységet…” nem igaz. Amivel őket (a frankokat) vádolták meg, „éppen ôk maguk (a szlávok) voltak azok, akik a nekünk hamisan tulajdonított dolgot elkövették”. Györffy Gy. ennek alapján feltételezi, hogy a szlávok a magyarokkal a vádban említetteket többször megtették. Vörös I. nem látja bizonyítottnak a feltételezést, jelzi viszont, hogy ez a szerzôdési szokás a keleti frank/morva környezetben zooarcheológiai leletekkel alátámasztható. Matolcsi J. Fehér G.-val együtt a török népek szokásaként határozza meg a jelenséget, s hivatkozik a bolgárok és bizánciak IX. század elején ily’ módon kötött szerzôdésére. Állítása szerint a magyarok ezt a szokást átvették, amint azt a Bajor Évkönyvekbe a IX–X. század fordulóján írt bejegyzés tanúsítja: „a kereszténységtôl idegen magyarokkal barátságot és szövetséget kötöttek”, velük „kutyára és farkasra tesznek esküt”. Említi még a Bálint Cs. által ismertetett jánosszállási leletet, elfogadva, hogy az ott leírt kettévágott kutya az eskü áldozata. Csakhogy Bálint Cs. is jól tudta, hogy Brandenburgban III–IV. századi sírban már találtak kettévágott kutyát.


Szerkesztés dátuma: kedd, 2012. augusztus 7. Szerkesztette: Mereteiné-Matosics Ágnes
Nézettség: 4,652 Kategória: Ősi magyar hitvilág (Legendák)
Előző cikk: A kopjafák Következő cikk: A Parasztbiblia


   











Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: