Hungarikumok

 

HONFOGLALÓINK TEMETŐI (ŐSEINK TEMETKEZÉSI SZOKÁSAI)


HONFOGLALÓINK TEMETŐI  (ŐSEINK TEMETKEZÉSI SZOKÁSAI)

 "Ha sikerül bebizonyítani, hogy pl. a Tien-santól a Bécsi-medencéig fellelhetők egy adott korszakban alapvetően jellemző és meghatározó tartalmat hordozó tárgyak és jelenségek, akkor kimondhatjuk e hatalmas terület egységét" - írja Bakay Kornél.Nem mi választottunk magunknak őstörténetet, hanem őstörténetünk egyszerűen van, létezik, amelyet legfeljebb nem ismer valaki, nem ismer még eléggé, vagy nem is akar megismerni. Ez utóbbi gondolatot fejti ki László Gyula írván a második világháború utáni magyar "tudományról", hogy "a magyar történettudomány negyven éves szellemi torzulásunk-torzításunk szomorú története; nem tudnak elképzelni önálló kutatást, csak valamilyen irányítás, sugalmazás következményeként". Őstörténetünk és honfoglaláskorunk műveltségének kutatói eddig leginkább azzal törődtek, hogy mit és mikor "vettünk át" idegen népektől. Mert aminek nem volt finnugor megfelelője szavaink között, ahhoz nem lehetett ősi soron jussunk, így tanították nekünk, és így tanítják ma is fiataljainknak, mintha jóformán egész műveltségünket másoktól kaptuk volna. "Hallgatóimat az egyetemen óvtam - folytatva László Gyula gondolatait - ne tévesszék össze a múltat azzal, ami megmaradt belőle. A múlt nem lelet, nem fazék, lakógödör vagy övveretek, zablák, szablyák s mindenféle más, hanem teljes élet… a régészeti kutatások anyaga a tárgy, s így módszere is más, mint a történettudományé".

 

                                      

A régészeti kutatások Eurázsiában 1713 táján indultak Oroszországában Nagy Péter rendelkezései alapján és az első munkák éppen a szkítákkal foglalkoztak. Magyarországon az első régészetileg hiteles csontváz Bene honfoglalás kori vitéz volt, akinek sírját Jankovich Miklós bontotta ki 1834-ben, ezzel megelőzve Európa sok más országát. A monarchikus idők azonban nem kedveztek a magyar múlt kutatásának. Az abszolutizmus idején 1853-ban talált verebélyi leletet csak később tehették közhírré. A kiegyezés után 1868-ban publikálták a Galgóc-i tarsolylemezt, ami után az őseink iránti érdeklődés gyorsan megnövekedett. 1872-ben már 11, 1878-ban 18, 1883-ban 23, majd 1895-ben 43 honfoglalási lelet került a Nemzeti Múzeumba. Hampel József1900-ban már 56 lelőhelyről mintegy 170 honfoglaláskori tárgyi leletet publikált; sajnos a magyar tárgyi leletanyag nagy részét "szlávnak" deklarálta. A monarchista-finnugrista szellemtől régészeink nagy része nem tudott elszakadni; Pulszky Ferenc a honfoglaló magyarokat így ítélte meg. "A honfoglalók hódítók voltak, nem iparosok; ékszereiket szolgáik, hadifoglyaik vagy a hazánkban lakók készítették olya korban, melyben a művészet lehanyatlott". A két világháború között a régészeti kutatásokban a legjelentősebb szerepet a szegedi múzeum játszotta Móra Ferenc és Csallány Gábor vezetésével. 1944-ben lépett színreLászló Gyula és jelentette meg korszakalkotó munkáját A magyar honfoglaló nép élete címmel. A második világháború után másodrangú kutatók igyekeztek a pártállamot kiszolgálni finnugrista nézeteikkel; az értelmesebbek anyagközlésbe fulladtak végkövetkeztetés levonása nélkül. Az ezredfordulóra a magyar régészet eljutott odáig, hogy 1600 IX-X. századi lelőhelyről megközelítőleg 25 ezer "köznépi" ás 940 "előkelő lovas-szablyás" honfoglaló magyar sírt ismerünk. A magyar régészet napjainkban éppúgy kettévált, mint a múlt században az ugor-török háború idején. Az egyik tábor László Gyula - Bakay Kornélés sokan mások képviseletével valóban a magyar őstörténetet kutatja, a "szegedi iskola" Kristó Gyula - Róna-Tas András és mások vezetésével a monarchista-finnugrizmust képviseli, illetve szolgálja ki. Amint az egész magyar őstörténet, úgy ma a honfoglalással foglalkozó régészet is válaszút előtt áll; lassan újra felszínre kerül a mintegy kétszáz éves elhallgattatás utáni igaz magyar őstörténet és egyre inkább háttérbe szorul a hatalmat kiszolgálók magyar-ellenes tábora.

 

- Őseink temetkezési szokásai. Őseink a halált az evilági élet folytatásának képzelték el; halottaikat e gondolatnak megfelelően temették el. A temetés a sírgödör olyan tájolásával kezdődött, hogy halottaikat arccal Kelet, a felkelő Nap, az őshaza felé temették. A soros temetkezésnél a jurtákban való elhelyezkedés ellentéteként a nők helye jobboldalt, a férfiaké baloldalt volt. A sírba a halott használati eszközeit, fegyvereit is behelyezték, de fordítva, mint azt életében viselte. E szokás alapja az volt, hogy úgy gondolták, hogy a halottnak a másvilágon meglegyen mindene, ami rangjához és mindennapjaihoz tartozik, de az a hiedelem is bennük élt, hogy a halott legkedvesebb tárgyait, ékszereit és fegyvereit más ne érintse.

 

Háromféle honfoglaláskori magyar temetőt szokás megkülönböztetni: 1. magányosan eltemetett előkelők és un. "nagycsaládos" temetkezéseket; 2. a középréteg temetőit; 3. a szegények temetkezéseit. A nagycsaládos temetőkbe gazdag harcosokat temettek pompás fegyvereikkel, nyúzott lovaikkal és használati ékszereikkel; a női sírok is gazdagon ékszerezettek. A halott vitéz kedves lovát a sírnál feláldozták, megnyúzták és a sírba csak a ló fejét, négy lábát és bőrét temették; a ló húsos részeit nyilván megsütötték és halotti tor keretében elfogyasztották. A "lovas temetkezésnek" több módját ismerték; volt, amikor a ló részeit és a lószerszámokat egy csomóban a halott lábához helyezték, volt, amikor a kitömött lóbőrt felszerszámozták és úgy fektették a halott mellé a sírba és végül volt, amikor csak a nyerget és a lószerszámot temették a sírba.

                                  

Minden bizonnyal a sírokat fejfákkal jelölték, amelyek nem maradtak meg. Ezek az ősi fejfák belső-ázsiai és erdélyi kopjafa-elgondolás szerint a halott legfontosabb adatait és társadalmi helyzetét, foglalkozását, életkorát stb. jelölte. Árpád magyarjainak gazdagon való temetkezései még a X. század folyamán folyamatosan megszűntek; a halottakat ezután szegényesen "keresztény módra" temették el. Az egyházi alapelvet, mely szerint "mezítelenül jöttél a világra és úgy is kell eltávoznod" ugyan még sokáig nem tartották be, hiszen a sírokban itt-ott még találunk "pogány módon" "útravalót" edényekben, de a katonák nem "harcosok" többé, így fegyvereik sem kerülnek a sírokba. Régészetileg igen nehéz ezeket a "köznépinek" nevezett temetőket megkülönböztetni a Kárpát-medencében talált őslakosság, a szegény honfoglaló magyarság és a gazdagabb honfoglalók kései temetkezéseit. E temetők vizsgálatánál a biztos támpontot csak az antropológia tud adni.

 

Hampel József régész írta 1900-ban a következőket: "A honfoglalók, kik ezer évvel ezelőtt megszállták e földet bebizonyították, hogy hatalmasabbak voltak, mint az egész terület többi lakossága, mely kénytelen volt meghódolni. A meghódítottak közt lehettek szlávok, avarok, bajorok, frankok, gepidák, bolgárok, dalmaták s itáliaiak és bizonyára e sokféle néptől is van hagyaték a IX-X. századi emlékek között, de arceológiai és néprajzi ismerteink nem jutottak el odáig, hogy az egyes meghódoló népek hagyatékaiból mindegyiknek odaítéljük a maga holmiját. Ellenben igenis módunkban van a homályba burkolt környezetből kiemelni a honfoglaló magyar ősök hagyatékát. Különválik az a nyugati világ akkori emlékeitől. Felismerhető rajta, hogy a hódítók nem nyugat felől érkeztek, nem is gyalog jöttek, de lóháton és e tényeket tisztán látnók a sírok tartalmából akkor is, ha nem őrizte volna meg a honfoglalás történetét a história és ha nem volnának segítségünkre sem embertani sem nyelvészeti vagy néprajzi mozzanatok. Az emlékek csoportja tehát, melyeket magyar vezérek korabeli emlékeinek szoktunk nevezni, világosan tanúskodik maga mellett; nem lehet kétségünk az iránt, hogy azoktól származnak az emlékek, kik e hazát megalapították".

 



Szerkesztés dátuma: szombat, 2013. február 2. Szerkesztette: Katona Annamária
Nézettség: 1,269 Kategória: Ősi magyar hitvilág (Legendák)
Előző cikk: Botond és a görög óriás. Következő cikk: Honfoglalóink temetői (Őseink temetkezési szokásai)


   











Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: