Hungarikumok

 

Bőrmívesség


Bőrmívesség

A bőrfeldolgozás végigkísérte az emberiség történetét.

Az őskori ember az éghajlat viszontagságai ellen ruhaként viselte a cserzetlen, állati bőröket.
Az első cserzési módszerek feltalálásával már nemcsak a rothadást sikerült meggátolni a bőrben, hanem annak hasznos tulajdonságait is megerősítették.
A füst-, zsír-cserzés mellett a különböző növényi anyagok (cserszömörce, tölgyfagubacs, nyírkéreg stb.) cserző tulajdonságait is felhasználják a jobb minőségű bőr előállítására.
A keleti eredetű, de Európában "magyar bőr" néven ismertté vált timsós cserzés segítségével egyrészt igen lerövidült a cserzés időtartama, másrészt kiváló minőségű szíjazat-bőrt tudtak előállítani.
A bőrfeldolgozó szakmákat két nagy csoportba lehet sorolni, az általuk felhasznált alapanyag szerint: szőrös illetve szőrtelen bőr feldolgozásával foglalkozókra.
Bőrművesség
Bőrművesség

Szőrös bőröket a szűcsök használnak, akik ezek kidolgozásával is foglalkoznak: ezekből a prémekből különböző felsőruházati termékeket állítanak elő.

A szőrtelen bőrök feldolgozásával foglalkozó bőrös szakmák többek között: szíjgyártó, nyerges, bőrműves, bőrdíszműves, csizmadia, lábbeli-készítő, kesztyűkészítő, könyvkötő.

  • A szakmák közül talán a szíjgyártók váltak ki legelőször, mint önálló céhes kézművesek.
  • A szíjgyártók kezdetben a szíjazat-bőrök előállításával is foglalkoztak.
  • A lószerszám-készítés mellett bizonyos kárpitozási munkákat is végeznek, a hintókészítők mellett.
  • Ezen kívül férfiöveket, tarisznyákat, kulacsokat és más, bőrből készült használati tárgyakat is készítenek.
  • A bőrdíszműves szakma a XIX. században jelenik meg, a céhes ipar felbomlása után.

A bőrdíszművesek különböző (elsősorban keretes és merevvázas) táskák, bőröndök készítésével, valamint övek, erszények, sőt kesztyűk gyártásával is foglalkoztak, más termékek előállítása mellett.

Corvina
Corvina

Külön említést érdemel a magyar népi bőrművesség.

Az állatok mellett dolgozó férfiak az elhullott jószág bőrét ősi módszerekkel, ún. félcserzési eljárással készítették ki, és ebből különböző használati tárgyakat (ostor, priccsnyereg, bicskatok, bocskor stb.) készítettek; egyrészt maguk, másrészt mások számára, megrendelés alapján.

A pásztorművészet tárgyain elfeledett, az iparosok által ma már nem használt ősi technikák őrződtek meg: különböző fonások, szironyozások illetve lekötési módok.

A magyar népnél a bőrművesség ősfoglalkozásként tekinthető.

A bőrművesség használati és dísztárgyak készítésére vagy bevonására szánt, cserzett, pácolt, lágyított bőranyagok díszítése festéssel, domborítással, aranyozással, fonással, intarziával. A bőrművesek a tímárok által cserzett állati bőr alapanyagból dolgoznak. A bőr minősége a földolgozott állat fajtájától függ, és attól, hogy a számtalan cserzési mód közül (mely terenként, koronként és a fölhasználás célját figyelembe véve igen változó) melyiket alkalmazták. Bőrdíszműves munkákat a legkülönbözőbb mesterségekben készítenek. A legelterjedtebb díszítési módok: a varrott, hímzett eljárások pl. nyergek, tarsolyok, cipők stb. kidolgozásánál jellemzőek.

A 17-18. sz. jellegzetes a skófiumos-fémszálas hímzés. A metszett és domborított munkák, kv-kötések (Corvin-kötés), bútorbevonatok, tokok stb. készítésénél terjedtek el. Ide sorolhatók még az önálló dekorációk, domborművek, bőrplasztikák is. Bélyegzős díszítést főleg a kv-kötéseknél alkalmaznak, de kedvelt a bútorhuzatok, tokok stb. díszítésére is. A ládára, dobozokra húzott bőrökön gyakran találunk szegecselt mintát; ennek nemcsak esztétikai, hanem gyakorlati célja is van. A bőrfestést általában egyéb díszítési eljárásokkal együtt alkalmazták, de szerepel önállóan is, főleg, mint ládák, szekrények borítása.

A bőrkárpitok aranyozott, ezüstözött, poncolt, színes festésű művészi alkotások, Cordobából terjedtek el. Ilyen módon készültek fali kárpitok, miseruhák, terítők stb. A 17. századtól a mintákat préselték is, s így azok plasztikussá váltak. Főleg a szecesszió korától alkalmaznak különböző bőrmunkáknál rátétet és egyéb anyagokkal, pl. csonttal, fémmel való berakást is.

Nyereg
Nyereg

A bőrdíszművesség múltja és jelenje

A bőr végigkíséri az emberiség történetét. A kő és fa mellett az ember elsők között a bőrt használta fel legkülönbözőbb céljaira. Az első ruhák, eszközök, szerszámok, hangszerek jó része is bőrből készült. A bőr kitűnően alakítható, rugalmas, erős, kifeszítve is ellenáll a terhelésnek. Mindezek ellenére a bőrt az idők folyamán egyre ritkábban alkalmazták.

Az utóbbi években a bőr- és cipőiparban nagyarányú változások következtek be. A bőripar gyártmányszerkezete megváltozott, és a kifejezett kémiai iparból mechanizált iparrá alakult át. Ezekhez a változásokhoz a műbőrök növekvő felhasználási aránya is hozzájárul, amely egyben a termelékenység növelésére is kedvezően hat. A rendelkezésre álló nyersbőr világszinten nem elegendő az igények kielégítésére, ezért a műbőr alapanyagok felhasználása szükséges és fontos.

A bőr megmunkálása

A bőr megmunkálása a nyersbőr kikészítésével, cserzésével kezdődik. A bőrt ezután festhetjük vagy más felületkezelési eljárásnak vetik alá. Az elkészítendő tárgy szabásmintájának megfelelően szabjuk az anyagot, majd különböző összeeresztési és díszítő technikát alkalmazhatunk.

Az összeeresztés történhet kézi vagy gépi varrással, ragasztással vagy szironyozással. A díszítés sokszínűségét a pásztorművesség népi bőrmunkáin vehetjük szemügyre leginkább. Itt megtalálható a szironyozás (övek, dohánytartók, pásztorkészségek), fonás (saruk, ostorok, ékszerek, táskák fülei, övek), rátét (tokok, zacskók, táskák, tarisznyák, ruházat, csizmák), batikolás (ruházat, pásztorbotok), domborítás (tarsolyok, tarisznyák, tokok), metszés (könyvborítók, dísztárgyak, tokok), sallangfonás (nyergek sallangdíszei).

A szironyozás a bőrlapok vékony bőrszíjakkal való össze- és egymásra fűzését jelenti, mely egyben díszítő funkcióval is bír. Szironybőr lehet kecske-, juh- vagy kutyabőr.

A fonás a bőrszíjak összefűzése különböző lapolási fajtákkal, mely díszítőleg hat. Lehet lapos vagy gömbölyű a fonat.

A rátét sablonnal kirajzolt és kivágott bőrminták rávarrása más bőrfelületre. Ez az eljárás a bőrhibákat is eltakarhatja, foltként is szolgálhat.

A batikoláskor olvasztott méhviasszal festünk mintát a bőrfelületre, majd tetszőleges színnel pácoljuk, s a végén a viasz eltávolításával a mintát a bőr eredeti színében láthatjuk.

A domborítás több fajtája is ismert. Régente különböző pácokkal puhították fel e bőröket, hogy alulról nyomkodva domboríthassák felfelé a mintákat. Később a minta kialakítása után alulról kikeményítették, hogy a minta tartósan látható maradjon. Manapság már a mintát sablonnal nyomják a bőrbe, s ott is hagyják a minta alatt, majd egy másik bőrrel alulról bélelik az anyagot. A minta körül a látvány fokozása érdekében poncolással mélyítik, díszítik a hátteret.

A metszés késsel történik. A bőrfelületet csak a keresztmetszetének felébe-harmadába vágják be a mintának megfelelően, majd a vájatot más szerszámokkal szélesítik, mélyítik, vagy alávágják, alámélyítik.

A sallangfonás a nyergesek, szíjgyártók kedvelt díszítő technikája. Vékony bőrszíjak hosszanti bevagdosásával s azon a másik szíj áthúzásával történik a minta kialakítása.

(Forrás:T. Némethy Erzsébet bőrműves népi iparművész és Tóth Sándor bőrműves népi iparművész)


Szerkesztés dátuma: csütörtök, 2011. március 3.
Nézettség: 9,027 Kategória: Ősmagyar népművészet » Bőrmívesség


   







Tetszik 1 és még 1 tag kedveli




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: