Hungarikumok

 

A kb. 1100 éves bodrog-alsóbűi felirat, fúvóka


A kb. 1100 éves bodrog-alsóbűi felirat, fúvóka

A Somogy megyei Bodrog-Alsóbűn, vasolvasztó műhely feltárása közben került elő egy cserép fújtató külső peremének 6,5×5,5 cm-es darabja.

Rajta olyan rovásjelekkel, amiket a kiégetés előtt karcoltak bele tűhegyes eszközzel.

Nincs elfogadott olvasata.

Deák Dezső szerint:

„HIONASZeK NePeNeK” vagy „HIONASZÉK NÉPÉNEK”.

Forrás: Történelmünkhöz magyarul

Az agyagfúvóka a honfoglalást követő évekből származik.

Olyan (avarhun?) közösség hagyatéka, amely már a honfoglalást megelőzően is ott élt. Ezért a finnugrista "tudomány" mindent cáfol rajta.

A sajtó adott hírt az MTA Régészeti Intézete által a bodrog-alsóbűi rovásírásos fúvókatöredékről szervezett vitáról, amelyen csak a szakterület gyakrabban foglalkoztatott képviselői vehettek részt. A lelet és körülményeinek ismertetése a különféle híradásokban a konferencia előtt és azt követően is ismételten napvilágot látott. Gömöri János előzetes közleménye a Hagyományok és újítások a korai középkori vaskohászatban c. kötetben jelent meg. Sinkovics Ferenc a Demokratában (1999/19.); Glatz Ferenc, Vékony Gábor és Fodor István a História 1999/8. számában; Riba István pedig a HVG-ben (1999/46.) és az 1999. dec. 4-én Erdélyben megjelent Krónikában is beszámolt a leletről. A jelen cikk első változatát a Turán 2000. augusztus-szeptemberi száma közölte, ugyanebben a számban jelent meg Magyar Kálmán tanulmánya is "Bodrog-Alsóbű X. századi nemzetségi központja" címmel. A Turán 2001. április-májusi számában Deák Dezső, Stamler Imre, Berkesi Gyula és Gömöri János foglalkozott a lelettel. A kialakult vita miatt a nyomtatott és elektronikus napi sajtó (Népszabadság, Napi Magyarország, Magyar Rádió, Duna Tv stb.) is szokatlanul bő teret szentelt e rovásleletnek (elsősorban a finnugrista cáfolatoknak).

Miért kelt indulatokat e néhány betű?

Mint a Históriában Fodor István meg is fogalmazta: a nyári uborkaszezonban fő hírré lépett elő az az elgondolás, hogy a lelet a kettős honfoglalás szenzációs új bizonyítékaként kezelhető. A szerzőknek felrótta, hogy előbb bocsátották a közvélemény elé ötleteiket, mintsem ellenőrizték volna azok szakmai megalapozottságát.

A konferencián résztvevők felkészületlensége és prekoncepciói miatt azonban a „tudós” tanácskozás sem szolgálhatott elfogadható hipotézisekkel. Megfelelő tudományos fórum híján pedig a gyors közzététel ellen nem hozható fel megalapozott szakmai érv. Mert ez a lelet nem egy magyar- és tudományellenes klikk hitbizománya, hanem a nemzeté, amelynek joga van tudomást szerezni a valódi őstörténetéről.

A rovásszöveg ugyanis alkalmasnak látszik arra, hogy halomra döntsön néhány korábbi történelmi dogmát. Ezek a dogmák annak a történelem-értelmezésnek az alapjaihoz tartoznak, amelyet a rendszerváltás előtt a mindenkori megszállók támogattak, ma pedig a megszállókat kiszolgálók és utódaik képviselnek.

A vitának több tétje is van s ezek közül nem a kettős honfoglaláshoz való kötődése a legfontosabb.

A kb. 1100 éves bodrog-alsóbűi felirat, fúvóka
A kb. 1100 éves bodrog-alsóbűi felirat, fúvóka

Az egyik kérdés a honfoglalók technikai tudása. Ha ugyanis magyarul olvasható el a rovásfelirat, akkor a vasat itt magyarok öntötték, akik nem szorultak például a szlávok szakismeretére.

A másik kérdés a honfoglalók íráshasználata. Ezeket az agyagfúvókákat ugyanis nem a királyi udvarban, vagy egy kolostorban, netán főúri palotában készítették. E fényes helyeken az írás (persze inkább a latin írás) ismeretét néha még az akadémikus kutatás is kénytelen feltételezni, legalább a nyugatról idehurcolt rabokat írástudóknak tekintve.

Ezek az agyagfúvókák azonban a somogyi erdők mélyén készültek, a fák lombjai, legfeljebb egy ágasfákból hevenyészett tető alatt. Nehéz munkához szokott kétkezi emberektől származik a felirat, esetleg a munkájukat irányító táltostól, vagy munkavezetőtől. Ebből pedig az következik, hogy a honfoglalók felnőtt lakosságának java része tudott írni és olvasni. Akkor, amikor Európában az uralkodók többsége analfabéta volt.

A harmadik kérdés a kettős honfoglalás bizonyíthatósága. Erre a rováslelet önmagában alkalmatlannak látszik, mert a honfoglalást követően keletkezett. Ezért aztán a sajtó és a nyilatkozók (akár pro, akár kontra) indokolatlanul kötötték e leletet a kettős honfoglaláshoz.

A feltárók arra hivatkoztak, hogy a lelőhely egyéb tárgyi anyaga a korábbi helyi anyagi kultúra szerves továbbélése a 10. században. Ettől azonban ez a rováslelet még nem lesz a honfoglalást megelőző rovásírásos gyakorlat (a honfoglalás előtt is itt élő magyarság) kétségtelen bizonyítéka. Legjobb esetben is csak valószínűsíti azt – mindaddig, amíg nem szakítunk azzal a gyakorlattal, miszerint a bodrog-alsóbűi jeleket csak és kizárólag a későbbi székely írásemlékekhez hasonlíthatjuk.

Amennyiben a bodrog-alsóbűi leletet a korábbi hun és avar írásemlékekkel is összevetjük, akkor a hun-avar-magyar kulturális folytonosság igazolható (l. lent!). S ez a bodrog-alsóbűi lelet valódi jelentősége: közbülső, összekötő eleme a korábbi hun-avar és a későbbi magyar íráshasználatnak. Lehetővé teszi a több évezredes írástörténeti folyamat rekonstrukcióját. Ezt a szerepét azonban csak akkor tudja betölteni, ha a megelőző írásemlékeket is hajlandóak vagyunk bevonni a vizsgálódás körébe.

A negyedik kérdés a székelyek településterületével és vándorlásával függ össze. Vékony Gábor székelyeknek tulajdonítja a rovásfelirat készítését. Bár itt Somogyban – veti ellene Fodor István – az Árpád-kori székelyekről semmiféle adatunk nincs, ezt a megfejtő jellemző könnyedséggel, azzal oldja meg, hogy Baranyában viszont van.

Ez a vita azonban alapjaiban elhibázott. A székely írást ugyanis csak újabban nevezik székely írásnak, néhány évszázada még hun írásnak nevezték (például Thelegdi János 1598-ban). S az írás elnevezésére épülő fenti „tudós” gondolatmenet alapján helyesebb lenne a hunok (azaz varchoniták, avarhunok) maradékait keresni Somogyban. S ők kétségtelenül meg is találhatók ott.

Az ötödik kérdés a székely rovásírás kialakulásának időpontja. Vékony Gábor szerint a székely rovásírás ekkoriban alakult ki, s a felirat készítője jártas volt a glagolita, görög, avar és cirill írásban. Ha ez így van, – veti ellen Fodor István – akkor ugyancsak jól képzettek lehettek ezek a vasöntő atyafiak!

A magyar (hun, avar, székely) kohászoknak valóban ismerniük kellett az írást, mert az a technológiai leírásokat tartalmazó könyvek és a gazdasági elszámolásokhoz szükséges könyvelés miatt elengedhetetlen volt. Ez a szükségletük azonban nem itt Bodrog-Alsóbűn keletkezett, hanem évszázadokkal, vagy évezredekkel korábban. Hiszen a pusztai hadseregek fémigényét korábban is ki kellett elégíteni s ez nyilván hasonlóképpen történt, mint Bodrog-Alsóbűn. Azaz semmi szükségük nem volt a görög, glagolita stb. írások ismeretére és a székely írás feltalálására, mert az már régen készen állt.

Az írásrekonstrukció bizonytalanságai

A leletről eddig több különböző rajz jelent meg, ezeken a jelek száma és alakja is eltérő, ezért az értelmezéseknek meglehetősen tág tere nyílik. A konferenciáról kirekesztett közembernek kedve támadna megnézni: mi is van ténylegesen ezen a fúvókán. A tudós tanácskozáson megvitatott jelsor mindenesetre csak négy jelet tartalmazott. Ezzel a négy jellel kívánunk elsősorban foglalkozni, azzal a megjegyzéssel, hogy ha a jelsorozatot egy korrekt vizsgálat pontosítja, akkor változhat az olvasat is.

A hosszabb és rövidebb jelsor-változatokban egyaránt szereplő négy jelből a jobbról első rovásjel minden közölt rajzon másként néz ki. Ennek is köszönhetően a szerzők különbözőképpen (elsőként „f”-nek és "ny"-nek) határozták meg, esetleg kétségbe vonták a jel székely voltát.

Megjegyzendő azonban, hogy ezt a bizonytalan alakú jelet a Históriában olyan formában közölték, ami további magyarázatot is megenged. Ugyanis a közölt jelsor első jeléhez nagyon hasonló szerepel a Gönczi György művében található bejegyzésben, a marosvásárhelyi kézirat több ábécéjében és a Bél Mátyás által lejegyzett Kapossi-féle betűsorban is.

Mindegyikben a székely „h” jele.

Mivel a jel alakjának értelmezése ennyire bizonytalan (mert több jel közötti átmeneti formának is tekinthető), akkor – pusztán a jelek hasonlóságából kiindulva – talán számításba vehető a fentieken túl még az „ek”, az „mp”, az „ly” és az egyik „ü” is.

Ráadásul Gömöri János felteszi, hogy a vizsgált fúvókatöredék a teljes, de szétesett fúvókán lévő hosszabb szövegnek csak egy részletét őrizte meg.

Indokoltnak látszik ezért az Akadémia rendelkezésére álló technikai apparátus alkalmazása a rajzolat tisztázása érdekében.

Gömöri János olvasata

Gömöri János – a História szerint – kezdetben az „Anyának” olvasatot tartotta elfogadhatónak. Szerinte ez lehetett varázsszöveg, könyörgés, vagy humoros célzás is (ha a kemencét anyának becézték).

Ez közbülső álláspontnak tekinthető a különböző megfejtések között. A vitatható legelső jelet ekkor még ő is „ny”-nek látja, mint Berkesi Gyula (talán éppen a Berkesi család feloldási javaslatát fogadta el).

Később a Turánban így ír: "Az eddig közölt több olvasati kísérlet közül (első javaslataimmal szemben is) a Vékony Gábor által javasolt "fúnák", FÓNÁK … olvasat tűnik legelfogadhatóbbnak, azzal a kiegészítéssel, hogy a K egy új szó, feltehetően egy név kezdőbetűje. A töredéken megmaradt ujjlenyomatok legalább két fogásra, tehát hosszabb szöveg rovására engednek következtetni."

Gömöri Jánosnak ez az újabb álláspontja valójában nem támogatja, hanem inkább cáfolja Vékony Gábor olvasatát – hiszen így a Vékony által feltételezett fúnák szó "k" hangja egy következő szóhoz tartozna. Egyébként is meg kellene magyarázni, hogy a fonák-ból hogy lett fúnák.

Fontosabbak ennél egyéb megjegyzései. Rokonszenves, ám indokolt szerénységgel értékeli saját és tudóstársai rovásírással kapcsolatos tevékenységét: "Ahogy ma is sokan (e téren) nem kifejezetten specialistának nevezhető régészek, történészek, tanárok csak érintőlegesen foglalkozunk a rovásokkal, a 10. századi üzenethagyó is esetleg bizonytalanul, pontatlanul nyomkodta rovásait a lágy agyagba. Ezért okozhat nehézséget a felírat olvasata, még az igazi rovásszakértőknek is." Amihez csak azt a kérdést tehetjük hozzá, hogy ennyi csetlés-botlás után ugyan ki tekintheti magát igazi rovásszakértőnek?

"Az egy betűközzel elkülönített K külön szó kezdete. Az utána következő, már letörött rovásjel fölötti (a NA ligatúra … fölöttihez hasonló), mellékjel viszont megmaradt. A második szóban a K után feltételezhetően egy nem jelölt magánhangzó következhetett, majd egy mássalhangzóval kezdődő, összevont rovásjel. … egy több sorosra tervezett, de be nem fejezett feliratra lehet gondolnunk."

"Feltűnt, hogy minden rovásvonal íves. Ezért gondoltam először körömbenyomásokra. … Bicskey Zsolt festőművész az íves rovásjeleket ferdén elmetszett nádszállal való benyomkodásoknak tartja. Ez elfogadható, kísérlettel igazolható feltételezés. A lelőhely lapályos környezetében ma is burjánzik a nád."

"Az eredetileg egyenes szárúnak szánt rovásbetűk is íves formában jelennek meg". Amiből esetleg az is következhetne, hogy a NA ligatúra valójában csak egyetlen A betű. Ez ellen szól viszont, hogy a NA ligatúra felett egy szabályos egyenes vonal látható, tehát a "rovó"-nak nem okozott volna nehézséget az egyenes létrehozása sem.

A lelet megtalálási körülményeiről ezt írja: "Az a tény, hogy ez a kis töredék nem lett félredobva, bizonyítja, hogy hiteles körülmények között előkerült, egyedileg nyilvántartott lelet. Nem kellett tehát utólag megtalálni, felfedezni vagy miatta üzengetni és létét "könnyes szemekkel" bizonygatni."

A megérdemelt kritikával szembeni indokolatlan érzékenység okozhatta, hogy az Akadémia nem Gömöri János tanulmányzáró mondatában foglalt elvek szellemében szervezte a konferenciát (ahol még hozzászólásra sem volt lehetőség): "Fontos minden részletmegfigyelés, észrevétel, gyalázkodásoktól mentes szakmai vita, amely hozzájárulhat a bodrog-alsóbűi felirat titkának megfejtéséhez."

Berkesi Gyula olvasata

A rovásemléket Berkesi Gyula kisfia és felesége, Kiss Ágota próbálta meg első ízben kibetűzni. Berkesi Gyula cikke: „Első gondolataim egy X. századi magyar rováslelet olvasata nyomán” az Ősi gyökér, 1999. július-decemberi számának 64. oldalán jelent meg. Az agyagfúvókán általa felismert hat jelből az „Anyónak, papa.” szöveget rekonstruálja. Ez az egyik lehetséges olvasat – amennyiben a fúvókán valóban a közölt hat jel szerepel. Ezt azért kell megjegyezni, mert Berkesi Gyulának a lelet alapos vizsgálatára – mint azt tőle tudom – nem volt lehetősége.

Azóta jó fényképfelvételek jelentek meg a Turánban s a Somogyjádon kiállított fúvókatöredéket is sikerült megtekintenem. A kérdéses "p" betűk keresztszárai igen bizonytalanok, közülük a jobb oldali jel segédvonalai gyengék, de láthatók; a bal oldali jelé talán nem is léteznek.

Deák Dezső olvasata

A Turán 2001. április-májusi számában Deák Dezső szellemes feloldással jelentkezett. Szerinte az első sor HIONASZéK, a második pedig NéPéNeK olvasandó, azaz a teljes felirat, mai magyarsággal Hunszék népének lenne. Az első jelet HI ligatúrának tekinti, a harmadik jelet pedig (a jel tetején látni vélt egyenes szakasz miatt) nem NA, hanem NASZ hangértékkel azonosítja. Feltételezi, hogy az "ek" jel mindkét sor végéhez hozzáolvasandó (ez azonban szokatlan eljárás lenne, amelyre ezért jó lett volna példákat felhozni).

A feloldásnak több erénye és több gyöngéje is van.

A gyengékkel kezdve: nem valószínű, hogy az avarhunok magukat a hiona névalakkal nevezték volna meg s hogy ez egy magyar földrajzi névbe is bekerülhetett volna (ráadásul az "i"-nek értelmezett segédvonal a Turánban közölt fényképen nem látszik s talán nem is létezik). Az azonban igaz, hogy az avarhunok pannóniai területét a frankok Hunalantnak nevezték – s ez a huna kétségkívül nagyon hasonló a hioná-hoz.

Nehezen hihető továbbá, hogy a NASZ ligatúra egyik fele az egyik szóhoz, a másik fele meg a másik szóhoz lenne olvasandó. Thelegdi még a szótaghatárok átlépését sem tartja helyesnek. (Az egész szót jelölő ligatúráink – például az Albert – ugyanakkor ellenkező értelmű példának is tekinthetők, hiszen itt a szótaghatárokat nyilvánvalóan átlépték a ligatúra alkotásakor.) De talán nincs is szó NASZ ligatúráról, hiszen az "sz"-nek tekinthető, a ligatúra részét képező függőleges vonal (Deák Dezső rajzával ellentétben) a valóságban nem létezik. A NA ligatúrától balra és kissé feljebb azonban látható egy különálló függőleges vonal s ez (ha tetszik) pótolhatja az "sz"-t.

Az alsó sor vonalai bizonytalanok lévén, azt sem lehet tudni róluk, hogy egyáltalán jelek-e. A felső sorban szereplő végső "ek" másodszori olvasása (az alsó sor kedvéért is) legalábbis szokatlan lenne.

A feloldási kísérlet erényei közé tartozik, hogy Deák Dezső megszámolja, hány érv szól egyik, vagy másik jel ilyen, vagy olyan értelmezése mellett s hány szól ellene. Ezeket a számszerűségeket aztán – joggal – érvként használja fel. Az úton, amelyen elindult, még tovább lehetne haladni, mert a megoldás valóban ebben az irányban mutatkozik. Alaposabb és sokoldalú matematikai analízissel is ellenőrzött megközelítésre van szükség a legjobb válasz kidolgozásához. A több soros szöveg feltételezése is elfogadhatónak látszik, egyrészt a létező, jelszerű töredékek(?) miatt, másrészt a hasonló értelmezési kísérletek miatt.

Mindent összevetve: a Honaszék (Hunszék) olvasat (ha csak a jelek feloldási lehetőségére figyelünk) van olyan logikus és elfogadható, mint a többi értelmezési javaslat. A Hunszék szónak ezen a tárgyon való felbukkanását azonban még indokolni kellene (a Deák Dezső által adott patetikus olvasat nem tűnik életszerűnek, a Stamler Imre féle feloldás vallásossága hihetőbb).

Stamler Imre olvasata

A somogyi honfoglaláskori kohók megtalálásában és feltárásában elévülhetetlen érdemeket szerző (de a konferenciára meg sem hívott) nyugalmazott iskolaigazgató a következőképpen adja elő a lelet előkerülését: "A régészek kizártak a feltárásból, de jelenlétemet eltűrték, mivel az ásatást én kezdeményeztem és szerveztem s mert az általam írt alapítványi kérelemre adott anyagi támogatást a kormányzat, s a kapcsolatot is velem tartották. Ezért jelen voltam, amikor a harmadik szelvényben Gömöri János megtalálta a rovásírásos cserepet. Az esemény senkinek sem tűnt fel, mert "a lelet jelentéktelennek látszott" a régész szerint is. "Megtisztítása, mosása után azonban finom rajzolatú betűk tűntek elő az égett agyagdarab felületén". Gömöri János megfogalmazása félreérthetetlenül bizonyítja, hogy az írásjeleket először mosáskor észlelték, nem a munkagödörben.

Kiss Ágota, látva a hat rovásjelet, azonnal üzent a régészekért. Hívta őket fényképezésre, dokumentálásra. Nem jöttek, mert nem hittek "a mosónőnek". Amikor három óra elteltével ebédre megérkeztek a házhoz, akkor is azt mondták a "segédmunkásuknak", hogy képzelődik, biztosan karcolásokat vagy növényi lenyomatokat tart rovásjeleknek. Kinevették, mint délibábokat látó amatőrt. Akkor hervadt le a mosoly az ajkakról, amikor az asszony könnyes szemmel közölte, hogy családjukban mindenki ismeri a székely rovásírást, a cserépen ugyanis ez látható. Megmutatta … Ekkor Gömöri elnézést kért, és gratulált … Magyar azt mondta, majd ezt is egymásnak ellentmondóan olvassák el a szakértők, mint a szarvasi jeleket. Kiss Ágota megrökönyödésére a régészek nem fogtak hozzá a fényképezéshez, videózáshoz, a cserepet nem vitték vissza a lelőhelyre, és olvasással sem próbálkoztak. Így nem csoda, hogy nincsenek képek a mosás, a száradás fázisairól, a megtalálási helyzetről."

Stamler Imre egyértelműen "ly"-nak tartja az első jelet: "minden "f" jelben keresztnek kellene lennie. Ez pedig a szilvamag alakú jelben nincs. … S csak remélni tudom, hogy utólag nem kerül kereszt a jelbe!"

Javasolt olvasata: aNa aPa LYÓNAK. Ebből az utolsó szó a legvalószínűbb feloldása a feliratnak. Busztrofedon (ökörszántás) olvasási irányt javasol: előbb olvassa balról jobbra az alsó sort, majd folytatja jobbról balra a felső sorral. Ez a sorvezetés is egyedülálló lenne, legalábbis a székely rovásírás ismert emlékei között. Egy rovásbotról papírra áttérő népnél azonban feltételezhető hasonló eljárás, ahogyan az a latinoknál és görögöknél is történt.

Vékony Gábor olvasata

A konferencián előadott véleménye szerint Vékony Gábor a fonak szöveget, de a „fújnék” értelmet olvasta ki a szerinte csak négy jelet, köztük a „na” ligatúrát (betűösszevonást) tartalmazó feliratból. Hipotézise azért kavart indulatokat a hivatásos kutatók köreiben, mert magyar nyelvű olvasatot feltételezett s finnugrista körökben ez súlyos illetlenségnek számít.

Erdélyi István álláspontja szerint még csak nem is feliratról, hanem véletlen körömlenyomatokról van szó (Turán, 2000. október-november). Berkesi Gyula, Vékony Gábor és mások olvasata azonban az „onak” részletben megegyezik s az ilyesfajta egyezések a feloldás helyességére utalnak. A kezdőbetűvel kapcsolatos viták megoldódása esetén pedig mindenképpen egy értelmes, magyar szóhoz jutunk.

Említést érdemel, hogy a Vékony Gábor által „f”-nek meghatározott első jelet korábban sem Róna-Tas András, sem Benkő Loránd sem Harmatta János nem tekintette székely jelnek. A konferencián azonban Vékony Gábor azzal állt elő: tüzetesebb szemlélődés alapján megállapítható, hogy e jel közepében egy X van. Mire a vitában felszólaló Benkő Loránd és Harmatta János elismerték: ha ez valóban így van, akkor a jel mégsem kakukktojás, hanem a székely „f” rovásjel.

Megtekintve a rovásemléket, az első jel közepén valóban látható egy nagyon halovány bemélyedés, amely kis jóindulattal négyszögre, vagy x-re is emlékeztethet. Ez a gödröcske azonban korántsem számít ritkaságnak az egyenetlen felszínű agyagtárgyon s hasonló nagyvonalúsággal nyilván tucatnyi "jelet" találhatnánk még ezen az agyagtárgyon, vagy bármelyik másikon. Amikor azt kívánjuk eldönteni, hogy ez az X létezik-e, vagy sem, akkor egyrészt a mikroszkópos vizsgálatokra kellene hagyatkoznunk (ha ilyenre mód lenne), másrészt meg kell vizsgálnunk a tárgy felületét s statisztikát kell készítenünk a hasonló mikronyomokról. Így esetleg el tudnánk választani egymástól a felszín véletlen egyenetlenségeit a jelektől. (Ugyanez vonatkozik az alsó sorban feltételezett "p" mellékvonalaira is.)

Mikroszkópos vizsgálat híján csak az látszik valószínűnek, hogy ezt az X-et (ha ugyan nem véletlen benyomódás) nem ugyanazzal az íróeszközzel mélyítették az agyagba, mint a felirat többi jelét. Az X szárainak hossza is feltűnően eltér az összes többi jelvonal hosszától, azoknak csupán elenyésző töredéke (valójában nincsenek is szárai a kis gödörnek). Pedig az X szárait meg lehetett volna hosszabbítani a körülötte lévő keretező vonalig, ahogy ez sok "f" jelünknél (s a hasonló alakú görög, föníciai, etruszk, kár stb. jeleknél) megszokott.

A feltételezett X-nek ezek a jellegzetességei magyarázatot kívánnak, mert nem életszerűek.

Mindent összevetve: a Vékony Gábor által is csak másodlagosan észrevett X valójában nem létezik, pontosabban az X-nek nézett mélyedés aligha tartozhat a jelhez. Gömöri János régész is úgy fogalmaz, hogy a cserépdarab megtalálásakor (mosás után, nagyító nélkül) "a szilvamag forma közepén nem volt észlelhető az F-re utaló mellékjel". Ugyanakkor a székely "ly" változatai között kettő is van, amelyiknek a közepe üres, tehát hasonló a bodrog-alsóbűi első jelhez. S talán az sem mellékes szempont, hogy a székely "ly" betű előképe körbe zárt pont alakú volt, azaz a jel közepén lévő pont (ha nem véletlen benyomódás és nem x alakú) a jel "ly" olvasatát valósínűsíti.

Róna-Tas András ellenvéleménye

Róna-Tas András a konferencián vitatta Vékony Gábor magyar olvasatát, mondván: a ligatúrák használata csak a latin írás elterjedése után vált gyakorlattá, a magas hangrendű „k” betűt pedig csak magas hangrendű szavakban használták. Itt Róna-Tas András két ellenérvet sorolt fel, de ezek három sebből is véreznek.

A kétféle „k” kérdése.

Mint azt Szemerey Zsolt is kimutatta („Rovásírásunk gyakorlati alkalmazásáról”, Eger, 1995.), a rombusz és a villám (pontosabban: hullám – VG) alakú „k” betűink használatát illetően a szerzők eddig két nézetet is hangoztattak.

Az egyik álláspont a hangrendet tekinti meghatározónak. Ennek megfelelően a két írásjegyet a szókörnyezet hangrendjéhez igazodva kell alkalmazni. Szerintük tehát a rombusz „eK” (azaz magas hangrendű), a hullám pedig „aK” (azaz mély hangrendű) lenne. Pontosan így (tehát „ek” és „ak” alakban) jelöli a nikolsburgi ábécé is e két betűnk ejtését, vagy nevét.

A másik álláspont a szóban elfoglalt helyzete szerint próbálja megkülönböztetni a két „k” rovást. Szerintük a hullám alakú jegy (a „vég-k”) a szavak végén használandó, a rombusz alakú jegy (a „köz-k”) pedig csak a szavak elején, vagy közepén fordulhat elő.

Seregnyi előfordulás elemzése után Szemerey Zsolt végül azt állapítja meg, hogy a hangrendhez illeszkedő alkalmazás a valószínűbb. Az írásgyakorlat azonban egyik elvnek sem felelt meg igazán, mert mindegyikre van példa és ellenpélda is – s esetünkben ez a legfontosabb.

Azaz Róna-Tas András állítása, hogy a magas hangrendű „k”-t csak magas hangrendű szavakban használták, nem igaz, mert mindig voltak kivételek.

Ráadásul – mint azt látni fogjuk – Róna-Tas András ellenérvének egyik sarokpontja – hogy ugyanis a most „fonák”-nak olvasott szó eredetileg is mély hangrendű lenne – Benkő Loránd szerint szintén nem bizonyosság.

A ligatúrák használatának kezdetéről

Róna-Tas András és más „tudós” szerzők is a latin írás névmonogramjaiból vezetik le a székely ligatúrákat. Ez az elképzelés azonban nem felel meg a tényeknek. A székely ligatúrák ugyanis a keleti (például a kínai) íráskultúrával tartanak kapcsolatot, ahol a jelösszevonásnak évezredes hagyománya van. Így az énlakai „eGY USTeN” ligatúrának közel négyezer éves párhuzamai vannak Horezmben, a hettita Yazilikayában, de előfordul a hunoknál és másutt is.

A Szent Korona abroncsán lévő Krisztus kép térdén szereplő „jm” ligatúrának magyar fazekas mintán, csángó hímes tojáson, mongóliai kőszobron, öt ezer éves japán szobrocskán és Kolumbusz előtti amerikai indián ábrázolásokon van pontos megfelelője.

Az „ős ég” ligatúra egy hun csaton szerepel, az „ég-usten” ligatúra pedig a jogar nyelének filigrándíszítésében (vö. Varga Géza: A székely rovásírás eredete, 1998.; A magyarság jelképei, 1999.!).

A honfoglalásra induló magyarokkal is kapcsolatba hozható, egykori kazár területen előkerült Maloje Perescsepino-i sír- vagy kincslelet bizánci(?) monogramos pecsétgyűrűi is megerősítik, hogy a sztyeppi magyarok előtt nem volt ismeretlen a jelösszevonások gyakorlata (vö. Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai, II. 1998, 116. o.!).

A D. Dorzs által 1975-ben Ulan-Batorban közölt mongóliai sziklarajzokon szintén ligatúrák láthatók. Csabicsev alán katakombákból közölt ligatúrákat (Szovjetszkaja Tjurkologija/1970/2).

Benkő Loránd ellenvéleménye.

Neves nyelvészünk szintén szembeszállt Vékony Gábor értelmezésével s kizárta a magyar olvasat lehetőségét. Érvei azonban nem gyengítették, hanem erősítették azt. A nak rag ugyanis Benkő Loránd állítása szerint eredetileg naik alakú volt. Ha viszont ez igaz, akkor a szó nem mély, hanem vegyes hangrendű.

Ez pedig megsemmisíti Róna-Tas fenti ellenérvét, mert így a magas hangrendű ik szótagban jogosan használták a magas hangrendű „k” rovásjelet. Az „i” pedig – bár önállóan nincs jelölve – mégsem hiányzik a feliratból, mert a szótagcsoportot jelölő magas hangrendű „k” képviseli. A székely írás hangzóugrató jellege miatt ugyanis a magas hangrendű „k” az „i” hangot is jelöli, azaz – ha tetszik – a naik (NAiK) rag szabályosan kiolvasható.

Benkő Loránd másik ellenérve szerint a fú a régi magyar nyelvben vadkacsát jelentett s ezért sem lehet a feliratot magyarul elolvasni. Azonban ez a képtelennek tetsző ellenérve sem állja meg a helyét. A szó elején ugyanis nem a „fú”, hanem a „fo” szótag áll, az pedig sohasem jelentett vadkacsát, még vezető nyelvészek szerint sem.

Az olvasat „fonák”sága

Baj van tehát a jobbról második rovásjel értelmezésével. Ez ugyan világosan azonosítható az „o” rovásjellel, Vékony Gábor szerint azonban „nyelvtörténeti és írástörténeti okok miatt az első magánhangzó nem o, hanem u alakban olvasandó”.

A „nyelvtörténeti ok” alatt azt kell érteni, hogy Vékony Gábor csak azért fosztja meg eleinket az „u” betűjüktől, hogy egy „fú”vókán a „fú”nák szót olvashassa el. Ha ezt a szamárságot komolyan gondolja, akkor alighanem jelentős nehézséget okozhat neki ama víztorony feliratának az elolvasása, amelyre a várt „víztorony” szöveg helyett a minden nyelvészeti megfontolással dacoló „Casco” reklámszöveg van elhelyezve.

Az „írástörténeti ok” pedig Vékony Gábor makacs ragaszkodását jelenti egy semmivel alá nem támasztható ötletéhez: hogy ugyanis a székely rovásírás ekkor (a honfoglalás után) alakult ki.

Nincs tehát okunk arra, hogy a konferencia által vitatott jelsort „fúnák”-nak olvassuk, amikor oda a „fonák” jelsorozat – egy világosan érthető magyar szó van írva (amennyiben az első jel valóban "f"). Hogy miért írták a fúvókára a fonák szót? Nem tudom. De a közölt jelsorozatnak ez felel meg.

S ez nem kacsa, hanem a közölt felirat betű szerinti olvasata, amely – ha ez rokonszenvesebb – fonáik (FONÁiK) alakban is olvasható. Ez az olvasat a rag korabeli alakjának(?), a hangzóilleszkedésnek és a székely rovásírás sajátosságainak egyaránt megfelel.

Amennyiben az első jel mégsem „f”, hanem „ly” – ahogy azt fentebb is jeleztük, akkor Stamler Imre „Lyónak” (mai helyesírással: „Jónak”) olvasata támogatható. Azaz a magyarok Istenének ajánlották a fúvókát, akinek egyik jelzője a Jó.

Ezt a jelzőt (folyó "fa jó" és vályú "völgy jó" szavaink tanúsága szerint) valamikor lágy "l" azaz "ly" hanggal is ejthették és írhatták. Korántsem meglepő, hogy a kínai ljo "folyó, vízfolyás, folyik" szó pontosan ennek a hangalaknak felel meg (l. Varga/1993/154!). Ez a ljo a kínai és a hun-magyar szókincs közös eleme lehet.

Az "ly" rovásjel elődje (a körbe zárt pont) egyébként istenszimbólum volt, formailag azonos az egyiptomi Rá napisten jelével is, de a szkíták is alkalmazták ezt a jelet istenjelképként.

A magyar ősvallás egyik emlékét tisztelhetjük ebben a fúvókatöredékben. A nagy munka megkezdésekor az Istenhez (Lyóhoz, azaz mai helyesírással Jóhoz) fohászkodó, néki áldozó táltos-kohász hagyhatta ránk.

Az „u” rovásjelünk eredete

Benkő Loránd és Vékony Gábor egyaránt „u”-nak olvassák az „o”-t, de egyetlen olyan feliratot, vagy ábécét sem tudnak felmutatni, ahol a kérdéses jel az „u” hangot jelölné. Az bizony egy egyszerű „o” betű minden ismert székely ábécé szerint. S olyan adat sem létezik, ami szerint a honfoglalás kori rovásábécéből hiányzott volna az „u” betű.

Vékony Gábor feltételezése, hogy ugyanis a honfoglalás korában még nem volt „u” betűnk s ezért használták helyette az „o”-t, a tények letagadása. A székely „u” ugyanis több, mint kétezer éves, amit a szakirodalomban már többen megsejtettek (pl. Aczél József: Szittya-görög eredetünk, Bp., 1926., 183. o.!), én pedig bizonyítottam is (Varga/1998/6). Vékony Gábor ezeket a munkákat ismeri.

„U” rovásbetűnk a nikolsburgi székely jelsorban pontosan azon a helyen van, ahol a legkorábbi latinos sorrendű ábécében, a Kr. e. II. évezredben használt ugaritiban is szerepel az „u”. Mivel az arameus ábécében nincs „u” betű, a türk jelsorrend nem a latinos sorrendhez hasonló, a nikolsburgi jelsorrendet pedig sohasem igazították a latinhoz, – ezért azt kell feltételeznünk, hogy a székely „u” legalábbis az ugariti írással egyidős és a székely rovásírás sem a türkből, sem az arameusból nem származhatott.

Az „u” rovásjel alakja egyébként egy Kr. e. II. évezredben használatos fém félkészöntvény alakját utánozza. A réz hurrita nyelven ushu, a vas örményül (v)oski, nyelvészeink szerint pedig a magyar vas szó eredetileg vaske alakú lehetett. Mindhárom szó genetikus kapcsolatban áll egymással, értelmét a magyar őskő (eredetileg uske?) összetétel magyarázza meg, amely az égben lakó ősatya által ajándékozott meteorvasra utalhat. Rovásjelünk hangalakját a hurrita ushu vagy megfelelője adhatta. A hurriták másik nevét (a szabírt) mindenesetre a sajátunkként viseltük a Bíborbanszületett szerint.

A konferencián agyonhallgatott adatok

A rovásfelirat elsősorban azért váltott ki heves, időnként méltatlanná váló vitát, mert az avarok magyar nyelvűségének, vagy a honfoglalók írni-olvasni tudásának bizonyítéka nem minden kutató prekoncepciójába illik bele. A tények azonban makacs dolgok.

Szent Konstantin legendája szerint ugyanis az avarok és a magyarok 861-ben – tehát a bodrogbűi lelet kora és az első szláv írás (a glagolita) megalkotása előtt – már rendelkeztek saját írással. Vékony Gábor és „tudós” társai ezt az adatot is ismerik, de következetesen figyelmen kívül hagyják.

Említett munkáimban több székely betűs avar és hun feliratot is közöltem, amelyek magyarul kifogástalanul elolvashatók. A kötetekkel Vékony Gábor és a vitát szervező Régészeti Intézet könyvtára is rendelkezik. A feliratokra Bálint Csanád igazgató úr figyelmét külön is felhívtam, az egyik rovásírásos hun tárgyat pedig bemutattam neki s ezt ő hiteles hun kori tárgynak ismerte el.

Azaz a hunok és az avarok használták a magyar nyelvet és a székely rovásírást – s a kettős, vagy hármas honfoglalás tény. A bodrog-alsóbűi lelet csak egy közbülső láncszeme a hun-székely íráshasználatnak.

A tények azonban a konferencia szervezőit és résztvevőit nem érdekelték. Az álláspontjuk kifejtésére lehetőséget kapottak többségének gondolkodását egy hiperkritikus (értsd: magyar- és tudományellenes) szellem kötötte gúzsba.

Fodor István a vita hevében meg is kérdezte: – Hogyan akarunk Európába jutni, ha a rovásírással foglalkozunk?

Nos, sokan gondoljuk úgy, hogy a magyar nemzet – a székely rovásírással együtt – már régen európai. Az Akadémia módszerei azonban még nem azok.

Ábrákkal illusztrálva megjelent az alábbi kötetben:

Varga Géza: A bodrog-alsóbűi rovásleletről, A székelység eredete, Írástörténeti Kutatóintézet, Bp., 2001/181.


Szerkesztés dátuma: szerda, 2011. március 2. Szerkesztette: Kovács Lóránt
Nézettség: 3,559 Kategória: Ősmagyar népművészet » Rovásírás
Előző cikk: A dálnoki templom felirata, valószínűleg 1526-ból Következő cikk: A kb. 1100 éves homokmégyi tegez felirata


   











Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: